Bořivoj Kopic
(1931–1982)
.
Az ősz ezüst rózsája
.
Úgyszólván egész évben készültem rá,
hogy verset írjak apám haláláról.
Mindig magam előtt látom halott arcát a koporsóban,
torz fintor, nyitott száj,
ijesztőn torzul az éjszakába,
arc, melyben teljes gyerekkorom tűnt el,
egy serdőlő fiú meggyilkolt álma,
a Vysočina ködei, őszei, hideg csillagai.
De még nagyobb fájdalom fájta túl a fájdalmat.
A szélben ismét száll az ezüst rózsa,
szirmainak fémlapjai a halálon túlra zengenek a beálló
ősz ködében. Miféle őrült zene
szaggatja szét újra a szívem? Mi siratja bennünk
az eltűnt gyerekkort szakadatlan? Miféle Golgotára
vonszolják még a fejsze élén keresztül
legzsengébb álmainkat? Miféle mélységekben
lobban még világosság? Szemtől szembe
halott apám fintorgó grimaszaival –
szólni se tudtam. Nagy nehezen intettem a kezemmel.
Az alkalmazott visszatette a koporsófedelet. Most az ősz
végre eltemeti a gyötrelmek első hullámát,
az éj lehelete újra tisztul, a beszéd ismét átfurakszik
az ajkakon. Könny gyémántja az izzó rózsa
ezüst kelyhében… Remény, és talán több… Kegyelem….
1970. szeptember 2.
.
Októberi erdőben
.
Véres fénycsomókat hajigált
szét október… Ez a fény vetülne
emberi sorsunkra is,
tisztábban látunk, noha a szürke
homály elfed irtást, lejtőt…
A hozzánk megtért idő kecsegtet,
s a reményhez küldjünk vissza –
A déli láthatárnál madársereglet,
az ősz bronzlángja terjed.
Csillagok éhe? Vagy éhe a földnek?
Csak a mennybolt, az októberi,
mely vastagabb, fénylik, szüzek és szörnyek
akár a gondolatok toronyórája,
őszi kovász, belül egy virágzó gally,
és mindez a sárga erényes szólójával,
akár egy feszülő szív, dobog odabenn a jaj!
Fordította: Csehy Zoltán
.
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
.