Az angol Wilde-testvérpár rabszolgái gazdáik borzalmas önkényuralmától szenvednek a barbadosi cukornádültetvényen. Washington Black tizenegy éves kisfiú, rabszolgaként dolgozik a földeken. Páni félelemmel tölti el, hogy az egyik fivér őt választotta inasának. Pedig Washingtonnak nem kellene rettegnie. Christopher Wilde excentrikus figura: természetbúvár, felfedező, feltaláló, és elszántan küzd a rabszolgaság eltörléséért. Megszállottan dolgozik egy repülő masina megépítésén.
Washington a gazdája révén belép a csodák birodalmába, ahol az éjszakai óceán fényekben gyúl ki a medúzáktól, ahol egy egyszerű vászonernyő segítségével bárki átszelheti az eget, ahol még egy rabláncon született kisfiú is megtalálhatja az élet értelmét és az emberi méltóságot.
Egy végzetes éjszaka megölnek valakit, a gazdái könyörületességétől függ Washington további sorsa. Christopher Wilde-nak választania kell a rokonai becsülete és Washington élete között. A fiúnak muszáj menekülnie, vérdíjat tűznek ki a fejére. Egyedül kell megválaszolnia a kérdést: ki ő valójában – egy olyan világban, amely a puszta létezését is tagadja.
A kanadai Esi Edugyan (1978–) Washington Black (2020 – Washington Black, 2018) című regényének részletét Gy. Horváth László fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Esi Edugyan
Washington Black
(részlet)
Senkim sem volt egész gyerekkoromban, csak Nagy Kit, ahogy a nádföldön neveztük őt. Szerettem ezt az asszonyt, és féltem tőle.
Ötéves lehettem, amikor a női szállás főnöke valamiért megharagudott rám, és átzavart a kiszáradt pálmafa alatti kegyetlen kunyhóba, Kit kunyhójába. Az első estén ellopták a vacsorámat, összetörték a fatálkámat, egy férfi, akit nem is ismertem, úgy fültövön vágott, hogy megtántorodtam, és egy időre meg is süketültem. Két kislány leköpött. Vénséges vén nagyanyjuk a karomba mélyesztette a körmeit, lefogott, és lenyiszálta a lábamról a sarut, a bőranyag végett.
Akkor hallottam először Nagy Kit hangját.
– Ezt a kisfiút ne – mondta halkan.
Csak ennyit. De aztán valami rettenetes, hatalmas fekete energia zúdult felénk, ellenállhatatlanul, mint a hullámverés, belemarkolt a vénasszony hajába, és félredobta, mint egy csonttalan rongycsomót. Iszonyodva bámultam. Nagy Kit mintha undorral nézett volna le rám a narancssárga szemével, aztán visszatért a zsámolyához, egy sötét sarokba.
De reggel arra ébredtem, hogy mellettem guggol a fakó fényben. Felém nyújtotta a kásástálkáját, és végighúzta az ujját a tenyerem vonalain. – Nagy életed lesz, gyerekem – mormolta. – Sok folyó lesz benne. – Aztán beleköpött a tenyerembe, és összezárta, úgy, hogy a nyál kicsordult a bütykeim között. – Ez az első folyó – mondta nevetve.
Rajongtam érte. Mindenkinek fölébe toronylott, óriási volt és brutális. Rettegtek tőle a mérete miatt, és mert sósvízi volt, boszorkány a régi Dahomey-ban, mielőtt elrabolták. Átkokat hintett a kunyhók alá, a földre. Felaggatott, kibelezett varjak jelentek meg egyes ajtónyílások fölött. Egyszer három héten át mindennap elvette egy erős kovácssegédtől a reggelijét és a vacsoráját, és a szeme láttára megette, ujjaival kotorta ki a tálkájából az ételt, míg valahogyan egyezségre nem jutottak. A perzselő mezőn úgy fénylett a teste, mintha be volna olajozva, tépte-szaggatta a nyomorult földet, furcsa dalokat dünnyögött, és csak úgy vonaglottak az izmai. Néha, éjjel a kunyhóban hazája nyers, mély nyelvén suttogott valamit álmában, és fel-felkiáltott. Ezt soha senki nem tette szóvá, és másnap a mezőn úgy dolgozott, mint egy fúria, mint valami tompa fejsze, legalább annyi termést tett tönkre, mint amennyit learatott. Az igazi neve, súgta oda nekem egyszer, az, hogy Nawi. Három fia volt. Egy fia volt. Nem voltak fiai, de még lánya se. Történetei együtt változtak a holddal. Emlékszem, néha, napkeltekor, egy marék földet hullajtott a pengéjére, s közben kántált valamit, a hangja rekedt volt, mintha érzelem fojtogatná. Imádtam ezt a hangot, vad zenéjét. A fogai közt szívta be a levegőt, felsandított, és rákezdett: – Amikor a királyi testőrség tagja voltam Dahomey-ban…; vagy: – Amikor szétmorzsoltam a kezem közt az antilopot… – és én ilyenkor félbe-szerbe hagytam mindent, és ámulva hallgattam. Mert valóságos csoda volt ő, egy másik világ tanúja, amit el sem tudtam képzelni, túl a kunyhókon és a Hit ültetvény gonosz mezején.
Az ültetvény komor hellyé vált új gazdánk keze alatt. A második héten kirúgta a régi felügyelőket. Durva férfiakat hozatott helyettük a dokkokból, tetovált, vörös képű alakokat, akik fintorogtak a hőségtől. Veterán katonák voltak, régi rabszolga-kereskedők, vagy csak egyszerű, koldusszegény szigetlakók, irataik a zsebükbe gyűrve, beesett szemük ördögi. És elkezdődtek a csonkítások. Pedig mit értünk így, megnyomorítva? Láttam férfiakat kibicegni a mezőre, vér folyt a lábukon, láttam nőket véres kötéssel a fülükön. Edwardnak kimetszették a nyelvét, mert visszabeszélt, Elizabethet kényszerítették, hogy egy csurig telt éjjeliedényből egyen, mert előző este nem pucolta makulátlanra. James meg akart szökni, ezért példát statuáltak vele: a gazda elevenen égettette meg egy hajcsárral, és nekünk végig kellett néznünk. Utána a máglyája zsarátnokában felizzították a vasat, mi pedig elsorjáztunk az elszenesedett borzalom mellett, és újra megbillogoztak bennünket.
James volt az első az új gyilkolások közül; nemsokára jött a többi is. Beteg férfiakat korbácsoltak cafattá, akasztottak fel a mezőn, puffantottak le. Én még gyerek voltam, sírtam éjszakánként. De Nagy Kit minden új halálesetet bősz, elégedett morrantással fogadott, ádáz, narancssárga szeme összeszűkült.
A halál ajtó. Azt hiszem, ezt akarta megértetni velem. Ő nem félt tőle. Ősi hitet vallott, amely az afrikai magasföldek folyói közt gyökerezett, és e hit szerint a holtak egészben feltámadnak, újra otthon, a szülőföldjükön, és megint szabadon járhatnak. Ez a gondolat szivárgott belé a fehér ruhás ember jöttével, mint amikor mérget csorgatnak egy kútba.
Egyik éjjel elmesélte nekem, mi a szándéka. Gyorsan fogjuk csinálni, mondta. Nem fog fájni.
– Félsz tőle? – suttogta, ahogy egymás mellett feküdtünk a kunyhóban. – Félsz a haláltól?
– Ha te nem félsz tőle, akkor én se – jelentettem ki hősiesen. Éreztem, amint a karja oltalmazón körém fonódik a sötétben.
Felmordult; hosszú, sötét moraj, a melle közepéből. – Ha meghalsz, a hazádban ébredsz fel. Szabadon. – Erre megvontam a vállam, és ő megérezte ezt, maga felé fordította az államat az ujjaival.
– Mi az? –kérdezte. – Nem hiszed el?
Nem akartam megmondani neki, féltem, hogy megharagszik. De aztán csak odasúgtam: – Nekem nincs hazám, Kit. Nekem ez a hazám. Szóval itt ébredek majd fel, rabszolgának megint? Ráadásul te nem leszel itt?
– Velem jössz Dahomey-ba – mormolta határozottan. – Ez így működik.
– Te láttad őket? A halottakat, akik feltámadtak? Amikor Dahomey-ban éltél?
– Láttam – suttogta. – Mind láttuk. Tudtuk, kik ők.
– És boldogok voltak?
– Szabadok voltak.
Éreztem, hogy elborít a nap fáradtsága.
– Milyen az, Kit? Szabadnak lenni?
Éreztem, hogy fészkelődik a földön, aztán magához húzott, forró lélegzete a fülemet birizgálta. – Jaj, gyerekem, nincs a világon ahhoz fogható. Ha szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz.
– Oda mész, ahová csak akarsz?
– Oda mész, ahová csak akarsz. Akkor kelsz fel, amikor csak akarsz. Ha szabad vagy – suttogta –, és valaki kérdez tőled valamit, nem muszáj válaszolnod. Nem muszáj befejezned a munkát, ha nem akarod. Egyszerűen otthagyod.
Lecsukódott a szemem az ámulattól. – Tényleg?
Belecsókolt a hajamba a fülem mögött. – Aha. Egyszerűen lerakod a lapátot, és elmész.
De akkor miért halogatta? Múltak a napok, a Hiten egyre keményebb, brutálisabb lett az élet, ő azonban nem ölt meg bennünket. Valami előérzet, valami figyelmeztető jel visszafogta a kezét.
Egy este kivezetett kis veteményeskertjéhez, ahol egyedül lehettünk. Láttam a kezében az éles, rozsdás kapát, és megremegtem. De csak azt akarta megmutatni, milyen szépen csíráznak a sárgarépái. Egy másik éjjel felkeltett, és némán kivezetett a sötétbe, végig a magas fűben az elszáradt pálmafához, de most meg csak azért, hogy a lelkemre kösse, senkinek se beszéljek a szándékunkról. – Ha meg tudják, szétválasztanak bennünket, gyerekem – sziszegte. Nem értettem, minek várunk. Látni akarom a szülőföldjét, mondtam, szabadon akarok járkálni vele Dahomey-ban.
– De jól kell csinálnunk, gyerekem – suttogta. – A megfelelő hold alatt. A megfelelő szavakkal. Másként hiába szólítanánk az isteneket.
Aztán elkezdődtek az öngyilkosságok. Cosimo elvágta a torkát egy bárddal, Adam a kovácsműhelyből lopott szöggel átszúrta a csuklóját. Mindkettőt kivérezve találták a kunyhók mögött a fűben, egyiket a másik után, reggel. Régi sósvíziek voltak, akárcsak Kit, ők is hittek benne, hogy ősi földjükön születnek újjá. De amikor a fiatal William, aki már az ültetvényen született, felakasztotta magát a mosókonyhában, kijött közénk Erasmus Wilde.
Lassan lépkedett a pázsiton vakító fehér ruhájában, mögötte pár lépéssel egy felügyelő közeledett. A felügyelő rongyos szalmakalapot viselt, és egy talicskát tolt. A talicskában karó volt, meg egy szürke zsákvászoncsomó. Átvágtak a füvön a perzselő nap alatt, és megálltak a nádföld szélén, ahol fel voltunk sorakozva. Új gazdánk figyelmesen szemügyre vett bennünket a forró, tiszta levegőben.
Láttam az arca meg a keze húsát: viaszfehér volt, vértelen. Szája piros, szeme átható kék. Lassan elhaladt előttünk, és mindegyikünknek az arcába meredt. Hallottam Nagy Kit zihálását fölöttem, és megértettem, hogy fél. Amikor a gazda rám nézett, éreztem égető pillantását, és borzongva lesütöttem a szemem. Poshadt, verejtékszagú volt a levegő.
Akkor a fehér ruhás intett a mögötte álló hajcsárnak. Az megbillentette a talicska nyelét, és kiborította terhét a földre.
Mint a szél futott végig rajtunk a zsongás.
William holtteste feküdt kiterülve a földön, szürke ruhacsomóban. Arca a fájdalom görcsébe dermedt, szeme kidülledt, elfeketült nyelve kilógott a szájából. Eltelt néhány nap a halála óta, úgyhogy fura dolgok történtek a testében. Fel volt püffedve, a bőre foltos volt, szivacsos. Erőt vett rajtam az iszonyat.
Amikor megszólalt, nyugodt, száraz, unott volt a gazda hangja.
– Egy niggert láttok itt, aki végzett magával – mondta Erasmus Wilde. – Az én rabszolgám volt, mégis végzett magával. Meglopott engem. Tolvaj. – Elhallgatott, összefűzte a kezét a háta mögött. – Úgy tudom, néhányan azt képzelitek, ha meghaltok, a hazátokban fogtok feltámadni. – Mintha akart volna még mondani valamit, de csendben maradt, gyorsan elfordult, és intett a talicskásnak.
A hajcsár a tetem fölé hajolt egy görbe nyúzókéssel. Kérges markába fogta William állát, és nyiszálni kezdett. Hallottuk, hogyan szakad a borzalmas, nedves hús, ropognak a csontok, láttuk, ahogy William élettelen teste hátborzongatóan elhanyatlik, amint lejött a feje.
A felügyelő kiegyenesedett, és két kézzel felemelte a levágott fejet. Aztán a talicskához lépett, és levette róla a hosszú póznát. Belekalapálta a száraz földbe, és rászúrta William fejét.
– Fej nélkül nem lehet feltámadni! – kiáltotta oda nekünk a gazda. – Minden öngyilkos így fog járni. Ne feledjétek. Egyiktek sem látja viszont a szülőföldjét, ha folytatjátok ezt az öngyilkosság-sorozatot. Haljatok meg természetes módon.
Felnéztem Kitre. William fejét bámulta a karón, a napsütésben puhuló húsdudort, és volt valami a tekintetében, amit még sohasem láttam.
Kétségbeesés.
Fordította: Gy. Horváth László
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)