Egy poros, sárga síkság éhínségtől sújtott falujában két gyerek két sorsot kap. A fiúé lesz a nagyszerűség. A lányé pedig a semmilét…
1345-ben Kínát kemény kézzel vezetik a mongolok. A Középső Síkság éhező földművesei a nagyszerűséget csupán a mesékbol ismerik – amikor azonban a Csu család nyolcadik fiának, Csu Csungpának mégis e sorsot jósolják, senki sem érti, az vajon miként válik majd valóra. A semmilét sorsa azonban, amit a család okos és leleményes másodszülött lánya kap, egyáltalán nem meglepő.
Amikor útonállók támadása miatt árván marad a két gyerek, Csu Csungpa az, aki megadja magát a kilátástalanságnak, és meghal. A lány, aki kétségbeesetten szeretne menekülni megjövendölt halála elől, a bátyja személyazonosságát használva novíciusnak áll egy kolostorban. Ott a túlélés iránti, égető vágyától ösztökélve megtanulja, nem számít, milyen könyörtelen dologról van szó, bármit képes megtenni azért, hogy elrejtőzzön a végzete elol. Sőt, Csu idővel megpróbálja kihasználni a lehetőséget, hogy egy teljesen más jövőt szerezzen meg magának: a bátyja gazdátlanná vált nagyszerűségét.
Shelley Parker-Chan A nappá vált lány (2023 – She Who Became the Sun, 2021) című regényének részletét Sárpátki Ádám fordításában az Agave Könyvek engedélyével közöljük.
Shelley Parker-Chan
A nappá vált lány
(részlet)
Az új szerzetesnövendék, Csu Csungpa olyan mély puffanásra ébredt, hogy azt hitte, az a saját testéből érkezett. Riadalma közepette újra hallotta, és rá olyan erejű, tiszta tónus válaszolt, hogy az a csontjaiban bongott. Fény gyúlt a hálóterem ablakpapírjának másik oldalán. Csu körül mozgolódni kezdtek: máris nadrágot és alsóinget viselő fiúk kaptak magukra paraszti stílusú, rövid belső, arra pedig a széles ujjú, szürke kolostori köntöst, majd az ajtó felé iramodtak. Fonott szandálok csattogásával törtek elő a szobából, akár egy rajnyi kopasz hal. Csu hátul szaladt, szürke köntöse összekuszálódott a lába között. Ahhoz, hogy Csungpa legyen, olyan gyorsan kell szaladnia, amilyen gyorsan ő szaladt volna; gyorsabban kell gondolkodnia, mint a bátyja gondolkodott volna, és úgy kell néznie, ahogy ő nézett volna. Kisebb volt a fiúknál, de a köntös, ami teljesen beburkolta, egyébként azonossá tette velük. Megérintette frissen borotvált fejét. A haja túl rövid volt, még csak nem is bolyhosodott – ez annyira barátságtalan érzést keltett az ujjaiban, akár egy súrolókefe.
Futás közbeni zihálásuk és a földnek csapódó lábuk sajátos zenével egészítette ki a dobra mért ütéseket. Csu bámészkodva követte a többieket, és arra gondolt, azt sem találta volna furcsábbnak, ha a Jáde császár Mennyei Királyságába emelkedett volna. Egy sötét udvaron haladtak keresztül. Előttük hatalmas, fekete gerendás terem magasodott, melyben lámpások adtak fényt az aranyló eresz alatt. Hátrébb lépcső tartott a sötétségbe. A napfény világossága nélkül a kolostor végtelennek tűnt, mintha örökké csak nyúlt volna felfelé, a hegy árnyékába.
A fiúk csatlakoztak a terembe tartó szerzetesek kígyózó sorához. Miután beléptek, Csúnak nem jutott ideje körbenézni: a sor elejéből egyes szerzetesek leváltak balra, mások jobbra, mindegyikük keresett magának helyet, majd keresztbe vetett lábbal leereszkedtek. Csu, aki utolsóként érkezett, látta maga előtt a megtelt termet: számtalan sornyi szerzetest, annyira egyenlő távolságra egymástól és mozdulatlanul, akár egy ősi sírbolt szobrai.
A dobszó elhallgatott. A harang ismét megkondult, majd elcsendesült. A sietség utáni hirtelen nyugalom éppen akkora megrázkódtatást okozott, mint bármi, ami korábban történt. Olyan nagy csend telepedett rájuk, hogy amikor egy hang végül megszólalt, az idegennek, felfoghatatlannak tetszett. Az a vörös köntösös szerzetes volt, aki beengedte Csút. Kántált. Táskás szemhéja kerek, akár egy bogár szárnya; az orcája megereszkedett. Unalmas arcnak kellett volna lennie. Ehelyett a nehézsége saját magára rakódott: egy magasban lebegő kőtömb lehetőségeit rejtette magában. Csu a bámulattól alig vett levegőt. A szerzetes pár pillanat múlva abbahagyta a kántálást, a dallamot más hangok vették át – a férfiak mormogása meg tudta tölteni még azt a hatalmas termet is. Aztán rácsaptak egy fatáblára, és megkondult a harang, a szerzetesek és novíciusok pedig talpra ugrottak, és egy emberként kiszaladtak a teremből, nyomukban a botladozó Csúval.
A szag tudatta a lánnyal a következő állomást, mielőtt még meglátta volna. Habár lány volt, Csu egyben földműves családból is származott – nem volt olyan érzékeny, hogy bármivel megsérthették volna. Még így is megdöbbentette annak a látványa, hogy a szerzetesek és a növendékek együtt hugyoztak és szartak. Nekihátrált a falnak, és megvárta, amíg az utolsó is végzett, mielőtt könnyített volna magán, aztán kiszaladt, hogy megnézze, hová mentek.
Az utolsó szürke köntös épp átsuhant egy ajtón. Ezt a helyet is a szaga alapján ismerte fel, de ennek sokkal élvezetesebb illata volt. Étel. Csu célratörően beszaladt – csak hogy valaki megragadja a grabancát és visszarántsa.
– Növendék! Nem hallottad a harangot? Elkéstél! – A szerzetes meglengetett Csu előtt egy bambuszpálcát, és a lány szíve összeszorult. Látta, hogy az ajtón túli hosszú teremben a többi szerzetes és novícius párnákon ül egy sor alacsony, egyszemélyes asztal előtt. Egy másik szerzetes tálakat rakott ki. Csu gyomra sajgott az éhségtől. Egy pillanatra azt hitte, még a végén nem ehet, és az az érzés akkora rettegést keltett benne, hogy az még a félelmet is túlszárnyalta.
– Még biztos új vagy. Válaszd a büntetést, vagy ne egyél! – csattant fel a szerzetes. – Melyik lesz?
Csu rámeredt. Ez volt a leghülyébb kérdés, amit valaha hallott.
– Na?
A lány kinyújtotta a kezét, a szerzetes pedig rácsapott a pálcával. Csu ezután zihálva beszaladt, és levetette magát egy üres asztalhoz, a legközelebbi növendék mellett. Elé is tányért tettek. Falni kezdett. Ilyen finom ételt még soha nem evett; úgy gondolta, ebből sosem fogyaszthatna eleget. Rágós árpa, savanykás mustárlevelek és retek, amit édes, erjesztett babkrémben főztek meg – minden falat valóságos felfedezés volt. Amint befejezte, a felszolgáló szerzetes vizet öntött a táljába. A többi növendék példáját követve Csu legurította a vizet és a köntöse szélével kitörölte a tálat. A szerzetes újra körbejárt, hogy összegyűjtse a tányérokat. Az evés és a tisztítás folyamata kevesebb időbe telt, mint felforralni a teavizet. Aztán a felnőtt szerzetesek felálltak, és már-már fejvesztve, sietősen kisorjáztak, hogy máshová menjenek, ahol valószínűleg újra némán ücsörögtek.
Miközben Csu felállt a többi novíciussal, felismerte, hogy a gyomra szokatlan módon fáj. Beletelt néhány másodpercbe, mire megértette, mi történik. Tele van, gondolta döbbenten. És most először azóta, hogy elhagyta Csungli falvát – most először azóta, hogy az apja felajánlotta a rablóknak, és ő megtudta, a semmilét mit jelentett valójában –, elhitte, hogy képes lesz túlélni.
A növendékek, akik között kisfiúk és közel húszéves, felnőtt férfiak is akadtak, kor szerint csoportokra váltak. Csu a legfiatalabbak mögött szedte egymás után a lépcsősorok kőfokait. Lélegzete felhőkben szállt a hűvös, kék hajnalban. A hegy gubancos, zöld meredekje velük együtt emelkedett. Az íze Csu nyelvéig ért: az élet és a bomlás dús, mámorító pezsgése, amelyhez foghatót még sosem érzett.
Valahonnan, a mélyből ütemes, fás kattogás hallatszott, majd harang kongása. Most, hogy lett elég fény, Csu látta, hogy a kolostor egy sor, hegyoldalba vájt teraszból állt, mindegyik telezsúfolva zöld tetős faépületekkel és udvarokkal, köztük pedig labirintusszerű, keskeny ösvények vezettek. A sötét mélyedésekből tömjén lélegzete szállt fel. Egy mélyedésben észrevett egy halom, élénk színű gyümölcsöt, amely körül fehér alakok sokasága állt. Még több szerzetes. Ám közben megérezte, hogy borotvált fején valami hűvös simít végig.
Zakatolt a szíve, és önkéntelenül is futásnak eredt: felfelé, el attól a sötét helytől. Nagy megkönnyebbülésére, a novíciusok a következő percekben megérkeztek az úti céljukhoz az egyik legmagasabban fekvő teraszon. Kiléptek a szandáljukból, és bementek egy hosszú, szellős terembe. A rácsozott ablakokat az egyik fal mentén kitárták, így jól látszott egy mélyebben fekvő, gondosan megművelt völgy. Odabent nagyjából tucatnyi, alacsony asztal helyezkedett el a sötét fapadlón, amit az évszázados használat úgy kifényesített, hogy Csu szinte folyékonyan hűvösnek érezte csupasz talpával.
Helyet foglalt egy gazdátlan asztalnál, és miközben megtapogatta a rajta lévő, érdekes dolgokat, érezte, hogy lassan elmúlik az ijedelme. Egy ecset, ami egyfajta lágy, sötét szőrből készült, és egy fehér, négyszögletű vászonféleség. Papír. A túlsó végében egy ferde kőedényke, benne vízzel. Egy rövid, fekete pálca, amitől kormos lett az ujja. A többi fiú már kézbe vette a saját pálcáját, és elkezdték porrá törni az edénykében. Csu utánozta, amit csináltak, és egyre nagyobb örömmel figyelte, ahogy az edényében lévő víz olyan sötét lett, mint egy szem. Tinta. Eltűnődött, vajon Csungli falvából ő-e az egyetlen, aki személyesen láthatja ezeket a már-már varázslatos tárgyakat, amelyekről a mesékben szóltak.
Épp ekkor belibbent egy szerzetes, és a kezébe csapott egy bambuszpálcát. A pálcát középen félbevágták, és a két fele most olyan vadul csattant egymásnak, hogy Csu összerezzent. Rosszul tette. A szerzetes hirtelen felé fordult.
– Nocsak, nocsak! Az új jövevényünk – mondta gúnyosan a férfi. – Remélem, hogy más miatt is alkalmas vagy az ittlétre, nemcsak azért, mert olyan makacssággal bírsz, akár hangyák a csonton.
A szerzetes fennhéjázó léptekkel odament Csu asztalához. A lány félelemmel telve nézett fel rá, minden örömét elfelejtette. Csungli földműveseinek barna koszosságával szemben a szerzetes arca olyan sápadt volt, és olyan finoman ráncos, akár a tofubőr. Minden ránc lefelé tartott, a megvetés és a barátságtalanság jeleként, és a férfi szeme sötét üregből meredt a lányra. Lecsapott elé egy tárgyat, amitől Csu másodszor is összerezzent.
– Olvass!
Csu a rémálmokból ismert nyomasztó, kezdetleges rettegéssel szemlélte a tárgyat. Egy könyv. Lassan kinyitotta, és rábámult a vonalakkal tagolt oldalakon lefelé futó formákra. Mindegyik olyan egyedi volt, akár egy levél. És Csu számára annyira érthető is, mint a levelek – egyet sem tudott elolvasni.
– Hát persze – közölte maróan a szerzetes. – Egy büdös, analfabéta paraszt, és elvárják tőlem, hogy valahogy tanult szerzetessé változtassam! Ha az apát csodákat akar, akkor egy bódhiszattvát kellett volna novíciusmesterének választania… – A pálcával ráütött Csu kezére, így a lány felsikkantott, és visszahúzta azt, a férfi aztán böködni kezdte a könyvet, hogy a másik irányba fordítsa. – Manapság mennyire más a növendékek nevelése! Amikor novícius voltam, éjjel-nappal parancsokat ordító szerzetesek tanítottak. Addig dolgoztunk, amíg eszméletünket nem vesztettük, aztán addig vertek, amíg újra fel nem keltünk, és mindennap csak egyszer ettünk, és három órát aludtunk. Ezt addig folytattuk, amíg nem maradtak gondolataink, akaratunk, énünk. Csak üres edények voltunk, az adott pillanatban léteztünk. Így kell megfelelően nevelni a növendékeket. Mi szüksége van egy bódhiszattvának, egy megvilágosodásra törőnek a világias tudásra, ha anélkül is át tudja adni a dharmát? De ez a kérdéses apát… – Lebiggyesztette az ajkát. – Neki másmilyen elképzelései vannak. Ragaszkodik hozzá, hogy kiművelje a szerzeteseit. Azt akarja, hogy tudjanak írni és olvasni, és használják az abakuszt. Mintha a kolostorunk valami kicsinyes üzlet lenne, amit más sem érdekel, csak a bérleti díj és a haszon! Csakhogy, függetlenül attól, én mit érzek, sajnos rám hárul a kiművelésed terhe.
Undorodva nézett a lányra.
– Fogalmam sincs, mit képzelt, amikor beengedett téged. Nézd, milyen apró vagy! Egy szöcske is nagyobb lenne. Melyik évben születtél?
Csu mélyre hajolt az asztala fölött, nem törődve azzal, a könyv édes illata hirtelen milyen érdeklődéssel töltötte el a gyomrát.
– A di… – A hangja rekedt volt, olyan keveset használta. Megköszörülte a torkát, és kinyögte: – A disznó évében.
– Tizenegy! Amikor a felvétel szokásos életkora a tizenkettő! – A szerzetes hangja bosszúállóan csengett. – Felteszem, mivel az apát a kegyelmében részesített, úgy hiszed, hogy különleges vagy, Csu növendék.
Épp elég rossz lett volna, ha a saját hiányosságai miatt nem kedveli a szerzetes. Csu elszoruló szívvel rájött, hogy a helyzet még rosszabb: a férfi szemében ő személyesítette meg az apát beleavatkozását abba, amit a novíciusmester a saját dolgának látott.
– Nem – motyogta. Remélte, hogy a férfi látja majd, hogy ezt tényleg így gondolja. Hadd legyek hétköznapi. Csak hadd éljek túl!
– A helyes megfogalmazás: „Nem, Fang prefektus”! – csattant a szerzetes. – Talán az apát engedett be, de ez az én birodalmam. Novíciusmesterként az én feladatom eldönteni, vajon megfelelsz-e az elvárásoknak. Afelől biztos lehetsz, hogy nem részesülsz majd különleges elbánásban azért, mert egy évvel fiatalabb vagy. Szóval, készülj fel rá, hogy lépést tarts a leckékkel és a munkával, vagy inkább ne húzd az időmet, és menj innen most azonnal!
Menjen innen. A lány lelkébe rémület tolult. Hogy is mehetne el, amikor a kolostoron kívül csak az a sors várta, amit maga mögött hagyott? Ugyanakkor fájdalmasan jól tudta, hogy ő nemcsak egy évvel volt fiatalabb a többi növendéknél. Csungpa volt egy évvel fiatalabb. A lány a patkány évében született, egy évvel később. Két évvel volt fiatalabb. Tényleg képes lenne lépést tartani?
A bátyja arca jelent meg a szeme előtt, a pillantása királyi, kiváltságos. Haszontalan lány!
A lányban valamiféle újdonsült keménység válaszolt: Jobb Csungpa leszek, mint te valaha is voltál.
Az asztalt nézve, sietősen azt mondta:
– Ez a méltatlan novícius tartani fogja a lépést!
Úgy érezte, Fang prefektus pillantása szinte lyukat éget borotvált fejébe. Pár pillanat múlva a pálca megjelent előtte, és megbökte, hogy húzza ki magát. A férfi fogta az ecsetét, és gyors mozdulatokkal leírt három karaktert, a papír jobb felső sarkából lefelé.
– Csu Csungpa. Szerencsés kettős nyolcas. Azt mondják, a nevekben igazság rejtőzik, és neked aztán bőven kijutott a szerencséből! Habár a tapasztalatom az, hogy a szerencsés emberek általában a leglustábbak. – Gúnyosan felhúzta az ajkát. – Nos, lássuk, képes vagy-e a munkára. Tanuld meg a nevedet és annak az olvasókönyvnek az első száz karakterét, és holnap levizsgáztatlak belőle. – Fanyar ábrázatába Csu beleborzongott. Pontosan tudta, ez mit jelentett. A novíciusmester figyelni fogja, és várni, hogy lemaradjon vagy hibázzon. És nem részesíti majd különleges bánásmódban.
Nem mehetek el.
A lány lenézett a papíron száradó karakterekre. Soha életében nem volt szerencséje, és sosem lustálkodott. Ha tanulnia kell a túléléshez, akkor tanulni fog. Megfogta az ecsetet, és írni kezdett. Csu Csungpa.
Fordította: Sárpátki Ádám
.