(részlet)
Másnap fekete pontot szereztem az MI5-nál, jobban mondva, Shirley Shilling szerezte nekem. Ami engem illet, előfordult, hogy nem rejtettem véka alá a véleményemet, de a szókimondásnál többnyire erősebbnek bizonyult az a vágyam, hogy előrelépjek, és kivívjam feletteseim rokonszenvét. Shirleyben viszont volt valami harcias, sőt vakmerő, ami tőlem alkatilag távol állt. De mert elválaszthatatlan duót alkottunk – mi voltunk Stan és Pan –, talán el sem kerülhettem volna, hogy Shirley pimasz hetykeségének bűvkörébe kerüljek, és végül rajtam, a másodhegedűsön csattanjon az ostor.
A „Gazdasági anarchia, polgári engedetlenség” című előadásra délután került sor a Leconsfield House-ban. Népes közönség gyűlt össze. Ha előkelő vendégünk érkezett, íratlan illemszabályaink értelmében rang szerint alakult az ülésrend. Az első sorban különféle vezető személyiségek ültek az ötödik emeletről. Három sorral hátrébb Harry Tapp, mellette Millie Trimingham, két sorral mögöttük pedig Max és beszélgetőtársa: egy férfi, akit még sosem láttam. Még hátrébb tömött sorokban ültek a segédreferensnél alacsonyabb státuszú nők. Végül a két haszontalan, Shirley meg én foglaltuk el az egész hátsó sort. Én legalább egy jegyzetfüzetet készenlétben tartottam.
A főigazgató előrement, hogy bemutassa a dandártábornok vendégelőadót, aki óriási tapasztalattal bírt a gerillaellenes intézkedések terén, és jelenleg tanácsadói minőségben segítette a szolgálat munkáját. Innen-onnan szórványos tapssal köszöntötték a kiváló katonát. A dandártábornok beszédmodora őrzött még valamit abból a pattogós nyersességből, amely régi angol filmeket és a negyvenes évek rádiós tudósítóinak stílusát idézi. Magas rangú tisztviselőink között akadtak még néhányan – egy elhúzódó, totális háborúban megkérgesedett, idősebb vezetők –, akikből ugyanez a fagyos komolyság áradt.
A dandártábornok azonban egy-egy szóvirágos fordulattól sem riadt vissza a kifejezőerő érdekében. Reméli, mondta, hogy a teremben ülő katonák – és biztos vannak szép számmal – megbocsátják neki, ha számukra jól ismert tényeket tár a közönség kevésbé tájékozott többsége elé. És az első ilyen tény az, hogy katonáink harcolnak, de egyetlen politikus sem meri kimondani, hogy háború van. Mindkét tábor azokat támadja, akik megpróbálják szétválasztani őket, vagy megakadályozni, hogy ez az évszázados konfliktus, ez az obskurus, szektás gyűlölködés ismét egymásnak ugrassza a szembenállókat. A szigorú harcászati előírások ugyanakkor megkötik a jól képzett brit katonák kezét: épp azokkal a fegyverekkel nem harcolhatnak, amelyeket legügyesebben forgatnak. Így véreznek el az utca kövén tizenkilenc éves kiskatonák – Northumberland vagy Surrey szülöttei, akik alighanem küldetésüknek tekintették, hogy megvédjék a katolikus kisebbséget a protestáns erőfölénnyel szemben –, ezért csorog el az életük és jövőjük Belfast vagy Londonderry csatornáiba, katolikus gyerekek és huligánok lármás, csúfondáros biztatása közepette. Toronyházak tetejéről, alattomban kaszálják le őket az IRA orvlövészei, míg összehangolt utcai tiltakozások vonják el a figyelmet. Ami a tavalyi „véres vasárnapot” illeti, épp ez a jól bevált taktika – londonderry-i huligánok és orvlövészek együttműködése – sodorta tűrőképességük határára az ejtőernyősöket. A dicséretes gyorsasággal ez év áprilisára elkészült Widgery-jelentés alátámasztja ezeket a tényeket. Ezt előrebocsátva természetesen súlyos műveleti hiba volt olyan agresszív, felpaprikázott társaságra bízni egy polgárjogi tüntetés rendészeti biztosítását, mint az ejtőernyős zászlóalj. Ez az Ulsteri Királyi Csendőrség feladata lett volna. Még a királyi gyalogos zászlóalj is jobban szolgálta volna a nyugalmat.
De megtörtént, és a tizenhárom civil meggyilkolásának hírére a világ megenyhült az IRA mindkét szárnya iránt. Sosem látott bőségben dőlt a pénz, fegyver, önkéntes újoncok. Érzelgős, tájékozatlan amerikaiak táplálták a tüzet, ostoba dollárjaikkal a katolikus köztársasági ügyet támogatva – jóllehet ők maguk zömmel protestánsok leszármazottai voltak –, olyan adománygyűjtő szervezeteken keresztül, mint például a NORAID. Az Egyesült Államok csak akkor kezdte pedzegetni, miről van szó, amikor náluk is felütötte fejét a terrorizmus. Az IRA marxista szárnya, hogy bosszút álljon a londonderry-i tragédiáért, Aldershotban lemészárolt öt takarítónőt, egy kertészt és egy katolikus papot, míg a másik szárny anyákat és gyermekeket, köztük több katolikust gyilkolt halomra a belfasti Abercorn étteremben. Fiainknak az országos sztrájk alatt minduntalan azzal a rosszindulatú protestáns csőcselékkel kellett farkasszemet nézniük, melyet a szélsőjobbos „ulsteri élgárda” hergelt, náluk ocsmányabb bandát pedig keresve sem találni. Az ideiglenes tűzszünet után végképp elszabadult pokol, a legvadabb kegyetlenkedés, melyet pszichopata gépfegyveresek és bombakészítők vittek véghez, egyébként mindkét táborból; fegyveres rablások ezreit hajtották végre, szögbombákat robbantottak (válogatás nélkül, bárhol), ezrek térdét lőtték szét önbíráskodó buzgalomból, másokat félholtra vertek, ötezren szenvedtek súlyos sérüléseket, százakat gyilkoltak meg lojalista és köztársasági milíciák együttvéve, és a brit hadsereg is hozzátette a magáét – de persze nem a gyilkolás szándékával. Hát így fest az 1972-es év mérlege.
A dandártábornok színpadiasan felsóhajtott. Nagydarab ember volt, koponyája csonttömegéhez képest apró szemekkel. Százkilencven magas, parancsolón erőteljes, ormótlan-bozontos lényét sem a fél életen át hordott tiptop egyenruha, sem a méretre készült, sötét öltöny – mellső zsebében zsebkendővel – nem szoríthatta korlátok közé. Látszott rajta, hogy kész akár több tucat pszichopatát puszta kézzel a másvilágra küldeni. A tény, hogy az IRA immár Angliában is jelen van sejtszervezetek formájában, tette hozzá, nem hagy kétséget afelől, hogy klasszikus terrorszervezettel állunk szemben. Másfél év gyilkos támadásai után úgy hírlik, még rosszabbra kell felkészülni. Az IRA már rég nem tesz úgy, mintha csak katonai létesítményeket támadna. A cél: mindenkit rettegésben tartani. Akárcsak Észak-Írországban, áldozatnak bárki megfelel: gyerekek, vásárlók, egyszerű dolgozó emberek. Az áruházakban, vendéglőkben robbanó bombák még nagyobbat fognak szólni attól, hogy az ipari termelés hanyatlása, az elhatalmasodó munkanélküliség, a növekvő infláció és az energiaválság miatt a társadalom döntő többsége elkerülhetetlennek tartja az összeomlást.
Mindannyiunk szégyene, hogy a mai napig nem tudtuk leleplezni a terrorista sejteket, sem elvágni utánpótlási útvonalaikat. És erre akart kilyukadni a dandártábornok – hogy kudarcunk legfőbb oka az összehangolt hírszerzés hiányában keresendő. Túl sokan vagyunk, sok az ügynökség, a bürokraták foggal-körömmel ragaszkodnak az íróasztalukhoz, mindenki csak egy részterületért felel, és nincs átfogó, központi irányítás.
Meg-megreccsent egy szék, itt-ott összesúgtak, fejek billentek vagy fordultak alig észrevehetően egymás felé, vállak hajoltak közelebb a szomszéd vállához; de egyébként csönd volt. A dandártábornok a Leconsfield House egyik legfájóbb pontjára tapintott. Még én is tudtam róla, mert Max panaszolta. Hogy az információs birodalmak féltékenyen őrzik tudásukat, ahelyett, hogy tájékoztatnák egymást. De mit fog most mondani meghívott előadónk? Azt, amit a terem hallani akar? A mi oldalunkon áll-e? A mi oldalunkon állt. Az MI6-es hírszerzésnek semmi keresnivalója Belfastban, Londonderryben, az Egyesült Királyságban, jelentette ki, vagyis éppen ott, ahol pillanatnyilag tevékenykedik. Mivel a hatos ügyosztálynak a külföldi hírszerzés a hatásköre, Írország kettéválása előtt indokolt volt a jelenléte, de ez már történelem, ma teljesen más a helyzet. Ami Észak-Írországban történik, belügy. A terület tehát az MI5-hoz, vagyis hozzánk tartozik. Ami pedig a katonai hírszerzést illeti, a maga túl nagyra duzzadt személyi állományával nem bír kivergődni az ügyrendi agyonbonyolítottság sűrűjéből. Végül, vegyük az Ulsteri Királyi Csendőrség különleges csoportját, amely a hazai pálya urának tekinti magát, mégsem rúg labdába, mert lomha és ügyetlen, az erőforrásai szegényesek, és – ami még nagyobb baj – igazi protestáns hűbérszervezet. Ki más tudta volna úgy elbaltázni az 1971-es tárgyalás nélküli bebörtönzéseket?
Az ötös ügyosztály jól tette, hogy távol tartotta magát a kétes vallatási módszerektől, más szóval (mondjuk ki), kínzásoktól. És most zsúfolt pályán kell játszania, legjobb tudása szerint. De még ha összefogna is a négy ügyosztály, ahol – tegyük fel – csupa csúcshatékony zseni dolgozik, akkor sem győznék le soha a megbonthatatlanul egységes Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereget, a világ egyik legfélelmetesebb terrorszervezetét. Észak-Írország ügye létfontosságú belbiztonsági ügy. Ragadja magához ezt az ügyet a szolgálat, verje végig igényét a kormányhivatalok folyosóin, hajtsa akarata alá a többi szereplőt, örökölje meg jogos birtokát, és lásson neki a probléma orvoslásnak, méghozzá a gyökerétől.
Nem volt taps, részben azért, mert a dandártábornok már-már buzdításnak beillő hangnemben beszélt, amit mifelénk nem nagyon állhattak. Különben is mindenki tudta, hogy a kormányhivatalok folyosóinak megrohamozásával nem sokra mennénk. A dandártábornok és a főigazgató beszélgetése közben nem jegyzeteltem. A kérdésekből pedig csak egyet jegyeztem le, jobban mondva két összetartozót, mintegy tematikus emlékeztetőül. Volt gyarmatokon szolgált tisztek kérdeztek – egyikükre, a szikár, vörösesszőke Jack MacGregorra különösen jól emlékszem, mert a magánhangzókat dél-afrikai módra torokból, félig elnyelve ejtette, pedig eredetileg Surreyból származott. Őt és társait különösen érdekelte, mi a teendő, ha működésképtelenné válik a társadalom. Mi lesz a szerepe a szolgálatnak? És a hadseregnek? Megengedhetjük-e magunknak, hogy félreállva, tétlenül nézzük, ahogy összeomlik a közrend, mert a kormányzat nem képes tartani a frontot?
A főigazgató válaszolt, kurtán, túljátszott udvariassággal. A szolgálat a nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti bizottságának és a belügyminisztériumnak felel, a hadsereg pedig a honvédelmi minisztériumnak, és ez a jövőben is így lesz. A válságkezelő intézkedések a jogrend átmeneti fölfüggesztésével járnak, így eleve próbára teszik a demokráciát, ugyanakkor elégséges védelmet nyújtanak bármely vészhelyzetben.
Néhány perc elteltével kiélezettebb formában tette föl ugyanezt a kérdést egy másik, volt gyarmaton szolgált tisztviselő. Tegyük föl, hogy a következő parlamenti választások munkáspárti győzelmet hoznak. És tegyük föl, hogy az új kormány balszárnya rokonszenvez a radikális unionista erőkkel, ami józan megítélés szerint is közvetlenül veszélyeztetné a parlamenti demokráciát. Ez esetben ugyebár tanácsos lenne óvintézkedéseket tenni.
Szó szerint lejegyeztem a főigazgató válaszát.
– Úgy vélem, tökéletesen világosan fogalmaztam az imént. A hadsereg és a nemzetbiztonsági szolgálatok úgymond „helyreállíthatják” a demokráciát, teszem azt, Paraguayban. De nem nálunk.
A dandártábornok komoran ingatta a fejét, és a főigazgatónak bizonyára kínos volt, hogy olyanok is dolgoznak nála (szívesebben könyvelné el őket gyarmati állattenyésztőnek vagy teaültetvényesnek!), akik nem átallnak egy külső ember előtt szégyenletesen demokráciaellenes politikai nézeteikre utalni.
És ekkor hökkentette meg a közönséget Shirley azzal, hogy bekiabálta a hátsó sorból: – Ezek a fafejek puccsra készülnek!
Egyszerre állt el a hallgatóság lélegzete, minden arc felénk fordult. Shirley egy csapásra több szabályt is áthágott. Kéretlenül szólt a főigazgatóhoz, és a „fafej” szót használta, amelynek durvább áthallása is lehetséges. Ezzel súlyosan megsértette az illemszabályokat, valamint két rangidős, magas beosztású tisztviselőt. Faragatlanul viselkedett a vendégelőadó előtt. Alpári volt, ráadásul nő. És ami a legrosszabb: valószínűleg fején találta a szöget. Ez mind nem érdekelt volna, csakhogy míg Shirley közönyösen állta az ellenséges pillantásokat, én belepirultam, és minél pirosabb lettem, annál biztosabbra vették a ránk meredők, hogy én kiabáltam be. Én pedig ennek tudatában még vörösebb lettem, a nyakam is lángba borult. Már nem ránk, hanem csak rám tapadtak a szemek. Legszívesebben bemásztam volna a székem alá. Fojtogatott a szégyen amiatt, amit el sem követtem. Jegyzeteimet rendezgettem – a jegyzeteimet, amelyek reményeim szerint dicséretes érdeklődésemet tanúsították volna –, majd lesütött szemmel bámultam a térdemet, minden eddiginél ékesebben bizonyítva, hogy bűnös vagyok.
A főigazgató megköszönte a dandártábornoknak az előadást, és ez a formaság visszazökkentett minket a rendes kerékvágásba. A közönség megtapsolta az előadót, aki a főigazgatóval együtt távozott a teremből, majd mások is szedelőzködni kezdtek, de a legtöbben, mielőtt kimentek volna, még egy lesújtó pillantást vetettek rám.
Hirtelen Max termett előttem. – Serena – mondta halkan –, ez nem volt jó ötlet.
Shirleyt kerestem a szememmel, de másokkal együtt már fél lábbal kint volt az ajtón. Nem tudom, mi ütött belém, miért védtem mazochistán Shirley becsületét, miért nem bizonygattam felháborodva, hogy nem én voltam. Pedig gyanítottam, hogy a főigazgatónak első dolga lesz a nevemet tudakolni, és biztosan akad majd valaki, mondjuk, Harold Tapp, aki felvilágosítja.
Amikor utolértem Shirleyt, feldúltan kérdőre vontam, mire ő kijelentette, hogy semmi értelme felfújni a dolgot, amúgy meg piszkosul vicces volt. Ne idegeskedjek. Még senkinek nem ártott meg, ha kiderül róla, hogy van saját véleménye. De én tudtam, épp az ellenkező igaz. Nekem nagyon is meg fog ártani. A mi szintünkön nem nézik jó szemmel azokat, akiknek saját véleményük van. Ez volt az első rossz pontom, de nem az utolsó.
(Lukács Laura fordítása)
(A regény a Scolar Kiadónál jelent meg 2015-ben)
Discussion about this post