Az Ezeregyéjszaka meséi keverednek a Korán-ból és a Bibliá-ból ismert József történetével az irodalmi Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah nagy sikert aratott varázslatos elbeszélésében – ahogy jelen van benne a 20. századi eleji Afrika gyarmatosítókkal és erőszakkal teli szörnyű és kíméletlen valósága is.
A tizenkét éves Yusufot az apja, adóssága fejében zálogba adja a dúsgazdag Aziznak, aki a kontinens keleti partvidékéről indul újra és újra kalmárkodni az ország szívébe, a dzsungel borította hegyek közt lakó vadállatok és vademberek közé. A kalandos expedíciók alaposan megedzik az időközben fiatalemberré serdülő fiút, de a legnagyobb megpróbáltatások mégis a kereskedő fallal körülzárt, paradicsomi idillt idéző kertjében várnak rá. Innen nyílik ugyanis ajtó a házban titokzatos módon rejtőzködő nők szobájához, ahová egy nap Yusuf is bebocsátást nyer.
Abdulrazak Gurnah 1966-ban tizennyolc évesen menekült el szülőföldjéről, Zanzibárról, az arab lakosságot ért üldöztetés elől. 1968-ban az Egyesült Királyságban telepedett le, itt végezte tanulmányait és lett az irodalomtörténet professzora a Kenti Egyetemen. Kutatási szakterülete a gyarmati irodalmak.
Már magyarul is olvasható, Utóéletek című, tizedik regénye 2020 októberében jelent meg, és rá egy évre kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „a gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért”.
Abdulrazak Gurnah Paradicsom (2023 – Paradise, 1994) című, Booker- és Whitbread-díjra jelölt regényének részletét Neset Adrienn fordításában a Európa Könyvkiadó engedélyével közöljük.
Abdulrazak Gurnah
Paradicsom
(részlet)
Az emberek többsége kimerülten feküdt a földön. Nem telt el sok idő, és elnémult az utazók tábora, az őrök is kényelembe helyezték magukat, nekidőltek, aminek tudtak. Yusuf azonnal elaludt, de hirtelen zajra és villózó fényekre ébredt. Egy meredek hegyoldalon küzdötte magát felfelé, szúrós sziklák és kóbor vadállatok riogatták. Amikor a szikla széléhez ért, viharos hullámokat, és mögöttük egy tűzfalat látott. A fény a dögvész színében játszott, a madárdal pestisről szóló próféciának hatott. Egy árnyékos alak tűnt fel mellette, és gyengéden megszólította, Kiválóan megálltad a helyed. Legalább nyáladzó kutyák nem szaggatják a testét, gondolta magában kényszeredetten, és érezte, hogy a rémület hullámai lassan elülnek benne. Szégyellte a félelmet, amely az utazás csendes óráiban a hatalmába kerítette, és miközben a körülötte alvókat figyelte, igyekezett elfelejteni, hogy milyen közel járnak az ismert világ pereméhez.
Már újra aludt, amikor Chatu emberei minden oldalról rájuk támadtak. Azonnal lemészárolták az őröket, és elvették a fegyvereiket, aztán addig ütötték az alvókat, amíg fel nem ébredtek. Akkora volt a meglepetés ereje, hogy senki sem állt ellen nekik. Az utazókat az ujjongó és diadalittas támadók a tisztás közepére terelték. Fáklyákat gyújtottak és a foglyok fölé tartották őket, nekik pedig megparancsolták, hogy guggoljanak le és tegyék a kezüket a fejükre. A csomagokat, amelyeket eddig a vállukon cipeltek, kacagó férfiak és nők vitték magukkal a sötétségbe. Hajnalhasadásig a fogvatartók jókedvűen köröztek körülöttük, kigúnyolták őket és néhányukat meg is verték.
Az utazók kiabálva bátorították egymást, Mohammed Abdalla hangja a nyögések és a jajgatás fölé kerekedett, így biztatta az embereket, hogy tartsanak ki. Néhányan sírtak. Négy embert megöltek a támadók, többen megsérültek. A fényben Yusuf meglátta, hogy a mnyaparát is megütötték. Az arcának egyik felét és a ruháját még nedves vér borította.
– Takarjátok le a holtakat! – mondta Mohammed Abdalla. – Az illendőséget tartsuk be, és az Isten könyörüljön meg rajtuk! – Amikor meglátta Yusufot, elmosolyodott. – A fiatalember legalább még itt van. Balszerencsét hozna ránk, ha elveszítenénk.
– Átkozott szerencse! – kiáltotta valaki. – Nézd meg, miféle szerencsét hozott ránk eddig! Nézd meg, hogyan alakultak a dolgok! Mindent elveszítettünk!
– Meg fognak ölni minket! – üvöltött fel egy másik.
– Bízzatok Istenben! – mondta a kereskedő. Yusuf guggoló helyzetében addig mocorgott, amíg Aziz bácsi közelébe nem került. A kereskedő elmosolyodott, és megveregette a vállát.
– Ne félj! – mondta neki.
Amint kivilágosodott, a városlakók is eljöttek megnézni a foglyokat, kikacagták és kővel hajigálták őket. Egész délelőtt szemmel tartották az utazókat, elhanyagolták a dolgukat, és úgy bámultak az összeterelt embercsomóra, mintha valami furcsa, váratlan tettre számítanának tőlük. A foglyoknak ott kellett könnyíteniük magukon, ahol ültek, a gyerekek és a kutyák nagy örömére. Késő délelőtt megérkezett Mfipo is, és Chatu színe elé rendelte a kereskedőt. Gúnyosan, hangosan beszélt.
– Téged is akar – mondta Nyundo, és a mnyaparára mutatott. – Meg azt a kettőt, aki tegnap éjjel nála járt.
Chatu ismét a teraszon ült az elöljárók körében. Az udvar tele volt mosolygó, ünneplő emberrel. Chatu felállt, de nem sietett a foglyok elé. Az arca ünnepélyes volt. Intett Nyundónak, aki vonakodva lépett oda hozzá.
– Azt mondja, lassan fog beszélni, hogy mindent megértsek, amit közöl velem – adta tovább a többieknek Nyundo. – Megteszem, ami tőlem telik, testvéreim, de bocsássatok meg, ha valamit rosszul értek.
– Bízz Istenben! – mondta a kereskedő szelíden.
Chatu viszolyogva nézett rá, aztán beszélni kezdett.
– A következőket mondja – kezdett bele Nyundo, és néhány szavanként szünetet tartott, amíg Chatu ismét meg nem szólalt. – Nem kértük, hogy ide jöjjetek, és nem szívesen látunk benneteket. A szándékaitok nem nagylelkűek, csak a gonoszt és a rontást hoztátok el közénk azzal, hogy megjelentetek. Azért jöttetek ide, hogy ártsatok nekünk. Szenvedtünk már eleget az olyanoktól, mint ti, akik előttetek jártak itt, és nem áll szándékunkban újra szenvedni. Azok megjelentek a szomszédainknál, fogták és elvitték őket. Az első látogatásuk óta csupa balszerencse ért minket. Azért jöttetek, hogy még többet ártsatok. A gabonánk nem nő, a gyerekek bénán, betegen születnek, az állatok olyan betegségektől hullanak, amikről nem is hallottunk. Leírhatatlan események történnek, amióta megjelentetek közöttünk. Eljöttetek és elhoztátok a gonoszt a világunkba. Ezt mondja.
– Mi csak kereskedni jöttünk – válaszolta Aziz bácsi, de Chatu meg sem várta, hogy fordítsanak neki.
– Nem akar meghallgatni, bwana tajiri* – magyarázta Nyundo hadarva, miközben igyekezett lépést tartani Chatu szavaival. – Azt mondja, nem fogjuk megvárni, amíg rabszolgaságba hajtotok bennünket és elnyelitek a világunkat. Amikor a fajtátok először jött erre a földre, éhesek és mezítelenek voltatok, és mi megetettünk benneteket. Néhányan betegek voltak, róluk addig gondoskodtunk, amíg meg nem gyógyultak. Aztán hazudtatok nekünk, átvertetek minket. Ezek az ő szavai. Hallgassátok, hogy beszél! Ki hazudik most? Azt mondja, hogy azt hiszed, vadállatok vagyunk, akik szó nélkül elfogadják, hogy így bánjanak velük? A sok áru, amit hoztatok, a mienk, mert minden, amit a föld termel, a mienk. Így aztán elvesszük tőletek. Ezt mondta. – Akkor kiraboltok bennünket – felelte a kereskedő. – Ezt mondd meg neki, mielőtt újra rákezd. Minden, amit hoztunk, jogszerűen minket illet, és azért jöttünk, hogy elcseréljük őket elefántcsontra, aranyra, és bármilyen más értékes…
Chatu félbeszakította a kereskedőt, fordítást követelt, amelyet aztán hangos gúnykacajjal üdvözölt a tömeg. Utána megint Chatu beszélt, az arca haragot, megvetést tükrözött.
– Azt mondja, most már csak az életünk a mienk – tolmácsolt Nyundo.
– Hálásak vagyunk, hogy ezt meghagyja nekünk – nyugtázta a kereskedő mosolyogva. Nyundo ezt nem fordította le. Chatu a kereskedő pénzesövére mutatott, és megparancsolta az egyik emberének, hogy tépje le.
Az összegyűlt sokaság egy emberként sóhajtott fel, miközben Chatu mérgesen meredt a kereskedőre. Egy pillanat múlva ismét megszólalt, lassan és vészjóslóan, hagyta, hogy a harag és a gyűlölet úrrá legyenek rajta.
– Azt mondja, már elég balszerencsében részesültek. Nem akarja, hogy vérünk a kezén száradjon. Különben már gondoskodott volna arról, hogy ne okozzunk bajt másoknak ezen a világon. De azt mondja, mielőtt elenged bennünket, meg akarja tanítani az egyik szolgádat az illendőségre. Ezt mondta. – Chatu kézjelére a vezető, aki átkísérte őket a dzsungelen, előlépett a tömegből, és megérintette Mohammed Abdalla mellkasát, mire a mnyapara önkéntelenül, viszolyogva összerezzent. Amikor Chatu újabb jelet adott, két férfi lefogta Mohammed Abdallát, a többiek pedig botozni kezdték. A mnyapara orrlyukából dőlt a vér, a teste összerándult az ütések erejétől. A tömeg ujjongása elnyelt minden hangot, amit a mnyapara kiadott magából, így rángatózása olyan volt, mint egy némajáték. Azután is ütötték, hogy a földre rogyott, és meg sem moccant. Amikor abbahagyták, a mnyapara testén görcsös rángások futottak végig. Yusuf látta, hogy Aziz bácsi arcán könnyek csorognak.
Chatu ismét megszólalt. A tömeg csalódottan morajlott, néhány elöljáró is csóválta a fejét egyet nem értése jeléül. Chatu újra szólt, és a méltatlankodó moraj ellenében felemelte a hangját. Beszéd közben Nyundóra nézett, de a kereskedőre mutatott.
– Azt mondja, hogy fogjátok a gonosz karavánt, és azonnal távozzatok innen – fordított Nyundo. – Az embereinek nem tetszik a dolog, de azt mondja, nem akar több rontást hozni a földre. Azt mondja, hogy amikor a hozzá hasonló fiatal embereket lát, azt reméli, nem lehetünk mindannyian gonosz emberrablók és húsvadászok… emiatt érez könyörületet magában. Most menjetek, mondja, mielőtt meggondolná magát és visszavonná ezt a kedves gesztust. A fiatal fiú végül csak szerencsét hozott ránk.
– A könyörület Isten dolga – felelte a kereskedő. – Mondd meg neki! De óvatosan fogalmazz! A könyörület Isten dolga. Nem az ő feladata azt nyújtani vagy visszavenni. Mondd el neki szépen!
Chatu hitetlenkedve a kereskedőre meredt, miközben az elöljárók, és azok, akik elég közel álltak hozzájuk és hallották Nyundo halk szavait, röhögtek és gúnyolódtak.
– Azt mondja, jó bátor nyelv van a szádban. Megint elmondja, hátha csak magától forgott. Fogd az embereidet és távozz! Ezt mondja, bwana. És szerintem megint kezd dühbe gurulni.
– Az áru nélkül sehova – felelte a kereskedő. – Mondd meg neki, hogy ha az életünket akarja, elveheti. Értéktelen. De ha meghagyja az életünket, követeljük, hogy az árut is adja vissza. Milyen messzire jutnánk innen, ha nem tudunk kereskedni? Mondd meg neki, hogy nem távozunk az áru nélkül!
* Bwana tajiri: gazdag úr (szuahéli).
Fordította: Neset Adrienn
.