Az amerikai őslakos felmenőkkel bíró Bad Hand író, előadó, történész, kézműves, művész, modell, színész és kaszkadőr. Több mint 40 indián témájú mozifilmhez, tévéfilmhez, illetve dokumentumfilmhez adta a nevét, valamint minden évben előadásokat tart szerte az Egyesült Államok területén, a Hawaii őslakos iskoláktól kezdve a New York-i Természettörténeti Múzeumig.
Bad Hand szenvedélye és küldetése, hogy tudását és tapasztalatait megossza az erre fogékony emberekkel, és életre keltse a Nagy Síkságot hajdan benépesítő színes kultúrát.
Bad Hand tudása nemcsak a síksági indiánok kultúrája tekintetében felbecsülhetetlen, hanem abban is, hogyan kell életre kelteni a múltat és színessé, tapinthatóvá tenni azt a mai emberek számára.
A 19. századi síksági indiánok kultúrájának a bemutatásához és a nomád élet mindennapjainak az érzékeltetéséhez ez a különleges kiadvány a korabeli feljegyzések, festmények és dagerrotípiák mellett bő teret enged a legfrissebb kutatások eredményeinek és autentikusan elkészített replikák színes fotóinak is. A szerző igen átfogó módon bemutatja a legfontosabb törzseket, többek között a feketelábúakat, sájeneket, komancsokat, varjakat, hidatszákat, mendeneket és lakotákat. Továbbá megosztja személyes megfigyeléseit és tapasztalatait a síkság indiánok mindennapjait illetően, legyen szó ételekről, táncokról vagy a spirituális hitvilágukról.
Michael Bad Hand: A síksági indiánok kultúrája (Fordította Borsos Máté, Dudich Ákos, Herner Dániel, Nagy Imre, Ölveczky Anna, Ölveczky Sára, Temesi Sándor, Konkrét Könyvek, 2022 – Plains Indians Regalia and Customs, 2010) című kötetének részletét a Konkrét Könyvek engedélyével közöljük.
.
Michael Bad Hand
A síksági indiánok kultúrája
(részlet)
A Kutya Emberek
1837-ben, mialatt a sájen Íjhúr társaság 48 tagú harci vállalkozása a Red-folyó északi ága mentén a kajova méneseket kereste, a kajovák észrevették őket, bekerítették a teljes csapatot és az utolsó emberig lemészárolták a komancsok segítségével. Porcupine Bear, a Kutya Emberek (avagy Kutya Katonák) főnöke vállalta magára, hogy körbehordozza a harci pipát az egyes sájen és arapahó táborokban, hogy kellő nagyságú harci vállalkozást toborozzon a bosszúhadjárathoz. Mikor az Ohmėsehese csoport táborában voltak, egy csapat mexikói kereskedő váratlan érkezése miatt az egész falu lerészegedett. Az ezt követő duhajkodásban Porcupine Bear két unokatestvére, Little Creek és Around verekedni kezdett, és a szintén részeg Porcupine Bear ledöfte Little Creeket.
A sájen férfitársaságokat vezérlő elvek szerint azt a férfit, aki meggyilkolta vagy véletlenül megölte egy törzsbéli társát, azonnal kiközösítették, vagyis számkivetetté vált. Így történt ez Porcupine Bear esetében is, akit a Kutya Emberek kizártak soraikból, de nemcsak őt, hanem teljes rokonságát is, így kénytelenek voltak a törzs nagyobbik részétől külön táborozni. Persze a Kutya Embereket is szégyenbe hozta Porcupine Bear tette, és így lehetetlenné vált, hogy ők vezessék a kajovák elleni háborút. Yellow Wolf főnök ekkor újraszervezte az Íjhúr társaságot és a kajovák elleni háború vezetésének terhe is rájuk hárult.
Igaz ugyan, hogy Porcupine Beart a sájen törzs nagyobbik része kitagadta és kiközösítette, azonban a Kutya Emberek továbbra is főnökükként tekintettek rá, ami szembement a sájen szokásjoggal. Porcupine Bear vezette csatába a Kutya Embereket a kajovák és komancsok ellen 1838-ban a Wolf-pataknál, és ők ütköztek meg elsőként az ellenséggel. Azonban kiközösített státuszuk miatt a törzs nem ismerte el jogukat a csatában elsőként szerzett tettekre. Porcupine Bear és rokonai kitagadása a Kutya Emberek férfitársaságának átalakulását is maga után vonta: az egyik katonai jellegű társaságból átformálódtak a törzs egyik önálló csoportjává. Amint eljöttek a háborús évek, a Kutya Emberek komoly vezető szerepet kezdtek játszani a fehérekkel vívott ütközetekben, és a törzs többi része egyre inkább tisztelettel tekintett reájuk, nem pedig kitaszítottakként.
Némiképp ironikus, hogy ezeknek a fejleményeknek a következményeképpen maga a sájen nemzetiségi rendszer is átalakult. Korábban az volt az általános szabály, hogy házasságkötés esetén a férj költözött a feleség családjának táborkörébe. Az új körülmények között a Kutya Emberek azonban figyelmen kívül hagyták ezt a szabályt, és feleségeiket a saját táborukba hozták a házasságkötést követően, amivel új szokást honosítottak meg.
A Kutya Emberek a Republican és a Smoky Hill folyók vízgyűjtőterületét tekintették vadászterületüknek délkelet Nebraskában, észak-Kansasben és a Colorado Territory északkeleti régiójában. Baráti viszonyt ápoltak a lakotákkal, akik gyakran ugyanezeken a területeken vadásztak, ezért nagy számban fordultak elő közöttük lakota–sájen vegyes házasságok is. Ráadásul sok Kutya Ember eleve félig lakota származású volt, közéjük tartozott a társaság vezető főnöke, Tall Bull is. Annak ellenére, hogy a Kutya Emberek és a Főnökök társaságának tagjai között komoly feszültségek voltak, a csoportot nem tekintették a déli sájen törzs részének. Valójában inkább a sájen törzs harmadik divíziójaként gondoltak rájuk, akik a Platte folyótól északra tanyázó északi sájenek és az Arkansas-folyótól délre élő déli sájenek között voltak az összekötő kapocs. A Kutya Embereknek hozzávetőleg 100 tipije lehetett (ez nagyjából 1000 fős közösséget jelent). A sájen félvér George Bent is arról tudósított, hogy a Solomon, a Smokey Hill és a Republican folyók vidékén táboroztak.
1867 tavaszán a Kutya Emberek északnak indultak, hogy csatlakozzanak Red Cloud oglaláihoz a Powder-folyó vidékén. Eugene Carr tábornok azonban rájuk támadt, és ahelyett hogy tovább mentek volna északra, bosszúból fosztogatni kezdték a Smokey Hill folyó menti fehér településeket. Ezt követően a Kutya Emberek Coloradóba húzódtak vissza. Amikor már biztonságban érezték magukat és lazítottak a táboruk őrzésén, akkor támadt rájuk Carr tábornok nyolc egységnyi lovasságával, amelyet egy 150 fős pauni felderítő különítmény egészített ki. Bár manapság azt gondolhatnánk, hogy a síksági háborúk idején nem volt nehéz egy indián falut váratlan támadással meglepni, Luther North (1846–1935) százados – a pauni nyomkereső különítmény egyik vezetője – személyes tapasztalatai alapján a következőket írta nagy általánosságban az indiánokról: „Amikor tisztában voltak vele, hogy az ellenség a nyomukban van, lehetetlen volt váratlanul rajtuk ütni, de ha el tudtad érni, hogy azt gondolják, biztonságban vannak, no akkor ők voltak a földkerekség legóvatlanabb teremtményei.”
A coloradói Summit Springsnél a Kutya Katonák tábora elleni támadásban maga a főnök, Tall Bull is elesett. A faluban vívott tényleges csata hozzávetőleg húsz percig tarthatott. Mikor a lövöldözés véget ért, 52 halott harcost számoltak össze. Hivatalosan csupán egyetlen katona kapott sebet, „súrolta egy nyílvessző”. Megdöbbentő, hogy egy ilyen fegyveres konfliktus során ennyire eltérő legyen a veszteséglista. Carr tábornok azt írta jelentésében, hogy egyetlen lovat lőttek le az ütközet közben, de 12 másik lovat halálra hajszoltak a menekülő indiánok több kilométeres üldözése során. Egy indián férfit a faluban fogtak el, aki takarót húzva a fejére, magát asszonynak álcázva próbált átcsúszni a katonák között, de amikor azok leleplezték, tört angolsággal azt mondta: „Lenni jó indián, beszélni sokat.” Ennek a mentegetőzésnek azonban nem sok foganatja volt, villámgyorsan megölték.
A félvér George Bent leveleiben azt írta, hogy a sájen résztvevők visszaemlékezési szerint Susanna Springsnél a pauni felderítők sokkal hatékonyabb szerepet játszottak a csatában, mint a katonák. Az ő számlájukra lehet írni a sájen halottakat és a falu lovainak elhajtását is. Bent így fogalmaz: „Ennek a nagy veszteségnek az oka nem a parancsnok rátermettsége volt, mondják a sájenek, hanem a pauni felderítők jelenléte. Mindenhol elsőként bukkantak fel, amire a sájenek azt hitték, hogy baráti harcosok érkeztek.”
Wolf with Plenty of Hair volt az utolsó kutyakötél-viselő, aki lecövekelte magát, vagyis letűzte a vállszalagot, ami azt jelentette, hogy nem hátrálhatott meg a csatában. 1869-ben esett el ötvenketted magával, és velük együtt a sájenek elvesztették majdnem az összes lovukat és öszvérüket. A hivatalos jelentés csupán annyit ír, hogy 52-en „estek el ütközetben”, de nem pontosítja, ebből hányan voltak férfiak, nők vagy gyerekek. Ugyanakkor 17 asszonyt és gyermeket foglyul ejtettek a katonák. Carr tábornok jelentése azonban további részleteket árul el a csatamezőn heverő halottakról. Az ütközet utáni napon a következőket vetette papírra:
„Louis Tesson felcserrel végigsétáltam a csatamezőn, hogy átnézzük a holttesteket. Szerettem volna egy koponyát küldeni a Smithsonian gyűjteményébe, de a paunik minden halottnak bezúzták a fejét. Láttam, hogy csak néhány asszony esett el, és azt is, hogy kisgyerek nem volt a halottak között. Észrevettünk egy holttestet, ami úgy tűnt, egy nagyon magas harcos háton fekvő maradványa. Mindkét oldalán feküdt egy-egy kisebb holttest. A doktor megvizsgálta, és kiderült, hogy egy meglehetősen világos bőrű asszony holtteste. Egyik oldalán egy 13 év körüli, nagyon sötét bőrű leány feküdt, a másik oldalán egy 10 év körüli fiú. A pauni felderítők azt mesélték, az asszony próbált a két gyermekkel elmenekülni, de amikor rájött, hogy ez nem fog nekik sikerülni, megállt és késével megölte mindkét gyermeket. Ezt követően a paunik őt is megölték.”
Amennyiben Carr szavahihető, a falu lerohanása során fegyvertelenek is estek el, de ezek száma minimális volt, és ahogy Carr és Bent is írja, ezekért a halálesetekért a pauni felderítők voltak felelősek. Évekkel később a sájen Two Crows, aki a Kutya Katonák egyike volt ebben a csatában és mindent megtett, hogy a menekülő asszonyokat és gyermekeket megvédje, sajnálkozva idézte fel, hogy „oly sok sziú és sájen asszonyt, valamint gyereket nem tudtunk megmenteni a pauniktól”. George B. Grinnell (1849–1938), a sájen történelem és kultúra kutatója azt írja, hogy hét indián asszony és négy gyermek halt meg az ütközetben, akiket kétségbeesett menekülésük során öltek meg a paunik. Tekintettel a paunik és a sájenek közötti ősi ellentétre, nem csoda, hogy a paunik követték el a fegyvertelen nőkkel és gyerekekkel szembeni atrocitásokat Susanna Springsnél. Egy másik Kutya Katona elbeszélése szerint a paunik már a támadás legelején megöltek két indián asszonyt és egy fiatal lányt.
Nehéz elítélni a paunikat azért, mert nőket és gyerekeket gyilkoltak, mivel emberemlékezet óta a sájenek és sziúk is lemészároltak minden pauni férfit, nőt vagy gyermeket, ha velük csatáztak. Halálosan gyűlölték egymást és ez totális háborút eredményezett közöttük.
Az ütközetet követően közel 10 tonna indiánok által készített és használt holmit semmisítettek meg a máglyák tüzében, köztük 690 bölénybőrt, 361 nyerget, 84 sátrat teljes berendezésével, 4220 kg szárított húst. Zsákmányoltak 274 lovat és 144 öszvért, és visszaszereztek 1500 dollárt aranyérmékben és bankjegyekben.
A Kutya Emberek társaságának megmenekült tagjai délre vonultak a déli sájenekhez a Canadian-folyó déli ágának folyása mentén. Hatalmuk és harci szellemük megtört, és csatlakoztak azon vesztes harcosok és vesztes nemzetek hosszú sorához, akik a történelemben legyőzőik akaratának elszenvedői lettek.
A sájen Kutya Embereket, vagy más néven Kutya Katonákat nagyon agresszív harcosoknak tartották. Hagyományaik szerint volt négy kiválasztott bátor harcosuk, akiket évente választottak arra, hogy a Kutya Katona vállszalagot, vagy más néven kutyakötelet viseljék a csatákban. Ezekkel az ütközet kritikus pillanatában lecövekelhették magukat a harcmező kiválasztott pontján, hogy ezzel ellentámadásra késztessék társaikat, de ők maguk semmiféleképpen sem hátrálhattak meg. Ezt a vállszalagot nevezik „Kutya Katona vállszalagnak”, vagy „Nem Hátráló vállszalagnak” is. A lecövekeléshez a harcos használhatott kést, lándzsát vagy azt a 13-18 cm-es facöveket, mely esetenként a vállszalag végéhez volt erősítve egy bőrszíjjal. A vállszalag alsó végén volt egy kis hasíték vagy lyuk erre a célra.
Fordította: Nagy Imre
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
.