– És azt hallottad, hogy Obamanénak valójában töke van? – kérdezi a fiatalabbik.
A pult túloldalán álló nő fel sem néz a katalógusból: – Az nem Obamáné?
– Jaj, Margó, nem az a lényeg! Töke van, hallod! Az Anikó mondta! Olvasta a neten!
– Én már semmin nem csodálkozom, Ica. Aki ugye hozzámegy egy Barackhoz…
– Na, ne viccelj már! Ez nagyon is komoly! Miatta kellett három WC-t építeni a Fehér Házba! Az egyikbe csak ő járt. Órákra bezárkózott, és mindig más ruhában jött ki. A testőre mondta. – Föláll, és a tenyerével sepregetni kezdi a pultra szóródott morzsákat.
– Az Anikónak?
– Nem úgy, hogy neki direktbe. Hanem hogy ő is a testőrétől tudja. Az nyilatkozta, és megírta a Maititok.
– Nem Miselnek hívják azt a nőt?
– Az Obamanét? De igen. Mert?
– Hát, nekem a Misel már ugye eleve inkább a Platini, érted, az a francia focis. Az is férfi. Hű, de odavolt érte a Karcsi. Bár inkább aranyos volt, mint jóképű. Olyan bongyori fiúcska.
– Mondjuk, igen, bár én nem értek a focihoz. Meg jobb, ha egy férfi nem bongyori. Akkor már inkább kopasz. De amúgy meg pont az van, hogy ez a Misel csak a Májkel fedőneve. Merthogy úgy hívják amúgy.
– A férfit? Akkor a Barack is csak álnév?
– Mi? A nőről van szó, nem a fickóról! – Egy pillanatra abbahagyja a sepregetést, és játékosan, de nyomatékosan megpaskolja a pultot.
– De most mondtad, hogy férfi, nem? Hogy a nő is, a feleség.
– Hát igen, de hogy csak most derült ki. Eddig ő volt a Förszt Lédi, hiába, hogy töke van.
– De akkor ki a Májkel?
– Hát, a feleség, most mondom! Átoperáltatta magát, és kölcsönkért kisgyerekeket, hogy –.
Margó abbahagyja a lapozgatást, feltolja homlokára a szemüvegét, és elnéző mosollyal mondja: – Jaj, Icukám, az a Dzsekszon volt. Az volt a Májkel. De hát őt megmérgezték az oroszok. Már nem él.
– Édes istenem, te meg miről beszélsz? – A morzsákat nyitva várakozó bal tenyere mellé, a földre sepri. – Te tudod egyáltalán ki az az Obama? Ő volt az amerikai elnök, amikor itthon a Gyurcsány.
– Persze, hogy tudom, Ica, szerinted a Karcsi mit néz egész nap? Aztán hallgathatom a hülyeségeit esténként.
– Na, akkor ide figyelj. Ennek az elnöknek a felesége férfi. Ez derült ki most. Próbálom elmondani neked, de te csak azokat a szarokat lapozgatod. – Ahogy a katalógus felé int, csuklóján megrázkódnak az ezüstözött karperecek.
– Jó, hát valakinek dolgoznia is kell. Négyig kell leadni a rendelést, ugye.
– Mintha mondjuk nem lenne mindegy, hogy milyen szögeket nem vesznek meg…
– Jó, a főnök is ideges, hogy ez van, de érted, csinálni kell, mert aztán rajtam spórol majd, és akkor megyek a levesbe így két kanyarral a nyugdíj előtt. – Bal kezével tovább tartja a katalógust, a másikkal visszateszi a szemüvegét, elővesz egy kockás füzetet, és lejegyez néhány számot.
– Nem az a baj, Margó, hanem hogy nincs marketingetek. Hogy rohad itt le ez a szürke kirakat! Már akkor így nézett ki, amikor a Kisfecót szültem, az meg már kijárta a gimnáziumot.
– Szakmunkás volt az, Ica, de persze attól még rendes gyerek a Fecó.
– Most mutassam meg a bizonyítványát? Nem az, hogy szín négyes, hanem ott van rajta, hogy gimnázium. – Odalép a széken hagyott telefonjához, és elkezdi pörgetni a fényképeit.
– Nekem aztán nem kell bizonygatnod, de ha egyszer burkoló, akkor burkoló. Szép szakma. Sőt, hát szebb is, mint a bankár, ugye.
– Jó, hogy szép! És milyen szépen keres. Nem véletlenül volt gimnazista! Büszkék is vagyunk rá a Nagyfecóval! Magunk közt szólva, ti is bajban lennétek nélküle. Amennyit itthagy egy héten.
– Leginkább a szotyoláit hagyja itt – megkocogtatja mutatóujjával a pultot, cseng a sárgaarany gyűrű –, aztán én takaríthatom… De mondom, rendes gyerek, és meg is van a magához való esze.
– Mintha nem venne minden héten új cuccokat! Más meg be se teszi ide a lábát napokig, nem? Tegnap is küldi a Messengeren, itt ni, azt mondja, „anya, nézd, milyen fájin fugázószettet szerváltam!”. Öröm volt nézni! – Felderül az arca, sötétkék műkörme kopog a kijelzőn.
– Az lehet, hogy vesz, de innen csak a selejtes glettvasakat viszi. De azokat, mint a cukrot, hallod.
– Jó, jó, hát mondjuk azért neki se gyémántból van a bidéje! Meg hát úgy is neveltük, hogy hajoljon le az apróért, ha úgy van. De akkor lehet, hogy ezt épp a Horváth Jenőtől hozta?
Lecsapja a tollat a pultra, hosszan visszhangzik a fém a műanyagon. – Igen, ez az! Na, őrá hasonlít. Vagy hát inkább a Jenő rá.
– Kire? A Kisfecóra? Az egy az egyben apja! Nincs az a postás, akivel engem hírbe lehetne hozni, pedig igény az volna rá, gondolhatod.
– Nem! A haja miatt mondom meg a sápadt kis képe –
– Nehogy már megint a Májkel Dzsekszonnal gyere, mert elfolyik a magzatvizem!
– Ahhoz ugye azért más is kell, mint az Anikóval pletykázni. Na, de nem, hanem a Platini. A másik Misel. Arra hasonlít a Jenő. A bongyori.
– A Jenő is focista? Nem is mondta a Nagyfecó.
– Dehogy, az csak a Harmadik Félidőbe jár. – Kezével hengergeti a tollat, elnéz Ica fölött, szemüvege finoman előrecsúszik orrnyergén. – Viszont úgy köszörül, mint az álom. Mentünk arra a lányokkal mise után, és néztük, ahogy a kertben dolgozik. Volt ott minden, legalább három kibelezett Dacia, azt mondták, ha összeveszett az asszonnyal, kint is aludt az egyikben.
Pillanatnyi szünet után érkezik a válasz: – Anikó, mondjuk, mesélte, hogy odáig voltál érte.
A katalógus lapja megáll félúton, Margó szemöldöke felszalad, szája alig észrevehetően szétnyílik.
– Annak az Anikónak is már be kéne egyszer tömni a pofáját! Irigykedik csak reggeltől estig. De hát ugye könnyű dolga van, eltartja az Ottó, ő meg keni magára azokat az amwayeket, és olvassa a sok baromságot.
– Jó, de ez biztos, hogy igaz, nem csak ő mondta –
– Mi igaz, Ica? Mi? Az, hogy megálltunk a kerítés mellett, és néztük a szikrákat? Engem nem vitt fel a Karcsi a tűzijátékra, mint ezt a hercegnőcskét! Nekem ez jutott, na bumm. Vagy ezt is megírta a Maititok? Ez a nagy hír? Amúgy meg rám sem nézett. És mi az, hogy nem csak ő mondta?
– Hát a művházas Gizi is. Ő olvasta is. Papírja van angolból. Egy videóban Májkelnek hívta. De nem a Jenőt. Én nem is arra gondoltam.
– Beszélsz te itt mindent ide meg oda, ki bírja követni aggyal itt meló közben. – Ledobja a katalógust a pult végébe, néhány szotyolahéj leesik a földre, ő meg hátramegy a szűk beugróba. Onnan kérdezi: – És akkor honnan volt a melle? Csak kitömték, és kész?
– Nem tudom, azt nem mondta az Anikó. Csak azt, hogy töke van. Vagy lehet, hogy volt ilyen felcsatolható szilikon is, azért volt órákat a WC-n.
Egy csészével a kezében jön vissza, kavargatja a kávét, mosolyogva mondja: – Hát, én hiába csatolnám, hallod! A Karcsi arcát, ha elképzelem, na, abból nem csináltatnék falinaptárat!
– Az mondjuk igaz – biccent egyetértően. – Egyébként igen, feketén két cukorral, kösz a kérdést.
– Jaj, ne haragudj, teljesen belemerültem itt, hogy most kinek mije van. Mindjárt hozom.
– Á, hagyd csak. Megcsinálom én. Kell egy kis mozgás. – Ica átbújik a pult alatt, hátramegy a beugróba, kinyitja a nescafés dobozt, leönti vízzel a vízforralóból. Ahogy indul vissza, belekortyol és azzal a lendülettel köpi is ki. – De Margó, hát, ez jéghideg!
– Jaj, igen, elromlott a vízforraló, és hiába könyörgök a főnöknek, nem vesz újat.
– Fogadjunk, hogy a mikró is azóta be van szarva.
Margó széttárja kezét, bólogat.
– Mondom, hogy marketing kell ide. Aki figyel ezekre. Meg aki lemossa az ablakot, nézd meg, hogy néz ki. Egy bordélyházba könnyebb belátni. Mondjuk, lehet, többen is jönnének, ha azt hinnék, hogy nőket árultok.
Odahúz egy fém széket a pulthoz, és mutatja Icának, hogy ő is üljön oda mellé.
– Ülnénk itt, mint Amszterdamban a piroslámpás negyedben, menne a pletyó, az lenne a jó világ!
– Csak aztán figyelni kéne, hogy nem-e jelentkezik be egy ilyen Misel, hogy jönne dolgozni, érted.
– Mondjuk, előszűrés az kéne, mint a pápáknál, hogy tök vagy nem tök. – Beleszürcsöl a kávéba, fintorog. – Ejj, Nagyfecó de szívesen csinálná! Mindig mondja, hogy miért nem ment nőgyógyásznak a szerviz helyett. Kapna kis aprót a rokinyugdíj mellé, vigyorogna naphosszat, de szerintem amúgy kurkászna az ingyen is! – Nevetve legyint, kinéz az ablakon.
– Hát, anyukám, engem aztán ne kurkásszon, max, ha fizet! De akkor meg nem engem fog, úgy sejtem…
– Még jó, hogy nincs pénze annak a szerencsétlennek. Amúgy is ez az egész csak akkor menne, ha van, aki perkál. De hát itt, ’Bottyánban? Mert aki gazdag, az Thaiföldre jár, mondta az Anikó is, hogy a sógora főnöke mit haza nem hozott onnan. Szerintem ezt a Májkelt is ott szedte össze az Obama.
– De hát Thaiföld nem Afrikában van! Ezek meg négerek.
– Azok vannak már mindenhol! – fölemeli a kezét, majd hirtelen megállítja a halántékánál, és rámutat Icára. – De várj, pont azért kéne egy ilyen Misel-féle ide is, hogy jöjjenek ezek a beteg pénzes fickók!
– Vagy nők, ugye.
– Igen, pont az lenne a vasziszdasz: a migránspunci! Mindegy is, hogy Thaiföld vagy Afrika!
– De ennek a Miselnek töke van, nem? Azt mondtad.
– Persze, de ezeknek mindegy amúgy is. Egy ilyen drogos Berninek például meg a szoknyás fickójának a fonott szakállával. Kiköltöznek ide, aztán akkora a dzsuva náluk, hogy már. De egy szál pöcsben táncikálni álló nap, az megy.
– Pesten biztos volt kertészük meg cselédjük. Mondta a Karcsi, hogy vettek még két házat a Szuromi dűlőn.
– Na, ezt mondom, a jó marketing az nem kényeskedik. A célközönség, Margó, az a lényeg! Ezek itt csurig folyatnák a nyálukat egy ilyen hímringyóra. Lenne pénz olyan mikróra, hogy énekel, az ziher!
– Az lehet, de akkor azért nekünk sem csak a kiskanalat kellene szopkodni, az is ziher!
Ica nevet, egy ideig a szájában tartja a kávét, de nem bírja tovább, kiköpi a kortyot a pultra.
– Na, mi van, ilyen jót mondtam, hogy meg kell fulladjál?
– Nem az, csak, mondom, még olcsó is lenne: maradhatna is a név, csak most a kuncsaftok hoznák a szerszámokat, és mi dolgoznánk rajta. – A mondat végén újra elkapja a görcs, köhög, mintha félrenyelt volna.
– Na, te tényleg érted ezt a marketingelést! De azér’ akkor köpni se nagyon lehetne, azt nem igazán szeretik, úgy hallom. Ha nem tanulsz meg nyelni, max takarítónak jöhetnél, anyukám. – Már ő is nevet, ritmusra csengenek a kanalak a csészealátéteken.
– Bolond vagy te, Margó, én úgy éljek! – Egyre lassabban rázkódik; ahogy ütögeti a mellkasát, rózsaszín bolyhok szállnak fel a pulóveréből. – Hejjj, lenne itt aztán sorbanállás. Csak bírják a szerszámok! – Lehalkul, és úgy teszi hozzá: – Mondjuk, ha valaki jól köszörül, akkor abból baj nem lehet. Meg hát az ember férjének sem kell mindig mindent tudni, igaz?
Ahogy elnyúlik köztük a csend, Ica oldalra pillant, és már csak egy lendülő kezet lát: barna lé loccsan az arcába. Szájában még az előző korty maradéka, orrát pedig keserédes, robbanó nedvesség tömíti el. Ahogy levegőhöz jut, prüszkölve kiabálja: – Megvesztél, Margó? – Lenéz a csészéjére, és a következő pillanatban már az idősebbik nő kardigánján is kávé csorog. Ahogy felpattan a székéből, leesik róla a műbőr papucs, hátrafut a beugróhoz, közben harisnyájával szétkeni a kilögybölt kávét. Belemarkol a kockacukros dobozba, és visszaindul Ica felé. Az a pult sarkáig hátrál, és két kezét védekezőn maga elé tartja, ahogy záporoznak rá a dobások. Gyorsan kapcsol, lehajol egy célt tévesztett cukorért, szétnyomja a földön, megfürdeti a barna tócsában, és ordítva ellentámadásba lendül. Margó hátrálás közben elakad a szűk beugróban: a fehér kardigánra melltájékon két sötét tenyérnyom is kerül, szemüvege csörömpölve zuhan a rozsdás mosogatóba. Ica hiába lassít, csúszik tovább a kávén, egyenesen neki a másiknak: a két test sikoltva borul egymásra a zománcos felületen.
Hörgés hallatszik, már nem tudni, melyik torokból, majd sípoló zihálás. Mire véget ér, mindkét nő a földön ül. Csend van, csak a feldőlt vízforralóból csöpög a víz a linóleumra. Margó egy kockacukrot nyújt Icának, sajátját két ujjal fogja, és a levegőben tartja. A másik kivár, majd megindul a mozdulat: félúton találkoznak.
Már ropogtatás közben hangzik a mondat: – Margó, szerintem hívd át az Anikót, maradt még egy adag Nescafé.