i/
Ezek a fák a szív ködéből nőnek, hiába
kopár a fennsík látványa, nem találod őket,
felejts el mindent, amit tanultál, hisz
úgysem tudsz semmit,
.
ezek a fák csak szívködből nőhetnek ki:
van köztük villámsújtotta, van hatalmas,
erős, van öreg, büszke, kéreg védi őket
a felszíntől, ahogy lelket a költészet,
.
sérülékenyek vagyunk, neveket adunk
a láthatónak – gyökér, törzs, lombkarok,
ágkezek –, öleljetek,
.
hidd el, csak rokon dolgokkal érdemes
foglalkozni,
.
ahogy beszélgetés közben a telefonból
kihallani a tücsköket, ahogy halhatatlan
dolgokról énekelnek láthatatlanul is.
.
.
ii/
Megmozdulnak a sziklák, visszahúzódnak
a barlang biztonságos mélyére, velük együtt
sötétség fogadja be a békés állatokat,
.
ahogy csak a korahajnali pára tud megülni
jól sikerült rajzokon, bokrok ágainak helyén,
.
miközben Orpheusz gazzal benőtt ösvénye
lassan eltűnik a ködben, Eurüdiké fájdalma
tájjá változik,
.
néha csupán egy pillanaton múlik az egész,
néha pedig egy életen múlik az örökké
valóság.
.
.
iii/
A kép sarkában csupán egyetlen fa áll,
belülről meztelenre csupaszítva akár,
rajta kívül nincs más, egyetlen sötét,
lassan hegesedő seb a táj,
.
nyílik, zárul a tér, mégis lélegzik, pulzál,
beenged és kizár, mintha csak ennyi lenne
minden, egy teremtésnyi titok, egy b/
ámulás,
.
és mintha mindez mindig csak egy talán,
egy lehetőség, egy folyton változó sz/
árnyalás lenne,
.
mert a képek által tanulhatunk csak meg
végre látni.
.
.
(Elhangzott 2023. 02. 02-án Budapesten, a Look Gallery-ben.)
.