Stephen Frynak a görög mitológia témájában írt első könyve, a Mítosz (2019) az istenek születéséről és felemelkedéséről szólt. Ezt követte a Héroszok (2020), amely Perszeusz, Héraklész, Iaszón, Thészeusz és más hősök vitézkedéseit, küldetéseit és kalandjait mesélte el. Ám hátra van még az ókori görög mitológia legnagyobb és leghíresebb története, az, amely a trójai háború históriáját írja le.
A Trója (2021 – Troy, 2020), egyszerre áll a mítoszok és a történelem valós talaján. Fry a Nagy történetet a város, Trója megalapításával és Zeusz színre lépésével kezdi, és természetesen a háború kiváltó okát és lefolyását is elbeszéli: Parisz, a trójai királyfi elrabolja Helenét, a legszebb nőt a világon. Ezer hajó ered a nyomába, hogy megostromolja Tróját, a város azonban rendületlenül ellenáll a görögöknek. Csak a sebezhetetlen Akhilleusz és a leleményes Odüsszeusz vezetheti őket győzelemre, miközben az istenek jól szórakoznak a halandók szenvedésein. A várost, amely kétszer is felvirágzott, mindkétszer porig rombolják.
Az úgynevezett Nagy történetet olvashatjuk tehát újra, amelyet először Homérosz írt le Íliász című halhatatlan művében, csak ezúttal Fry jól ismert, egyszerre humoros, szellemes, komoly, mégis szórakoztató stílusában.
Stephen Fry Trója (2021, fordította: Kisantal Tamás, szerkesztette: Bogdanov Edit) című kötetének részletét a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.
Stephen Fry
Trója
(részlet)
Az ítélet
Telt-múlt az idő, és Parisz mindössze egy odavetett megjegyzést tett Oinónénak a csodálatos bikáról, mondván: lám-lám, az Ida-hegy lankáin túl is mennyi elképesztő dolog van a világon. Amúgy egyáltalán nem foglalkozott a hajdani eseménnyel. Így aztán annál jobban meglepődött, amikor nem olyan nagyon sokkal később egy délután ugyanaz az árnyék ébresztette fel szunyókálásából, majd amikor felült és kezével a napot eltakarva felnézett, ugyanazt az ifjú marhahajcsárt látta föléje magasodni.
– Ajaj! – mondta Parisz. – Remélem, nem az aranykoronáért jöttél!
– Nem, nem, dehogy – felelte Hermész. – Más ügyben vagyok itt.
Üzenetet hoztam Zeusz atyámtól, akinek egy fontos ügyben szüksége van rád.
Parisz megrendülve borult térdre. Most már látta – miért nem vette már korábban észre? –, hogy valamiféle földöntúli ragyogás árad az ifjú arcából. És a botján tekergőző kígyók hogyhogy nem tűntek fel eddig neki? Meg a szárnyas szandálja? Hiszen akkor nem lehet más, csakis Hermész, az isteni hírnök!
– Miben lehet egy magamfajta szegény gulyáspásztor a mennyek ura szolgálatára?
– Mondjuk, kezdésként állj fel, Parisz, és gyere velem!
A fiú feltápászkodott, és Hermészt követve egy fákkal gyéren benőtt területen mentek keresztül. Az isten egy napfény pettyezte tisztásra mutatott, ahol három ragyogó nőalak rajzolódott ki. Parisz rögtön rájött, hogy minden bizonnyal ők is halhatatlanok. Méghozzá nem is akármilyenek. Istennők. Olümposzi istennők. Kővé dermedve állt ott, szeretett volna megszólalni, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Térdre hullott hát előttük.
– Íme, hát! – mondta Hermész. – Kelj fel, Parisz! Nem felejtettük el becsületességedet és biztos ítéletedet. És most szükségünk is van rá. Fogd ezt az almát! Látod, mi van ráírva?
– Nem tudom elolvasni – ismerte el a fiatalember elvörösödve. – Nem tanítottak meg.
– Semmi gond. Az áll rajta: „A legszebbnek”. Annyi csak a dolgod, hogy eldöntsd, hármójuk közül ki érdemli meg a legjobban ezt a címet.
– De hát én… Én csak…
– Atyám kívánsága.
Habár Hermész még mindig mosolygott, mégis volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy nagyon nem díjazza az ellenkezést. Parisz remegő kézzel vette el az almát. A három nőre szegezte tekintetét. Még sohasem látott ilyen szépségeket. Persze Oinóné is szép volt, hiszen ő maga is egy halhatatlan leánya. Eddig azt hitte, senki sem mérhető hozzá. De annak idején a bikáról is ezt gondolta.
Előrelépett az első istennő. Parisz rögtön ráismert bíborszínű selyemruhájáról, a fejdíszére aggatott pávatollakról, csodás arccsontjairól és elsősorban a belőle áradó nagyságból, büszke fenségből. Nem lehet más, csak Héra, maga a mennyek királynője.
– Add nekem az almát! – szólította fel Héra, miközben Parisz szemébe nézve közelebb lépett. – Cserébe hatalommal ruházlak fel, minden ember a szolgád lesz! A nagyvilág összes királysága és tartománya fejet hajt majd előtted. Olyan hatalmad, gazdagságod és akkora birodalmad lesz, amilyen még egyetlen halandónak sem jutott eddig. Nevedet örökre feljegyzik a történelemkönyvben: „Parisz, a nagy uralkodó, az engedelmes népek nagyszerű, csodálatos, szeretett vezére”!
Annyira csábító volt a jutalom, hogy Parisz már-már bele is tette az almát az istennő kinyújtott tenyerébe. Szépsége olyan félénk hódolattal töltötte el, ráadásul álmai jutalmát kínálta cserébe – sőt, többet is, mint amiről valaha ábrándozott. Habár valahol mélyen mindig is úgy érezte, hogy nagyságra, hírnévre és hatalomra rendeltetett. Héra pedig meg tudná adni ezt, tehát neki jár az alma. De rádöbbent, hogy a korrektség azt diktálja, hogy a másik két istennőt is megnézze és meghallgassa, még ha ajánlatuk minden bizonnyal el is törpül majd a mennyek királynője kínálta jutalom mögött.
Parisz tehát ránézett a második istennőre, aki halvány mosollyal az arcán közelebb lépett. Pajzsának felszínén egyéb, számára érthetetlen jelek mellett tisztán kirajzolódott Medusza haragos, rettentő ábrázata. Egyedül ebből a tárgyból jött rá, hogy az istennő nem lehet más, mint Pallasz Athéné, akinek szavai egyből meg is erősítették gyanúját.
– Add nekem az almát, Parisz, és olyasvalamivel ajándékozlak meg, ami jóval többet ér a vagyonnál és hatalomnál. Bölcsességet kínálok neked. A bölcsességgel aztán minden más is jönni fog: vagyon és gazdagság, ha azt szeretnéd, béke és boldogság, ha inkább arra vágysz. A bölcsesség révén olyan hírneved lesz, amelyet sohasem felejtenek el, amíg világ a világ. Amikor már elporlad minden erődítmény, minden palota, a tudásod és a háború, a béke és a gondolkodás művészeteiben való jártasságod révén a Parisz név a csillagoknál is fényesebben ragyog majd. A gondolkodás hatalma a legerősebb lándzsát is porrá zúzza.
Hm, hála az istennőnek, hogy nem adtam egyből oda Hérának az almát – gondolta Parisz. Hiszen az ő jutalma sokkal többet ér. Igaza van. Persze hogy igaza van. Első a bölcsesség, és ha az megvan, akkor a vagyon és a hatalom is jön majd. Amúgy meg belátás és értelem nélkül mire is menne a hatalmával? Vitathatatlan, hogy az alma Athénét illeti.
Majdnem oda is adta neki, de eszébe jutott, hogy van még egy versengő halhatatlan, talán őt is illene meghallgatni.
A harmadik jelenés is előrelépett, és szerényen lehajtotta a fejét.
– Nem kínálhatok neked bölcsességet vagy hatalmat – mondta lágyan.
Aztán felemelte fejét, és Pariszt elvakította a belőle áradó fény. Még sohasem találkozott ilyen földöntúli ragyogással.
– A nevem Aphrodité – szólt a látomás, és szempillái alól félénken nézett a fiatalemberre. – Attól tartok, én nem vagyok okos és bölcs. Nem csábíthatlak el arannyal vagy dicsőséggel. Egyetlen olyan birodalom van, ami csak az enyém. A szerelem. A tenger és a föld birodalmaihoz vagy a bölcsesség vidékeihez képest aprócskának tűnik, igaz? Mégis talán egyetértesz velem abban, hogy érdemes átgondolni, mi mindenre szolgál egy olyan jelentéktelennek és butának tűnő dolog, mint a szerelem. Egyáltalán miért van szükségünk rá? Nézd csak, mit kínálok…
Azzal Pariszhoz lépve egy fésűkagylót nyújtott át neki, majd habozását látva bátorítóan rábólintott.
– Vedd el és nyisd ki, Parisz!
Elvette hát, és ki is nyitotta. A kagyló belsejében egy kép tündöklött. A legcsodálatosabb, legelbűvölőbb, leglenyűgözőbb, legmegbabonázóbb arc, amelyet valaha látott. Mintha csak élne. Egy fiatal nő arca. Ahogy jobban megnézte, a nő felemelte állát, és rápillantott. Elmosolyodott, Parisz pedig úgy megszédült, hogy majd’ hanyatt esett. Lángba borult az arca, és olyan hevesen vert a szíve, ott dobogott a torkában, a gyomrában, mindenhol, szinte már attól félt, hogy felrobban. Aphrodité látványa is lenyűgözte, ám az istennőből áradó ragyogás szinte bántotta szemeit, inkább félrefordította volna a fejét. A ránéző másik arc viszont annyira csábító volt, hogy legszívesebben rögvest maga is beleugrott volna a kagylóba.
– Ki…ki…ki ő? – ennyit tudott összesen kinyögni.
– Helenének hívják – mondta Aphrodité. – Ha nekem adod az almát, a tiéd lesz. Magam gondoskodom róla, hogy egymáséi lehessetek. Mindkettőtöket védelmezni foglak, ahogy a kapcsolatotok is az oltalmam alatt áll majd. Meg is esküszöm erre, és sohasem szegem meg ezt az esküt.
Parisz pillanatnyi habozás nélkül Aphrodité kezébe nyomta az almát.
– Tiéd a díj! – mondta rekedten, majd a többiekhez fordulva bűnbánóan hozzátette: – Sajnálom, remélem, megértitek…
Nem éppen tűnt úgy… Héra haragosan meredt maga elé, Athéné pedig szomorúan csóválta fejét, majd mindketten a levegőbe emelkedtek és eltűntek. Parisz ekkor Aphroditéhoz fordult, hogy köszönetet mondjon neki, ám ő sem volt már ott. A fésűkagylónak is nyoma veszett. Ráadásul most jött rá, hogy nem is ácsorog, hanem hanyatt fekszik a fűben, és a napfény perzseli az arcát. Lehet, hogy csak édes délutáni álom volt az egész?
De az az arc…
Helené. Helené. Helené.
Ki lehet az a Helené?
Fordította: Kisantal Tamás
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)