Flann O’Brien: Nehéz az élet (A nyomor exegézise)
(részlet a regényből)
Egy tavaszi napon körülbelül fél négykor kimerülten kutyagoltam hazafelé a Synge Street-i iskolából. A hazafelé vezető út távolabbi, azaz csatornaparti oldalán haladtam. Véletlenül fölnéztem a házra, amikor tizenöt yardnyira lehettem tőle, és kővé dermedve torpantam meg. A szívem vadul kalapált a bordáim között, és szemeimet a földre vetettem. Elrebegtem egy gyors imát. Riadtan néztem fel újra. Igen!
A ház bejáratától balra és valami tizenöt yardnyira egy sudár fa állt az elülső kertben. Fejjel és vállal kimagasodva a fa fölé, de nem egészen mellette ott volt a bátyám. Úgy meredtem a kísértetre, mint ahogy a megbűvölt állatok a lecsapni kész mérges kígyóra a mesékben. Karjaival integetni kezdett, amitől én rosszul lettem, és a következő kép, amit láttam belőle, a háta volt. Vissza a ház felé haladt, és a levegőben lépkedett! Most már teljesen begyulladva gondoltam Másvalakire, aki a vízen járt. Ismét kétségbeesetten elfordítottam a fejemet, majd kis idő múltán nagy nehezen bebotladoztam a házba. Biztosan holtsápadt voltam, de bementem, és egy szót sem szóltam.
*
Beléptem a hálószobába.
A bátyám háttal nekem egy asztal fölé görnyedve valami apró fémtárgyakat vizsgált. Felnézett, majd szórakozottan bólintott.
– Megengeded – mondtam idegesen –, megengeded, hogy kérdezzek valamit?
– Milyen kérdésről van szó? Van itt nálam egy csomó cucc.
– Figyelj ide. Amikor jöttem hazafelé valamivel korábban, téged láttalak a levegőben járni?
Megfordult, és rám bámult, majd hangosan felnevetett.
– Hát, az ördögbe is – kacagott -, gondolom, engem, bizonyos értelemben.
– Hogy érted?
– Érdekeset kérdeztél. Klassz látvány volt?
– Ha tudni akarod, természetellenesnek tűnt, és ha nem Istentől való hatalommal élsz, ha istentelen sötét üzelmeket folytatsz, szívből javaslom, keresd fel Fahrt atyát, mert ezek a dolgok nem vezetnek jóra.
Elvihogta magát.
– Nézz ki az ablakon – mondta.
Nem kellett kétszer mondania. Az ablakpárkány és egy, a fa tetejéhez közeli erős ág között egy erős drót feszült, amely, most már láttam, a csukott ablak alatt ért be, és valami feszítő alkalmatossággal oda volt erősítve az ágy fal felőli lábához.
– Mindenható Isten! – kiáltottam fel.
– Na, nem klassz?
– Egy kiköpött kötéltáncos, azannyát!
– Jemtől kaptam a cuccot a Queen’s-ből. Nincs benne semmi különös. Ha holnap kifeszíteném ezt a kötelet a szobában keresztbe, csak egylábnyira a padlótól, te magad is tudnál rajta járni nagyon kevés gyakorlás után. Mi különbség van? Mi különbség van aközött, hogy egy hüvelyk, vagy egy mérföld magasan vagy? Az egyedüli gond az, amit lélektaninak neveznek. Új szó, de én már tudom, mit jelent. Az egyensúlyozás része gyerekjáték, és az a titka, hogy ki kell verned a fejedből a magasság gondolatát. Veszélyesnek látszik, persze, de ez a fajta veszély nagy üzlet. Biztonságos veszély.
– Mi történik, ha leesel és kitöröd a nyakadat?
– Hallottál már valaha Blondinról? Ágyban, párnák közt halt meg hetvenhárom éves korában, és ötven évvel ezelőtt átsétált egy drótkötélen a Niagara vízesés fölött, százhatvan lábnyira alatta pedig ott a dübörgő víztömeg. És több alkalommal is – volt, hogy egy embert vitt a hátán, megállt tojást sütni, nagyszerű ember volt, na. És nem fellépett egyszer Belfastban is?
– Szerintem, kezd elmenni az eszed.
– Pénzt fogok keresni, mert… terveim vannak, bizonyos nagyon fontos terveim. Nézd csak, mi van itt előttem. Nyomda. Az egyik Westland Row-i havertól kaptam, aki a nagybátyjától lopta. Egyszerűen működik, bár már régi.
Én azonban nem tudtam megfeledkezni arról a kötélről.
– Szóval te leszel a dublini Blondin?
– Hát, miért ne?
– A Niagara túl mesze van, persze. Gondolom, te majd a Liffey fölött feszítesz ki egy kötelet?
Összerezzent, leejtett valami fémdarabot, és tágra nyílt szemmel felém fordult.
– Atyavilág – mondta –, most tényleg mondasz valamit. Most tényleg mondasz valamit. Kifeszíteni egy kötelet a Liffey fölött? A Mount Street-i álarcos fenegyerek! Ebben kész vagyon van – kész vagyon! Te úristen, miért nem jutott ez nekem az eszembe?
– Csak vicceltem, az ég szerelmére.
– Vicceltél? Remélem, még mondasz néhány ilyen viccet. Találkoznom kell Fahrt atyával ebben az ügyben.
– Hogy megáldjon, mielőtt az életedet kockára teszed?
– Fenét! Szervezőre van szükségem, menedzserre. Fahrt atya sok fiatal tanárt ismer, és megkérem, hogy hozzon össze az egyikkel. Belevaló banda. Emlékszel Frank Corkeyra? Volt már itt a házban, elvetemült jezsuita. Az az ember képes lenne a levegőbe röpíteni Jeruzsálem falait két fontért. Ő lenne az én emberem.
– Aztán kirúgatná magát az iskolájából, mert segített egy ifjú eszelősnek kinyírni magát?
– Majd én rádumálom. Várj csak, meglátod.
Ezzel végéhez ért az aznapi meglepő eszmecsere. Titokban mulatva elképzeltem, ahogy a bátyám Fahrt atyán keresztül szervez meg egy kötéltáncos mutatványt a Liffey fölött, közben Mr Collopy nád karosszékében terpeszkedve hallgatja a felkérést pár méterrel odébb. Hallottam már földrengésekről, és az azokkal járó pusztításról. Itt aztán bizonyosan szörnyű földindulás lesz.
*
Amikor a teakellékek lekerültek az asztalról, Mr Collopy visszatért újságjához, ám egy idő után hirtelen felült, és a bátyámra meredt, aki vele szemben bóbiskolt a tűzhelynél.
– Beszélni akarok veled, uramöcsém – mondta minden átmenet nélkül.
A bátyám felült.
– Nos? – mondta. – Itt vagyok.
– Ismersz egy bizonyos személyt, név szerint Driscoll őrmestert a D.M.P.-nél (1)?
– Nem ismerek egy rendőrt sem. Távol tartom magam tőlük. Veszélyes banda, akiket abban az arányban léptetnek elő, ahány embert sikerül bajba keverniük. És van egy módszerük, amivel a legtiszteletreméltóbb embert is nagy bajba tudják keverni.
– Nacsak, igazán? És mi az a módszer?
– Hamis tanúzás. Képesek megesküdni egy lyukra a vödrön. Mindegyik bugris parasztfajzat.
– Én Driscoll őrmesterről beszéltem a D.M.P.-nél –
– Kerry vademberei, ide a rozsdás bökőt. A házibanya reggel hatkor kel, és tizenhárom adag reggelit rittyent egy rahedli krumpliból, plusz esetleg egypár kelkáposztalevél, tengerimálé, só, író. Reggeli Őuraságának, a Naccságának, a nyolc pulyának, három malacnak, mind egy fazékból. Ilyenfajta pojácák vigyáznak itt nekünk a törvényes rendre Dublinban.
– Mondom, Driscoll őrmester a D.M.P.-től. Itt volt ma reggel. Úgy segéljen, a rendőri kihallgatás mindig is a halálom volt, ráadásul az én koromban.
– Nos, aranyszabály, hogy sose tegyünk semmilyen vallomást. Ne adjuk meg neki az örömöt. Mondja azt, hogy először az ügyvédjével akar beszélni, akármivel is vádolja magát.
– Hogy engem vádol? Nem is rólam volt szó. Téged keresett. Kérdéseket tett fel. Ebből még orbitális egy grimbusz lesz, nekem elhiheted.
– Mi, hogy én? Miért, hát én mit követtem el?
– Egy fiatal legény beleesett a folyóba Islandbridge-nél, beütötte a fejét, és majdnem megfulladt. Kórházba kellett szállítani. Driscoll őrmester és az emberei kikérdezték a fiút és a többi huligánt is, akik vele voltak. És szóba került a te neved.
– Nem ismerek semmiféle fiatal fiúkat Islandbridge-ben.
– Akkor honnan tudják a nevedet? Még ezt a címet is ismerték, és az őrmester mondta, volt náluk egy kis könyv a címünkkel a borítón.
– Látta a könyvet?
– Nem.
– Ez valami bunkó műve, akinek nem tetszem, aki valami vélt sérelem miatt akar rám szállni. Bajkeverő. Tele van velük a város. Átkozottul örülök, hogy elhúzok innen. Akkor már inkább ezer vérszomjas és züllött angol.
– Olyanra nem emlékszem, hogy valamire ne tudtál volna rögtön válaszolni. Te vagy az igazi kikezdhetetlen férfiú.
– Márpedig én nem fogok olyasmi miatt izgulni, amit akár holmi vásott csatornatöltelék, akár egy vidéki zsernyák mond, vagy gondol.
– Driscoll őrmester szerint azok az ifjoncok ijesztően veszélyes szerkezettel kísérleteztek, afféle halálmasinériával. Kifeszítettek egy drótkötelet a Liffey fölött, és lámpaoszlophoz, vagy fához erősítették a két végét. Aztán ez a kis sutyerák belebújtatta a lábát egy pár különleges papucsba, vagy valami effélébe. Ehhez mit szólsz?
– Igazából semmit, kivéve, hogy a cirkuszra emlékeztet.
– Igen, vagy a Haláltáncra az Empire színháznál karácsonykor. Uramisten nézz le reánk, én még életemben nem hallottam ilyen gondatlanságról és bűnös különcködésről. Én csak a szülőket sajnálom, szegény szenvedő szülőket, akik tövig koptatták az ujjukat, hogy felneveljék őket, és vénségükre saját szájuktól vonják meg az ételt, hogy a kis szarháziak iskolába járhassanak. Egy kis kenegetés jó mogyoróhájjal reggel-este, az hiányzik nagyon a fiataluraknak.
– És hogy került egyikük a vízbe?
– Mégis, mit gondolsz? Nekivág, elgyalogol ezen a dróton félútig, aztán rátör a frász, elszédül, beleesik a mély vízbe, a fejét meg beleveri egy úszó farönkbe. És azok a fityfirittyek persze úszni sem tudnak, egyikük sem. Isteni szerencse, hogy egy törvényszolga hallótávolságban volt. Meghallotta a sikoltozást, meg a hűhót, és segítségükre sietett. De egy munkanélküli érkezett oda legelőször. Együttes erővel kihalászták ezt a félholt fiatal fickót a folyóból, és fejtetőre fordították, hogy kieresszék belőle a vizet.
– Micsoda úszóbajnokok – vetette közbe a bátyám.
– Csak a Gondviselésen múlt, hogy azok az emberek ott voltak. A kötéltáncos géniuszt kórházba kellett zsuppolni a Jervis Streetre, és ennek fele sem tréfa. Különben most talán éppen gyilkosság, vagy emberölés miatt hallgatnának ki.
– Mondtam már, hogy semmi közöm hozzá. Nem tudok semmiről. Nem hallottam semmiről.
– Gondolom, erre meg is esküdnél.
– Persze.
– És van pofád abból a székből notórius esküszegéssel vádolni azt a sokat szenvedett rendőrséget?
– Hiszen olyanok is, nem?
– A teremtésit, ha én volnék ott az esküdtek padján, tudnám is, kit gyanúsítsak az islandbridge-i esettel.
– Ha engem vádolnának ennek az ostoba csínynek a kitervelésével, semmi sem akadályozna meg, hogy lerántsam a leplet arról az aljas szélhámosról, aki foltot próbál ejteni a becsületemen.
– Igen, tudom én, mire akarsz kilukadni. Egyik hazugság a másikhoz vezet, míg végül úgy belegubancolódsz a hamisságba és a visszataszító esküszegésbe, hogy a Főirattáros, vagy Jegyző, vagy minek hívják, berekeszti az eljárást, és felküldi a papírokat a Legfőbb Államügyészhez. Na, akkor aztán nyakig merülnél a slamasztikába. Akár öt évet is kaphatnál hamis tanúzásért és a bíróság félrevezetéséért. És ugyanaz az islandbridge-i eset még ott várna rád, amikor kiengednek.
– Nagy ívben letojom az egész bagázst.
– Azt mondod? Hát, én nem. Ez az én házam.
– Tudja, hogy igen hamar elmegyek innen.
– És Driscoll őrmester mondta, hogy be kell menned a College Streetre kihallgatásra.
– Nem megyek semmilyen College Streetre. Driscoll őrmester meg elmehet a pokolba.
– Ne halljak trágár, mocskos beszédet ebben a házban, mert hamarabb kipenderülsz innét, mint gondolnád. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, eltűröm, hogy rendőrök járkáljanak a nyakamra a te aljas, megvetésre méltó mesterkedéseid miatt, amivel együgyű fiatal embereket csapsz be –
– Ó, zagyvaság!
– És kirablod őket, elrablod a pénzt, amit nem is ők kerestek, hanem munkában őszült szüleik és gondviselőik pénztárcájából csentek el.
– Megmondtam, nem ismerek semmilyen együgyű fiatalokat Islandbridge-ben. És aki fiatalokat ismerek, azok nem együgyűek.
– Neked van az egyik legaljasabb és leghazugabb nyelved egész Írországban, és ez az igazság. Hitvány taknyos kis jöttment vagy, semmi más. Isten bocsásson meg, ha valamiben én vagyok hibás a neveltetésed miatt.
– Miért nem azokat a varjakat hibáztatja, a szent Kersztény Testvériséget? Isten Nyekkent Szolgái.
– Nem egyszer szóltam már, hogy ne szentségtelenítsd meg a konyhámat azzal, hogy gyáván szidalmazod ezeket az odaadó, fennkölt keresztény tanárokat.
– Hallom, Cruppy testvér hamarosan odadobja a gallért és megnősül.
– Szavamra – rikácsolta Mr Collopy –, nem nőtted még ki a pálcát. Ne feledd. Egy jó kis náspángolás csodákra képes.
Látszott, hogy igen feldühödött. A bátyám megvonta a vállát, és nem szólt semmit, de jól jött, hogy épp ekkor kopogtattak a külső ajtón. Mr Rafferty volt az, aki eleinte húzódozott attól, hogy invitálásomra beljebb kerüljön.
– Csak erre jártam – mondta. – Csak Mr Collopyval akartam beszélni egy pillanatig.
De azért bejött. Örömmel láttam, hogy a viszálykodás odabenn hirtelen alábbhagyott.
(1) D.M.P. : Dublin Metropolitan Police
(Csizmadia Gábor fordítása)
Flann O’Brien: Dalkey-i vallomások
(részlet a regényből)
A beszélgetés kellemesen folyt, ám nem abba az irányba, amerre Mick akarta. Valóban ő volt James Joyce, a nemzetközi hírű dublini író? Vagy csak valaki komédiázik vele, akit esetleg valóban megtébolyított a szenvedés? A régi gyötrő kétség még mindig ott lappangott.
– Mr Joyce, meséljen nekem az Ulysses megírásáról.
Amaz elképedve rezzent össze.
– Több mint eleget hallottam arról a mocskos könyvről, arról az ocsmányságok gyűjteményéről, de nehogy azt mondja még egyszer, hogy közöm van hozzá. Az áldóját, jobb, ha ezt komolyan veszi. Ami azt illeti, csak egy könyvecskéhez adtam a nevemet, amelyben részem volt.
– És melyik volt az?
– Á, réges-régen történt. Oliver Gogarty és én, amikor még tartottuk a kapcsolatot, együtt dolgoztunk néhány novellán. Egyszerű történetek: dublini jellemrajzoknak is lehetne nevezni. Igen, valóban szert tettek némi érdemre, azt hiszem. Akkoriban a világon nyugalom honolt…
– Könnyűnek találta ezt a fajta együttműködést Gogartyval?
Joyce halkan nevetgélt.
– Tehetséges fickó volt – mondta –, de halálosan nagyképű. Elsősorban jól tudott mesélni, és egy bizonyos pontig a szövege egyre javult, ahogy ivott. Nagy piás volt, de nem idült. Ahhoz túl sok esze volt.
– Hát akkor barátok voltak?
– Igen, mondhatjuk, gondolom. Ám Gogarty időnként tudott ordenáré módon káromkodni is, és ez persze nekem nem tetszett, mondanom sem kell.
– Ez az együttműködés valóban fifty-fifty volt?
– Nem. Én végeztem az igazi munkát, megpróbáltam beleélni magam az emberek lelkébe. Gogartyt csak a kirakatdísz érdekelte, a nagyvilági elegancia, majdhogynem az elnöki palotába akart betáncikálni – nem pedig a jellemábrázolás. Ó, nemegyszer összevesztünk, elhiheti.
– Mi lett a könyv címe?
– Dublini emberek-nek neveztük el. Az utolsó pillanatban Gogarty nem engedélyezte, hogy a neve rajta legyen a címlapon. Azt mondta, tönkretenné orvosi tekintélyét. Úgysem számított, mert kiadó az nem akadt évekig.
– Nagyon érdekes. De még ezen kívül mik a fő művei?
Joyce csendesen leütögette a hamut a szivarjáról.
– Ami a nyomtatást illeti, főleg pamfletek az Írországi Katolikus Igazság Társasága számára. Biztosan tudja, mire gondolok – azok a kis traktátusok, amelyeket ott találni minden templom ajtaja mögött egy kis állványon; a házasságról, a bűnbánat szentségéről, az alázatról, az alkohol veszélyeiről.
Mick elbámult.
– Meglep.
– Néha-néha persze nekivágtam nagyobb feladatoknak is. 1926-ban megjelentettem egy életrajzi tanulmányt Szent Cirillről, a szlávok apostoláról a Studies-ban, az ír jezsuiták folyóirartában. Álnév alatt, persze.
– Igen. De az Ulysses?
A halk hangba türelmetlenség vegyült a homályban.
– Nem akarok beszélni arról az esetről. Afféle jóindulatú tréfának fogtam fel az ötletet, de nem tudtam róla eleget, hogy gyanítsam, komoly foltot fog ejteni a nevemen. Az egész egy Sylvia Beach nevű amerikai hölggyel kezdődött Párizsban. Tudom, hogy iszonyú kimondani is, utálom, de az igazság az, hogy belém szeretett. Képzelje!
Savanyúan elmosolyodott.
– Volt egy könyvesboltja, amelyet gyakran felkerestem egy tervem kapcsán, hogy lefordítom és megtisztítom a szennytől a francia irodalom nagyjait, hogy inspirációként szolgáljanak a Dickenstől, Newman bíborostól, Walter Scott-tól és Kickhamtől megkótyagosodott írek számára. Szemem előtt széles választék sorakozott – Pascal és Descartes, Rimbaud, de Musset, Verlaine, Balzac, sőt még a szent ferences és bencés doktor, Rabelais is!
– Érdekes. De az Ulysses?
– Különös Baudelaire-ben és Mallarméban, hogy mindkettő őrültje Edgar Allan Poe-nak.
– Hogyan fejezte ki Miss Beach az ön iránti szerelmét?
– Ahá! Ki az a Sylvia? Megesküdött nekem, hogy híressé tesz. Eleinte nem mondta, hogyan, és különben is türelmesen úgy tekintettem, mint gyerekes beszédet. De az ő terve úgy szólt, hogy ezt az Ulyssesnek nevezett dolgot összekutyultatja, titokban terjeszti, a szerzőséget pedig nekem tulajdonítja. Persze, hogy először nem vettem komolyan ezt az őrült összeesküvést.
– De hogyan haladt a dolog?
– Géppel írott részleteket mutatott belőle. Mesterkélt és fárasztó anyag, gondoltam. Egyszerűen nem tudott érdekelni, még amatőr tréfa szintjén sem. Annak idején nyakig merültem a rossz külső mögött mélyen belül rejtőző jóban Scaliger, Voltaire, Montaigne sőt a fura Villon írásaiban. De milyen jól összecsengenek ezek, gondoltam, a kiművelt írek gondolataival. Ja, igen. Persze nem Sylvia Beach mutatta meg nekem azokat a részleteket.
– Hát ki?
– Mindenféle aljas, szennyes lelkű gazemberek, akiket azért fizettek, hogy összerakják ezt az anyagot. Botrányhajhászok, trágár költők, buja selyemfiúk, perverz udvaroncok, a bukott emberiség tarkabarka paráznaságának kufárjai. Kérem, ne akarjon tudni neveket.
Mick ámulva töprengett el mindezeken.
– Mr Joyce, hogyan élt ön ezekben az években?
– Nyelveket tanítottam, főleg angolt, és diákokat abriktoltam. Bejárkáltam a Sorbonne-ra. Egyébként elég könnyen lehetett ott ételhez hozzájutni.
– A Katolikus Igazság Társasága fizetett azokért a füzetekért, amiket ön írt?
– Dehogy. Miért tette volna?
– Meséljen még az Ulyssesről.
– Nemigen törődtem vele, mígnem egy nap megmutattak belőle egy részletet, amely arról szól, hogy egy nő az ágyban a legmocskosabb dolgokon járatja az eszét, ami valaha is emberi észben megfordult. Olyan pornográfia és szenny és irodalmi hányadék, amitől egy csirkefogó dublini taxis is elpirulna. Keresztet vetettem és a tűzbe hajítottam.
– Nos, mit gondol, kiadták-e valaha is a teljes Ulyssest?
– Nagyon bízom benne, hogy nem.
Mick pár pillanatra elhallgatott, és pincérért csengetett. Most mit mondjon? Őszinteségért ugyanaz jár cserébe.
– Mr Joyce – mondta ünnepélyesen –, mondhatom, jó sok ideig elkerülték önt a dolgok. Az Ulysses című könyvet 1922-ben, Párizsban kiadták, az ön nevével a címlapon. És nagyszerű könyvnek tartották.
– Az Isten bocsássa meg önnek. A bolondját járatja velem? Legalább a koromra legyen tekintettel.
Mick megütögette Joyce kabátujját, és intett egy felszolgálónak, hogy hozzon még italt.
– Eleinte kedvezőtlen fogadtatásban volt része, de azóta már mindenütt kiadták, Amerikában is. Több tucat – szó szerint több tucat kimagasló amerikai kritikus írt róla tanulmányokat. Könyveket is írtak önről és a módszereiről. És az Ulysses jogdíja valószínűleg szaporodik az ön számláján. A különféle kiadók gondja egyszerűen az, hogy nem tudják, ön hol tartózkodik.
– Isten angyalai óvjanak!
– Furcsa egy ember ön Mr Joyce. Liffeyt lehetne rekeszteni a kutyaütőkből, akik szemetet írnak, és majd szétrepednek a büszkeségtől. Az ön neve pedig egy nagyszerű könyvön szerepel, közben a szeme sül ki a szégyentől, és Isten bocsánatát kéri. Még ilyet?! Kimegyek egy percre könnyíteni magamon. Úgy érzem, ez a legjobb, amit most tehetek.
– Hogy merészel rám kenni ilyen szennyirodalmat?
Mick kissé ridegen állt fel, és kiment a jelzett céllal, de nyugtalan volt. Blöffje, ha ez a szó ráillik egyáltalán, aligha sikerült. Joyce komolyan tagadott, és nyilvánvaló, hogy sosem látta az Ulysses című könyvet. Milyen új vonalon kellene most elindulni?
Amikor visszatért és leült, Joyce gyorsan beszélni kezdett halk, komoly hangon.
– Idehallgasson, remélem, nem bánja, ha témát váltunk – mondta. – Már beszéltem arról, hogy a jövő milyen fontos számomra. Komolyan gondolom. Szeretném, ha segítene.
– Már mondtam, hogy megtiszteltetésnek venném.
– Nos, nyilván hallott a Kései Elhivatottságról. Lehet, hogy méltatlan vagyok rá, de be akarok állni a jezsuiták közé.
– Micsoda? Nade…!
A megdöbbenés Mick hangjában rekedtesen csengett. Most az a másik könyv, az Ifjúkori önarckép jutott az eszébe. A család, a hit, sőt a szülőföld megtagadása volt ebben, és ott az a némasági fogadalom, számkivetettség és ravaszság. Mi látszik most ebből? A szószátyárság, a hazatérés és a naivság? Mégis, ne engedtessék-e meg akár egy lángelmének is meggondolnia magát? És mit számít az, ha ez az elme a tébolyodottság jeleit mutatja, az emlékezet pedig kétségkívül megkopott? Az a szándék, hogy az egyház legakadémikusabb rendjébe lépjen, minden bizonnyal óriási meglepetés, ám talán nem kell teljesen komolyan venni. Még mindig a saját kezében van halhatatlan lelke, és kicsoda ő, Mick, maga is a trappisták szent börtönének küszöbén, hogy megkérdőjelezze óhaját, miszerint részt akar venni a vallási életben? Előfordulhat persze, hogy nem fogadják el a neki tulajdonított botrányos irodalmi művek, vagy akár a kora miatt, de ez a döntés a Jézus Társaságának tartományi rendfőnökére tartozik, nem Mickre.
– Francia tervemet, ha nevezhetem annak – folytatta Joyce –, felfüggeszthetem addig, amíg a rend kapui be nem zárulnak mögöttem. Érdekes, sok jegyzetet készítettem azokról a jó és tisztességes dolgokról, amiket az a három gazember írt meg, akik úgy egyébként gázoltak a vérben – Marat, Robespierre és Danton. Furcsa… mintha liliomok nyílnának ganéjdombon.
Mick elgondolkozva ivott, közben bölcs szavakba öntötte gondolatait.
– Mr Joyce – mondta –, ha jól tudom, tizennégy évig tart, hogy valakiből jezsuita atya legyen. Ez hosszú idő. Jóval rövidebb idő alatt lehet önből orvosdoktor.
– Ha Isten megtart, lennék én posztuláns is, még ha húsz évem rámegy is. Mit számít pár rongyos év ebben a siralom völgyében? Ismer személyesen jezsuitákat?
– Igen. Legalábbis egyet, bizonyos Cobble atyát, a Leeson Streeten. Angol, de elég értelmes.
– Á, kiváló. Bemutatna neki?
– Hogyne. Természetesen ennél többet nemigen tehetek. Úgy értem az egyházi ügyekben az egyház dönt. Ha megpróbálnék valamiképpen… beavatkozni, vagy nyomást gyakorolni, igen hamar rám szólnának, hogy törődjek a magam dolgával.
– Teljesen megértem. Nem kérek többet, mint hogy csendben elbeszélgethessek egy jezsuita atyával, miután egy önhöz hasonló felelősségteljes, tiszteletreméltó személy beajánlott. A többit hagyja rá, rám és Istenre.
Hangja elégedettnek tűnt, és a homályon át mintha mosolygott volna.
(Csizmadia Gábor fordítása)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post