Frances hidegfejű, szenzitív fiatal nő, Dublinban tanul, írói pályáját építgeti. Legjobb barátnője a szépséges Bobbi, aki öntelt és hiú ember. Egyik este megismerkednek egy ismert fotóssal és egyre közelebb kerülnek hozzá. Frances be kell vallja magának, mennyire imponál neki az idősebb nő ízléses otthona és jóképű férje, Nick. Frances és a férfi flörtölni kezdenek, de kalandjuk, ami kezdetben szórakoztató csacskaságnak tűnik, később fájdalmas érzésekhez vezet…
Sally Rooney Baráti beszélgetések (2020 – Conversations with Friends, 2017) című regénye hibátlanul megkomponált, csalafinta humorú történet a fiatalok életének veszélyes pillanatairól, hiteles érzéseikről. Rooney regényében feltárja, milyen bonyodalmakat szülhet a nők közötti barátság.
A regény részletét Dudik Annamária Éva fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Sally Rooney
Baráti beszélgetések
(részlet)
A következő héten Bobbival elmentünk egy olyan könyv bemutatójára, amelyben megjelent Melissa egyik esszéje. A helyszín a Temple Bar volt, tudtam, hogy Melissa és Nick együtt érkezik majd. Olyan blúzt választottam, amit Nick különösen szeretett, és nem gomboltam be végig, kilátszott alóla a kulcscsontom. Több percet töltöttem azzal, hogy alapozóval és púderrel gondosan elfedjem a bőrhibákat az arcomon. Amikor Bobbi elkészült, kopogott a fürdőszobaajtón, és beszólt, hogy induljunk. Nem tett megjegyzést a külsőmre. Szürke garbót viselt, és egyébként is sokkal jobban nézett ki nálam.
Nickkel találkoztunk párszor a héten, mindig olyankor, ha Bobbi előadáson volt. Apró ajándékokat hozott. Az egyik nap jégkrémet, szerdán meg egy doboz fánkot az O’Connell Streeten álló bódéból. A fánkok még melegek voltak, amikor Nick megérkezett, kávé mellé ettük őket, közben beszélgettünk. Megkérdezte, beszéltem-e mostanában apámmal. Letöröltem a cukorréteget a számról, és azt feleltem: nem hiszem, hogy mostanában jól lenne. Elmeséltem Nicknek, milyen a háza. Jézusom, sopánkodott. Ez traumatikusnak hangzik. Lenyeltem egy korty kávét. Aha. Eléggé felzaklatott.
A beszélgetés után azon gondolkodtam, miért van az, hogy Nickkel tudok beszélni apámról, miközben Bobbival valahogy soha nem sikerült szóba hozni ezt a témát. Igaz, hogy Nick intelligensen tudott hallgatni, és a beszélgetéseink után sokszor jobban éreztem magamat, de ez Bobbira is állt. Inkább arról volt szó, hogy Nick együttérzése feltételektől mentesnek tűnt, mintha a tényleges tetteimtől függetlenül is mindig mellém állt volna, miközben Bobbi határozott elveket vallott, és azokat mindenkire alkalmazta, így rám is. Nick ítéletétől nem féltem annyira, mint Bobbiétól. Ő szívesen hallgatott akkor is, ha a gondolataim zavarosak voltak, vagy ha olyan történetet meséltem magamról, amelyben nem kimondottan jó fényben tűntem fel.
Nick mindig szép ruhában jött, egyébként is úgy járt, gyanítom, drágák is voltak a ruhái. Nem a földre dobálta őket, amikor levetkőzött, hanem a hálószobámban álló szék támlájára hajtogatta őket. Szeretett világos ingeket viselni, néha kissé gyűröttnek ható lenből, máskor oxford inget, mindig könyékig feltűrt ujjal. Volt egy vászon sportzakója, amelyet szemmel láthatóan szeretett, de hideg napokon kék selyembélésű szürke kasmírkabátot viselt. Imádtam ezt a kabátot, imádtam az illatát. Csak egy keskeny gallérkezdemény volt rajta, meg egy sor gomb.
Szerdán felpróbáltam, miközben Nick a fürdőszobában volt. Felkeltem, beledugtam meztelen karomat az ujjába, éreztem, ahogy a hűvös selyem végigsimítja a bőrömet. A zsebeket személyes tárgyak húzták le. A telefonja és a tárcája, a kulcscsomója. A tenyerembe fogtam ezeket, mintha az enyéim lennének. Megnéztem magamat a tükörben. Nick kabátjában nagyon karcsúnak és sápadtnak tűntem, fehér viaszgyertyának. Nick visszajött, és jóízűn felnevetett. Mindig felöltözve ment ki a fürdőbe, nehogy Bobbi váratlanul beállítson. Találkozott a tekintetünk a tükörben.
Nem tarthatod meg, jelentette ki.
Tetszik.
Sajnos nekem is.
Drága volt?
Még mindig egymást néztük a tükörben. Mögöttem állt, ujjaival szétnyitotta a kabátot. Néztem, hogy engem néz.
Azt hiszem… mondta. Nem emlékszem, mennyibe került.
Ezer euróba?
Mi? Dehogy. Talán két-háromszáz lehetett.
Bárcsak lenne pénzem, mondtam.
Ekkor becsúsztatta a kezét a kabát alá, és a mellemre tette. Elég érdekes, milyen érzékien beszélsz a pénzről, jegyezte meg. Bár ugyanakkor zavaró is, nyilván. Ugye, nem azt akarod, hogy adjak neked pénzt?
Bizonyos értelemben vágyom rá, feleltem. De nem feltétlenül bíznék meg ebben a vágyakozásban.
Ja, fura. Van valamennyi pénzem, amire nincs sürgősen szükségem, és örülnék, ha a tiéd lenne. De az átadás ténye zavarna.
Nem szereted érezni, hogy túl nagy a hatalmad. Vagy nem szereted, ha emlékeztetnek arra, milyen nagynak szereted érezni a hatalmadat.
Megvonta a vállát. Még mindig simogatott a kabát alatt. Jólesett.
Azt hiszem, így is elég fejfájást okoznak nekem ennek a viszonynak az erkölcsi vonatkozásai, mondta. Ha még pénzt is adnék, az túl sok lenne nekem. Bár ki tudja. Te a pénznek valószínűleg jobban örülnél.
Ránéztem, a szemem sarkából láttam a saját arcomat, enyhén felszegett államat. A látóterem szélén elhomályosulva egészen lenyűgözőnek láttam magamat. Kibújtam a kabátból, amely így ott maradt Nick kezében. Visszamásztam az ágyra, végighúztam a nyelvemet az ajkaimon.
Zavar a viszonyunk?, kérdeztem.
Állt, kissé ernyedten tartotta a kabátot. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, és ez túlságosan leköti ahhoz, hogy felakassza a kabátot.
Nem, felelte. Vagyis igen, de csak elméletben.
Nem fogsz elhagyni?
Elmosolyodott, félszegen. Hiányoznék?, kérdezte.
Hátradőltem az ágyon, nevettem, pedig nem volt min. Felakasztotta a kabátot. A levegőbe emeltem az egyik lábamat, és lassan keresztbe raktam a másikon.
Hiányozna, hogy én irányítom a beszélgetéseinket, feleltem.
Lefeküdt mellém, tenyerét a hasamra tette. Folytasd, mondta.
Szerintem neked is hiányozna.
Hogy te irányíts? Persze. Ez nekünk szinte előjáték. Te nehezen érthető dolgokat mondasz, amiket én nem tudok megfejteni, ezért nem megfelelő válaszokat adok, te kinevetsz, aztán szexelünk.
Nevettem. Felült egy kicsit, nézte, ahogy nevetek.
Ez jó, mondta. Így lehetőségem van élvezni, mennyire alkalmatlan vagyok.
Felkönyököltem, szájon csókoltam. Ő belehajolt, mintha tényleg szeretne csókolózni, éreztem, hogy hatalmam van felette.
Azt érem el, hogy rosszul érzed magad miattam?, kérdeztem.
Időnként kicsit szigorú tudsz lenni velem. Nem mintha csodálkoznék ezen. De nem, szerintem jelenleg egész jól megvagyunk.
Lesütöttem a szemem. Óvatosan, mintha csak magamat provokálnám, azt mondtam: ha goromba vagyok veled, az azért van, mert nem tűnsz úgy, mintha nagyon zokon vennéd.
Ekkor rám nézett. Nem nevetett, csak a homlokát ráncolta, mintha azt hinné, gúnyolódom. Oké, mondta. Hát, nem hiszem, hogy bárki szereti, ha gorombán beszélnek vele.
De én úgy értem, a te személyiséged nem érzékeny. Nehezen tudom például elképzelni, ahogy ruhát próbálsz. Neked nem olyan a kapcsolatod önmagaddal, hogy képes lennél szemlélni a tükörképedet, és közben azon gondolkodni, jól áll-e az a ruhadarab. Nekem olyannak tűnsz, mint aki már ezt a gondolatmenetet is cikinek találná.
Aha, mondta. Hát, én is ember vagyok, fel szoktam próbálni a ruhákat, mielőtt bármit megvennék. De azt hiszem, értem, mire gondolsz. Sokan tartanak kicsit ridegnek, olyan embernek, akivel nem valami jó együtt lenni.
Izgalmasnak találtam, hogy volt egy közös tapasztalatunk a személyiségünkről, úgyhogy gyorsan rá is vágtam: engem is sokan tartanak ridegnek, olyan embernek, akivel nem olyan jó együtt lenni.
Tényleg? Én mindig elbűvölőnek láttalak.
Hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy azt mondjam: szeretlek, Nick. Nem volt ez kifejezetten rossz érzés; kissé szórakoztató és őrült dolog volt, mint amikor felállunk, és hirtelen rájövünk, mennyire berúgtunk. De igaz volt. Szerelmes voltam belé.
Szeretném azt a kabátot, jelentettem ki.
Hát igen. Nem adom neked.
Amikor másnap este odaértünk a könyvbemutatóra, Nick és Melissa már ott volt. Együtt álldogáltak, és társalogtak néhány emberrel, akiket mi is ismertünk: Derekkel és pár másikkal. Nick látott bennünket, de amikor próbáltam ránézni, elkapta a tekintetét. Észrevett, és másfelé nézett, mindössze ennyi történt. Bobbival átlapoztuk a könyvet, de nem vettük meg. Köszöntünk azoknak, akiket ismertünk, Bobbi üzenetben megkérdezte Philiptől, hol van, én meg úgy tettem, mintha a szerző életrajzát olvasnám. Aztán elkezdődött a felolvasás.
Melissa felolvasása alatt Nick figyelmesen nézte az arcát, nevetett a megfelelő helyeken. Amióta rájöttem, hogy szerelmes vagyok Nickbe, nemcsak bele vagyok zúgva, hanem a boldogságomra messzemenően kiható mély személyes kapcsolatot érzek vele, azóta újdonsült féltékenységgel tekintettem Melissára. Nem tudtam elhinni, hogy Nick minden este hozzá tér haza, hogy együtt vacsoráznak, néha filmet néznek a tévében. Miről beszélgetnek? Szórakoztatják egymást? Megvitatják egymás érzelmi életét, bizalmukba avatják egymást? Melissát jobban tiszteli nálam? Jobban szereti? Ha mindketten halálos veszélyben lennénk egy égő épületben, és csak egyikünket menthetné ki, akkor egész biztosan Melissát választaná helyettem? Kifejezetten gonoszságnak tűnt ennyit szexelni valakivel, akit később hagyna benn égni egy toronyházban.
A felolvasás után Melissa ragyogva fogadta a tapsot. Amikor visszaült a helyére, Nick a fülébe súgott valamit, amitől megváltozott a mosolya, igazivá vált, látszott a szeme környékén és azon, hogy kivillant a foga. Nick előttem mindig „a feleségem”-nek nevezte. Eleinte azt hittem, játékból, sőt talán gúnyosan, mintha nem is igazán lenne a felesége. De most már másképp láttam. Nem bánta, hogy tudom, hogy mást szeret, azt akarta, hogy tudjam, de attól megrémült, hogy Melissa tudomást szerezhet a mi kapcsolatunkról. Szégyellte, meg akarta óvni tőle Melissát. Elrekesztette az élete egy olyan szeletébe, amelyet nem szívesen nézegetett, amelyre nem szívesen gondolt, amikor másokkal volt.
Amint mindenki befejezte a felolvasást, elmentem egy pohár borért. Evelyn és Melissa a közelben állt szénsavas ásványvízzel teli poharakkal a kézben, Evelyn odaintett. Gratuláltam Melissának. A válla fölött láttam, hogy Nick felénk tart; aztán meglátott engem, és elbizonytalanodott. Evelyn a könyv szerkesztőjéről beszélt. Nick megérkezett mellé, megölelték egymást, olyan bensőségesen, hogy Evelyn szemüvege félre is csúszott, meg kellett igazítania. Nick és én udvariasan biccentettünk egymásnak. Ezúttal a kelleténél hosszabb ideig nézett rám, mintha sajnálná, hogy így találkozunk.
Jól nézel ki, állapította meg Evelyn Nicknek. Tényleg.
Gyakorlatilag az edzőteremben él, felelte Melissa.
Nagyot kortyoltam a borból, leöblítettem vele a fogsoromat. Legalábbis neked ezt állítja, gondoltam.
Hát, látszik, jegyezte meg Evelyn. Kirobbanóan egészségesnek tűnsz.
Kösz, felelte Nick. Jól is érzem magam.
Melissa szinte büszkén méregette Nicket, mintha hosszú betegség alatt ápolta volna, amíg újra egészséges nem lett. Azon tűnődtem, mit értett azon, hogy „jól is érzem magamat”, illetve mit akart közölni velem ezzel.
És te, Frances?, kérdezte tőlem Evelyn. Nálad mi a helyzet?
Jól vagyok, kösz.
Kicsit rosszkedvűnek tűnsz ma este, vetette közbe Melissa.
Én is rosszkedvű lennék a helyében, ha ilyen öregekkel tölteném minden időmet, mint mi, felelte Evelyn vidáman. Bobbi hol van?
Ja, itt valahol, intettem a kassza felé, bár igazából nem tudtam, hol van.
Kezded unni az öregeket?, kérdezte Melissa.
Nem, dehogy. Sőt, még öregebbeket is el tudnék viselni.
Nick a poharába bámult.
Keresni kellene neked egy helyes idősebb barátnőt, mondta Melissa. Valami pénzes nőt.
Nem mertem Nickre nézni. A borospohár szára körül a hüvelykujjam körmét belemélyesztettem a mutatóujjam oldalába, hogy fájjon.
Nem tudom, mi lenne a szerepem egy ilyen kapcsolatban, válaszoltam.
Írhatnál neki szerelmes szonetteket, vetette fel Evelyn.
Ne becsüljük le a fiatalság és szépség hatását, mosolygott Melissa.
Ez a katasztrofális boldogtalanság receptjének tűnik, mondtam.
Huszonegy éves vagy, felelte Melissa. Katasztrofálisan boldogtalannak is kell lenned.
Rajta vagyok, bólintottam.
Ekkor valaki más is csatlakozott hozzánk, Melissával akart beszélni, én pedig megragadtam az alkalmat, és elmentem megkeresni Bobbit. A pénztárossal beszélgetett a bejárat mellett. Soha életében nem dolgozott, és imádott arról beszélgetni másokkal, miből áll a munkájuk. Még a prózai részletek is érdekelték, bár ezeket gyakran hamar elfelejtette. A pénztáros, egy nyakigláb, pattanásos fiatalember lelkesen mesélt Bobbinak az együtteséről. Ekkor odajött hozzánk az üzletvezető, és a könyvről kezdett beszélni, amelyet se nem olvastunk, se nem vettünk meg. Álltam mellettük, néztem a helyiség túlsó végében Melissát, aki szórakozottan átkarolta Nick derekát.
Amikor megláttam, hogy Nick felénk pillant, Bobbihoz fordultam, mosolyogva félresimítottam a tincseit, és belesúgtam a fülébe. Nickre nézett, aztán hirtelen megszorította a csuklómat, erősen, erősebben, mintha ahogy bármikor korábban. Fájt, fel is nyögtem egy kicsit, aztán Bobbi elengedett. A mellkasomhoz vontam a kezemet. Bobbi halálosan nyugodt hangon, közvetlenül a szemembe bámulva azt mondta: ne használj fel erre, baszki. Egy pillanatig még a szemembe nézett, ijesztőn komolyan, majd visszafordult a pénztáros felé.
Elmentem a kabátomért. Tudtam, hogy senki sem figyel, senkit sem érdekel, mit gondolok vagy mit teszek, éreztem, hogy szinte remegek ettől a perverz új szabadságtól. Úgy éreztem, ha akarok, sikoltozhatok, ledobálhatom a ruháimat, hazafelé menet kiléphetek egy busz elé, ki tudná meg? Bobbi nem fog utánam jönni. Nick szóba sem áll velem nyilvános helyen.
Egyedül mentem haza, nem szóltam senkinek, hogy elmegyek. Mire kinyitottam a bejárati ajtót, lüktetett a lábam. Aznap éjjel felültem az ágyban, és letöltöttem egy társkereső appot a telefonomra. Még egy képet is feltöltöttem magamról, Melissa egyik fotóját, amelyen szétnyílt az ajkam, a szemem pedig nagynak és ijesztőnek tűnt. Hallottam, amikor Bobbi hazajött, hallottam, hogy nem felakasztotta, hanem ledobta a táskáját az előszobában. A Green Rocky Road-ot énekelte elég hangosan ahhoz, hogy rájöjjek, hogy részeg. Ültem a sötétben, görgettem lefelé a környékemen lakó idegeneket. Próbáltam rájuk gondolni, arra, hogy hagyom, hogy megcsókoljanak, de helyette Nick járt a fejemben, az ő arca nézett rám a párnáról, ahogy felnyúl a mellemhez, mintha az övé lenne.
/
Nem szóltam anyámnak, hogy magammal hoztam Dublinba a kicsi bőrkötésű Újtestamentumot. Tudtam, hogy nem fog feltűnni neki, és ha magyarázkodni kezdenék, nem értené, miért érdekel. A kedvenc részem Máté evangéliumában volt, amikor Jézus azt mondta: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért. Osztottam ezt az ellenségeim feletti erkölcsi felsőbbség iránti vágyat. Jézus mindig a jobb ember akart lenni, ahogy én is. Pirossal többször aláhúztam ezt a szakaszt, hogy mutassam: megértem a keresztény életérzést.
Sokkal jobban, szinte tökéletesen értettem a Bibliát, ha Bobbit képzeltem Jézus helyébe. Ő nem teljesen egyértelműn mondta a szövegét; sokszor inkább szarkasztikusan vagy furcsa, távolságtartó arckifejezéssel. A férjről és feleségről szóló rész szatirikus volt, az ellenség szeretetéről szólót viszont őszintén adta elő. Értelmet nyert, hogy házasságtörőkkel barátkozik, és az is, hogy tanítványok terjesztik igéit.
A könyvbemutató utáni napon, ami péntekre esett, hosszú e-mail-ben kértem elnézést Bobbitól a könyvesboltban történtekért. Próbáltam elmagyarázni, hogy sebezhetőnek éreztem magamat, mindezt a „sebezhető” szó vagy szinonimáinak használata nélkül. Viszont elnézést kértem, többször is. Pár percen belül válaszolt:
semmi baj, megbocsátok. de mostanában néha úgy érzem mintha a szemem láttára tűnnél el.
Miután ezt elolvastam, felálltam az asztalomtól, és ráeszméltem, hogy az egyetemi könyvtárban vagyok, de nem igazán láttam magam körül a könyvtári környezetet. Megkerestem a mosdót, bezárkóztam egy vécébe. Keserű folyadék tört a torkomba a gyomromból, a vécécsésze fölé hajoltam, hánytam. A testem eltűnt, felszívódott valahová, ahol soha többé nem látja senki. Kinek hiányozna? Egyetlen lap vécépapírral megtöröltem a számat, lehúztam a vécét, visszamentem az emeletre. A MacBook képernyője már elsötétedett, tökéletes négyszögben tükrözte a mennyezeti világítást. Visszaültem, kijelentkeztem a levelezőprogramból, olvastam tovább James Baldwin egyik esszéjét.
A könyvbemutató után hétvégén ha nem is imádkozni kezdtem, de rákerestem az interneten arra, hogyan kell meditálni. Jobbára úgy, hogy az ember lehunyja a szemét, levegőt vesz, közben higgadtan elengedi a felmerülő gondolatokat. A légzésemre koncentráltam, azt lehet csinálni. Még számolni is lehet a levegővételeket. Aztán a végén bármire lehet gondolni, amire csak akarunk, de miután öt percig számoltam a levegővételeimet, nem akartam gondolkodni. Üresnek éreztem az elmémet, mint egy befőttesüveget. Spirituális gyakorlatként tettem magamévá a teljes eltűnéstől való félelmemet. Belaktam az eltűnést, olyasminek tekintettem, ami felfedi az igazságot, információt ad, nem pedig ledózerol és megsemmisít. Gyakran nem sikerült meditálni.
Hétfő éjjel tizenegy körül felhívott apám, és közölte velem, hogy betette a pénzemet a bankba. A hangja bizonytalanul gurgulázott a vonalban, éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a bűntudat. Ja, kösz, mondtam.
Egy kis pluszt is raktam be neked, tette hozzá. Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükséged.
Nem kellett volna. Van elég pénzem.
Hát akkor vegyél magadnak valami szépet.
A telefon után nyugtalannak éreztem magamat, és ki is melegedtem, mintha felszaladtam volna a lépcsőn. Próbáltam lefeküdni, de az sem segített. Nick aznap küldött nekem e-mailben egy linket egy Joanna Newsom-számhoz. Válaszképpen linket küldtem az I’m a Fool to Want You Billie Holiday-féle feldolgozásához, de nem válaszolt.
Átmentem a nappaliba, ahol Bobbi egy Algériáról szóló dokumentumfilmet nézett. Megpaskolta maga mellett a dívány párnáját, leültem.
Érezted már úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj az életeddel?, kérdeztem.
Én ezt most nézem, felelte.
A tévére pillantottam, archív háborús felvétel ment, alatta a narrátor a francia hadsereg szerepéről beszélt. Azt mondtam: néha úgy érzem. Bobbi a szája elé tette az ujját: Frances. Én ezt nézem.
/
Szerda este párt talált nekem a randizós izé, egy Rossa nevű pasast, aki küldött nekem pár üzenetet. Megkérdezte, akarok-e találkozni vele, én meg azt feleltem: persze. Elmentünk inni egy kocsmába a Westmoreland Streetre. Ő is egyetemista volt, orvosira járt. Nem mondtam el neki, milyen problémák vannak a méhemmel. Sőt hencegtem azzal, milyen egészséges vagyok. Arról beszélt, milyen sokat tanul, minden jel szerint személyiségformálónak tartotta az egyetemet, én meg azt mondtam, jó neki.
Én soha semmibe nem fektettem sok energiát, vallottam meg.
Nyilván ezért vagy angol szakos.
Hozzátette, hogy csak viccelt, és ami azt illeti, a gimiben első díjat nyert egy fogalmazásával. Imádom a költészetet, jelentette ki. Imádom Yeatst.
Aha, feleltem. Ezt az egyet a fasizmus javára írhatjuk: volt néhány jó költőjük.
Ezután nem volt más mondanivalója a költészetről. Felhívott a lakására, hagytam, hogy kigombolja a blúzomat. Arra gondoltam: ez normális. Ezt csinálni normális. Kicsi, puha felsőteste volt, teljesen más, mint Nické, és semmi olyat nem csinált, amit Nick szokott szex előtt, nem simogatott sokáig, nem beszélt hozzám halkan.
Hanem azonnal belevágott, igazából bármiféle felvezetés nélkül. Testileg szinte semmit sem éreztem, csak enyhe kellemetlenséget. Hagytam magamat ledermedni, elnémulni, vártam, hogy Rossának feltűnjön a dermedtségem, és abbahagyja, amit csinál, de nem vette észre. Megfordult a fejemben, hogy megkérem, hagyja abba, de az az eshetőség, hogy talán nem hallgat majd rám, komolyabbnak tűnt, mint amit a helyzet megkívánt. Ne keveredj bele semmi nagy jogi cécóba, gondoltam. Feküdtem, hagytam, hogy folytassa. Azt kérdezte, durván szeretem-e, azt feleltem, nem hinném, de azért meghúzta a hajamat. Nevethetnékem támadt, aztán utáltam magamat, amiért felsőbbrendűnek éreztem magamat.
Hazaérve bementem a szobámba, elővettem a fiókból egy nejlonba csomagolt ragtapaszt. Normális vagyok, gondoltam. Van testem, mint mindenki másnak. Aztán addig karmoltam a karomat, amíg ki nem serkent a vérem, csak halványan szivárogva, aztán cseppé szélesedett. Megvártam három cseppet, utána kibontottam a ragtapaszt, óvatosan a karomra tettem, és kidobtam a nejlont.
Fordította: Dudik Annamária Éva
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)