Sirályok köröznek a tiszta égbolton a kéklő Adria fölött, a kikötőben gályák ringatóznak berakodásra várva. Úgy tűnik, minden adott egy újabb nyugodt naphoz a Diocletianus császár egykori palotája köré épült virágzó, tengerparti városban. De vajon ki az a messzi földről érkezett lány, akinek beszédét senki sem érti, és megjelenése egyszeriben földúlja Spalató nyugalmát?
A jövevény felkelti a város két megbecsült személye, Rogerius érsek és Tamás főesperes figyelmét is, és jelenléte megidézi Rogerius múltjának sötét árnyait. A két pap beszélgetéseiből bepillantást nyerhetünk a korábbi történésekbe: a tatárok földúlták Magyarországot, IV. Béla király pedig a tengerhez menekült.
Benedek Szabolcs lendületes, fordulatos, valós történelmi figurákat megelevenítő regénye megmutatja a tatárjárás kegyetlenségeit, a felperzselt magyar települések utóéletét, elbeszéli a királyi család kényszerű száműzetését, de arra is keresi a választ, hogy miként lehet túlélni egy pusztulásra ítélt országban.
Mindeközben hangulatos leírásaival a regény érzelmes emléket állít a mai Split középkori városrészének.
Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány (2023) című regényének részletét az Athenaeum Kiadó engedélyével közöljük.
Benedek Szabolcs
A spalatói boszorkány
(regényrészlet)
Spalatót és környékét ellepték akkoriban a különféle nációkhoz tartozó keresztesek. Leginkább magyarok, akik közül számosan a város falain belül találtak maguknak szállást azokra a napokra, amíg a gályákat fölkészítették az indulásra. A királyi udvar a Diocletianus egykori palotájának északkeleti sarkában álló vaskos bástyában ütött tanyát, amelyet onnantól fogva királyi toronyként emlegettek. De nemcsak a város házai teltek meg alkalmi lakásfoglalókkal: a falakon kívül hatalmas sátortábor nőtt ki a földből. A kocsmárosok és a fogadósok persze örültek a vendégeknek – legalábbis eleinte. Aztán kiderült, hogy Spalató képtelen egy ekkora sereget huzamosabb időn keresztül ellátni. A keresztesek fölfaltak és fölvedeltek mindent, és mivel a zsoldjuk hamar elfogyott, ha fizetésre került sor, erszény helyett előrántották a kardjukat, és azzal fenyegetőztek. Közben azt hajtogatták, hogy a puhány városiaknak kötelességük ellátni ingyenesen is őket, akik azért indulnak mindnyájuk nevében hadba, hogy Krisztus szülőföldjét visszafoglalják a pogányoktól.
Egy Makó nevű vitézt szerte a városban legalább hírből, de inkább személyesen is ismertek. Mindaddig, amíg Spalatóban tartózkodott, talán nem is tért magához a részegségéből. És amikor a társai hol a kocsmák ragacsos asztalainál ébresztették ittas álmából, hol valamelyik sikátor végén, az első kérdése rendre az volt:
– Ez már itt Jeruzsálem?
Amire a többiek röhögve válaszolták:
– Dehogy is, te részeg barom. Nagyon messze vagyunk még attól.
Aztán csak eljött az indulás és vele a spalatóiak számára a megkönnyebbülés ideje. A gályákat megpakolták tömérdek holmival, és András király nekivágott a Szentföldről kiűzni a pogányokat. Hogy ott mit csinált, arról mindenfélét beszélnek, de hát a spalatóiak szempontjából nem is fontos. A magyar keresztesek visszafelé már nem errefelé jöttek, hanem Bizáncon, vagyis annak maradékán keresztül. (Az ezeréves birodalom akkortájt a keresztesek ténykedése nyomán átmenetileg darabokra hullott.) Ahonnét András király magával hozott egy Mária nevű császárlányt, akit a fiának, Bélának szánt feleségül.
– Nemrég – vágott közbe Tamás lassúdad, hömpölygő elbeszélésébe Rogerius. – a felséges asszony alakját is fölvésték a képfaragók az egyik oszlopra, amely a katedrális bejárata és az épülő harangtorony között áll.
– Így van – bólintott a főesperes. – Mégpedig, Istennek hála, szépnek és pontosnak sikeredett faragvány. De hát ott van mellette király urunk is, néhány másik udvari nemes mellett.
Azt nem tette hozzá, hogy a képfaragók tökélyre vitték az ábrázolást: valamennyi figura arcán látszik az a rémület, amely mindvégig velük volt, amíg Spalatóban és környékén tartózkodtak. Soha egyetlen pillanatra nem enyhültek meg feszült vonásaik, és nem tűnt el arcukról a félelem. Leginkább a király viselkedett úgy, akár egy űzött vad. (Kár, hogy a mai utazó mindezt már nem láthatja. Amikor nem egészen két évszázaddal az itt elbeszéltek után Spalatót elfoglalták a velenceiek, egyik első dolguk volt, hogy leverjék az oszlopról a magyarok királyának arcmását. Mária királyné és a kíséret maradhatott, Béla eltűnt. Manapság ne is keressük az oszlopfőn.)
Elsőként Laszkarisz Mária és udvartartása érkezett. A királyné magával hozta a gyermekeit is, a sok leányt, meg az egy szem fiút, a trón várományosát. Őket azután indította útnak a király, hogy elveszítette a Tartarosz lovasaival vívott csatát. Béla előbb kerülőutakon északnak menekült, hogy eljusson a nyugati határhoz, abban a reményben, hogy osztrák földről segítséget szerez, úgy űzi ki Magyarországról a Pokolnak a távoli sztyeppékről ideérkezett fiait. Ám csalatkoznia kellett: Frigyes, Ausztria hercege nem csupán nem nyújtott segítséget, hanem kihasználva a magyarok szorult helyzetét, Béla királyt fogva tartotta, és azt követően engedte szabadon, hogy az átengedett neki három nyugat-magyarországi vármegyét.
– Király urunk rettenetesen csalódott volt – mesélte Tamás –, miután Frigyes becsapta és megzsarolta. Ám nem engedhette meg magának, hogy emiatt is csüggedés vegyen rajta erőt, elvégre az országa sorsa forgott kockán. Hosszú évek óta tudott a közelgő veszedelemről, arról, hogy miután a Pokol fiai a messzi Keleten elpusztították János pap országát, most a Nyugat leigázására készülnek. Amikor domonkos barátokat küldött a távoli sztyeppékre azért, hogy fölkutassák és elhívják, valamint Krisztus hitére térítsék az ott rekedt magyarokat, közülük csak egyetlen egy tért vissza. Azonban ő ott találkozott a tatárok egyik emberével, aki számtalan nyelven beszélt, így magyarul is, és elmondta, hogy Tartarosz lovasai legközelebb Magyarországra készülnek lecsapni.
– Hogyan maradhattak a keleti sztyeppéken magyarok? – kérdezte Rogerius, aki részint jól ismerte, részint Tamástól is hallotta már ezt a történetet, most mégis úgy figyelte, mint gyermek az anyja meséjét. Vonásai megfeszültek a kíváncsiságtól, és minden porcikáját izgalom járta át. A főesperes elbeszélésében sok minden ismerős volt, ám valahogy mindig lehetett találni új részeket. Ráadásul Tamás beszéde nyomán az érsekben csak tovább erősödtek a régi emlékek, amelyek démonjai az elmúlt napokban a hatalmukba kerítették.
A főesperes fájós hátát az írópultnak vetette, egy pillantást vetett a rajta heverő papírokra, nem estek-e le, majd mondta tovább. Olyan volt a hangja, akár a kolostorban vecsernyekor felolvasó szerzetesé:
– A magyarok Keletről érkeztek, csak úgy, mint más népek, például a hunok, akik Rómát is el akarták pusztítani, vagy az avarok, akik a szomszédos Salonát döntötték romba, ahonnét a megmaradt népek Diocletianus palotájába menekültek, fölépítve körülötte Spalató városát. Csakhogy míg a többi nomád nép végül odaveszett istentelenségében, a magyarok az egyetlen, amelyik megmaradt, azt követően, hogy egy Géza nevű fejedelmük ráébredt arra, hogy népét egyedül azzal mentheti meg a pusztulástól, ha Krisztus útjára tereli őket. A domonkos szerzetesek azonban egy régi krónikában azt olvasták, hogy az egyik magyar törzs Keleten ragadt, ezért Béla király elküldött oda néhány frátert, hogy vezesse el őket magyar testvéreik országába. Egyikük találkozott velük, ám épp csak hírt tudott róluk adni. Amikor ismét nekivágott, hogy Béla király és egyben Krisztus urunk meghívását tolmácsolja nekik, már arról értesült, hogy a Tartarosz pokoli lovasai elpusztították az ázsiai Magyarországot.
Tamás elhallgatott, hátha az érsek kérdezni akar valamit, ám az rekedten mindössze annyit mondott.
– Folytasd. Mi történt azután, hogy Frigyes herceg három vármegye fejében szabadon engedte Béla királyt?
– Mivel a tatárokat egyelőre megállította a Duna folyó, Béla urunk, aki az osztrákok árulása után egyre kevésbé bízott abban, hogy mások segítséget nyújtanak, elküldte embereit Fehérvárra, arra szólítva fel Mária királynét, hogy gyermekeikkel és udvartartásukkal egyetemben meneküljenek el onnét. A királyné nemcsak a családját és a háza népét fölpakolva indult délnyugat felé (hogy elkerülje az osztrákokat), hanem magukkal vitte a magyarok első királyának, a szent életű Istvánnak a koporsóját is. Hosszú út után érkeztek meg Spalatóba.
– Azt mondtad korábban – szólt közbe Rogerius –, hogy nem itt talált menedéket.
A főesperes bólintott:
– Valóban nem. De eredetileg idekívánkozott. A város messze földön híres szépsége is vonzotta, ám még inkább annak a reménye, hogy a Diocletianus által emeltetett vaskos falak mögött menedéket talál. Akkoriban azonban furcsa dolgok történtek Spalatóban. A város előkelői egymásra irigykedtek, és mindegyik ott próbált keresztbe tenni a másiknak, ahol csak tudott…
– Nem sokkal utána történt, hogy előbb egy István nevű papot, aztán meg téged érseknek választottak! – vágott közbe izgatottan Rogerius. – De egyikőtök se foglalta el hivatalát.
Tamás igyekezett nem adni jelét annak, hogy bármi is fölkavarná:
– Az lett a sok csűrés-csavarás eredménye, hogy Mária királyné először a szomszédos várba, Klisszába ment. Ott várta meg Béla királyt, aki egy ideig Zágrábban húzódott meg, majd azt követően, hogy a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, ő maga is Dalmáciába, a családja után jött. Amiben nem kell gyávaságot föltételeznünk, hiszen addigra a halicsiak és a lengyelek után a magyarok is kénytelenek voltak megtapasztalni Tartarosz lovasainak kíméletlenségét. De hát erről te magad többet tudsz nálam, érsek uram…
Rogerius lesütötte a szemét. Érezte, hogy Tamás az érsekválasztásról szóló akaratlan megjegyzése miatt szúrt vissza. Nem mondott inkább semmit.
– A tatárok úgy tekintik – folytatta a kis érzelmi kitérő után rendületlenül a főesperes –, hogy amennyiben egy ország uralkodóját megölik és a fejét a lándzsájuk hegyére tűzik, onnantól az országot is a hatalmukba kerítették. Külön dühösek és bosszúszomjasok voltak amiatt, hogy a magyarok becsapták őket, amikor a Sajó menti ütközetben a nádorispán magára vette a király páncélját, és ő maradt holtan a csatatéren, miközben Béla urunk egy közember ruhájában elmenekült. Batu unokatestvére, Kádán vezette azt a hadat, amelynek az volt a feladata, hogy a királyt kézre kerítsék. Aki közben eljutott Spalatóig, ahova a királynéval együtt bevonult.
Emlékezetes esemény volt, még úgy is, hogy az alkalom ünnepélyességét jócskán beárnyékolta annak gyászossága. Mária királyné kíséretében számos megözvegyült udvarhölgy is Dalmáciába érkezett, akiknek a férje a magyarországi méltóságok jelentős részével együtt odaveszett a Sajó mentén, a csatatéren. Az akkor elszenvedett veszteség ellenére majdnem egy évvel később több főpap, országnagy és zászlósúr is a királlyal tartott, nevüket Tamás főesperes hosszasan sorolja krónikája egyik sűrűn teleírt lapján. A spalatóiakat hírnök értesítette arról, hogy közeledik a király, és közben a királyné is elindult errefelé Klisszából, ahol addig a sziklatetőre épült várban tartózkodott. A magas rangú vendégeket a régóta betegeskedő Guncel érsek fogadta a város északi bejáratánál, az Arany kapunál, és a királyi családot ezúttal is a királyi toronyban szállásolták el, a város északkeleti csücskén.
A rendes körülmények között pompásnak ígérkező bevonulásra a búskomorság rányomta bélyegét. Tamás meg is lepődött a király kinézetén: haján és szakállán egyaránt látszott, hogy régóta nem nyírták, arca beesett, szemei sötéten villogtak, és nemhogy üdvözölésre nem emelte kezét, de még csak nem is nézett azokra, akik a tiszteletére felvonultak.
„Persze – gondolta aztán Tamás –, miért is várhatnánk örömet egy olyantól, aki végigmenekült a fél világon, és egy éve félelemben él, mert tudja, hogy vadásznak rá?” – Megrendülten és együttérzéssel figyelte a királyt, aki az előkelőségek – a magyar urak maradéka – körében is elesettnek és védtelennek tűnt.