1948 nyarán, egy Rómában készült fényképen, egy nő lehunyt szemmel ül az utcán vagy egy udvaron. Egy csatornafedő mellett ül, háttal a falnak támaszkodva. Széttárt, felhúzott két lábán a nadrág szára felgyűrve, kezeit összekulcsolja a lába között. Az utca üres, a zsalugáterek csukva. Mintha dél lenne, nem vet árnyékot semmi. A nő a falhoz simulva várja, engedi, hogy átjárja a napfény, áthassa a sugárzó meleg. A fénykép bal szélén egy magas ablak és egy félig kinyílt kapu egyik, sötétbe nyíló fele is látszik. A lehunyt szemmel ülő nőt nem érdekli, hogy hová nyílik ez a kapu, mit rejt belsejében a sötét. Azt sem tudni, hogy mit lát, mit láthat a fényben izzó szemhéjak mögött.
Még nem tudja, hogy már ott formálódik benne mindaz, amit majd mindig látni fog maga előtt. Nem tudja, hogy ebből a még beláthatatlan gomolygásból majd hatalmas emberi testek lenyomatai robbannak, zuhannak átlósan szét, hogy kifeszítsék a tér falát. Hogy egyszerre repülnek majd fel és lefelé is. Hová? A ragyogásba? A semmibe? Vagy úton vannak a sötét, örökös kárhozat felé? Még azt sem tudja, hogy egész életében kell újra- és újraszülnie terhét, ami most úgy kavarog benne, akárha egy kínzó, nem szűnő kiáltás visszhangját verné folytonosan vissza az Utolsó ítélet fala, a Sixtus-kápolnában. És még fogalma sem lehet arról, hogy miféle némasággal kell majd megbirkóznia, amikor megszólalna az üresség és a hitetlenség végre elcsendesedett éjszakáján. Nem tudja még, hogy kaphat-e bármire is választ, és azt sem tudhatja, hogy létezik-e egyáltalán a válaszadó. A római utca kövén ülő nő még nem tud semmit. Csak hagyja, hogy átjárja a fény.