Széljegyzetek Fischer Balázs legújabb festményei alá, elé, fölé, mellé vagy…
Szárnyashajóról figyelni a halkan halódó partot,
ahogy Isten mindent szépen lecsupaszított már, alkot.
Egy őrangyal meg a felhőkből hallgatja a tengert,
szemét behunyja, nem érti, sajnálja, de irigyli is az embert.
Fischer Balázs azt festi, amit lát. Pontosítok, ahogy lát. És pontosan ebben van elvontabb képiségének lírai ereje. Azt is mondhatnánk, hogy teljesen mindegy mára, mit fest, csupán címei borzolják fel kellemesen fantáziánk simának tűnő tükörfelületét, mindegy tehát, hogy vajon mit is lát bele festőnk egy lichthofba, milyen színrétegeket visz fel ugyanazon mozdulatlan függönyök megfestésének sorozatába, saját falnak támasztott festményeinek évszakonkénti változásába vagy műteremfalrészletének látképébe, és egyáltalán.
És egyáltalán: „Telepakolja műtermét, hogy annak megfestésekor az esszenciális ürességet mutathassa meg. Hogyan? Gyönyörűen tünteti el a zsúfoltságot, a rengeteg limlomot a képtérből. Hosszú folyamat eredményeként. Addig dolgozik a képen, míg az egyensúly helyre nem áll. Forma és üresség között. A kísérlet tárgya mindig ugyanaz a tér, saját műterme, amiben először elmozdítja a korábban beállított dolgokat, mintha új kompozíció lenne, majd lassan átfesti a konkrétumokat, csupa sejtelem és szépség lesz minden képe” – írta Fischer Balázs párizsi kiállításának katalógusába Silent Pen. Vagyis ezzel körülbelül azt állítja, hogy az igazi, személyes téma megtalálása mindig az igazság egyfajta behatolása a képekbe. Jelenleg kiegészülve egyéb, látszólag egészen más témákkal is, külső terekkel, más képek vagy függönyök megjelentetésével. Ám mindez a lényegen, a képeken (szerencsére!) nem változtat. A gondosan kiválasztott, látszólag monoton, (monokróm), de borzasztóan személyes témák a legszemélytelenebb módon tárulhatnak fel. Adott esetben legtöbbször a Csendes Toll által emlegetett műterem belsejének állandó megfestésével, ami persze (természetesen) mindig más lesz, de ezen nem lepődünk meg, (nem ezen lepődünk meg), hiszen Váli Dezső, Nádor Tibor vagy Krajcsovics Éva munkáin és kiállításain is edződve jó néhányszor megtapasztalhattuk már ezt a metamorfózist. (Átalakulást.) Egyszerűbben úgy lehetne mindezt megfogalmazni, hogy valamikép(p)en mindhárman így számolják fel az egójukat. Ahogy Balázs is újból és újból megszünteti vagy eltünteti saját énjét, újból és újból megfestve műtermét, újabb és újabb lépést téve a megtisztulás, vagy nevezzük másik nevén, az üresség, a kiüresedés felé. Hiába pakol a műterembe tárgyakat vagy függönyöket, a cél (a mű megszületése) ugyanaz marad, harmonikus egyensúlyt tartva az eszközzel (festékkel, vászonnal, matériával). Ahogy Weöres Sándor fordította le ugyanezt nekünk: (az úttal A teljesség felé). És ahogy a keleti bölcselőktől, főként Lao-cétől megtanulta, és általa mi is, a cél maga az út. (Az út maga a cél.) Ennél egyszerűbben csupán azt lehetne mondani, hogy a szemünket akár be is csukhatjuk (csukjuk be!) időnként a képek nézegetése közben, ugyanis a falakon lévő képeket így is jó ideig látni fogjuk belső vásznainkon (a galéria elhagyása után is). És amikor kinyitjuk (nyissuk ki!), látni akarjuk újra e festményeket, mert nem csupán esztétikusak, hanem talányosan részletes szépségükkel megtisztítják (homályosuló) látásunkon keresztül (fáradékony) szívünket is. (Nézzük hát akkor őket most, ameddig csak lehet!) De ugyanakkor: pssszt!, ezt már nem muszáj elhinni. (És egyáltalán, semmit sem.) Nézzük csak őket, mint élőlényeket, bámuljuk bátran és bambán, vagy csukjuk be a szemünket szemlélődőn, belső tekintetünkkel simogatva a képek rücskös felületét, ugyanazt fogjuk látni végül, akár a képet magát, akár a kép, a látvány mögöttesét nézzük. És ekkor biztosan megnyugodhatunk, az út, a cél, az eszköz pontosan összeér. Ettől jó egy kép. Ennyi. És bár…
Isten nevet rajtunk, olykor néha sír is.
A festmények törött ablakok az örökkévalóságra, homályuk
túlmutat az időn keresztül, egészen a sírig.
Ha meztelen csillagokat bámulsz a műterem falán,
felhőket szellősen átszelő villanyvezetéket,
omló kéményt, lukas háztetőt is találsz.
Behunyt szemmel sem látsz mást egyáltalán,
hiába kapargatod a kopott, festett kék estéket,
mindig a valóság keni a vászonra a festéket.
(Elhangzott 2023. október 12-én Budapesten, a The Red Door galériában.)