I.
Részvétnyilvánításból elégtelen
A lány sutának és udvariatlannak érezte magát. Hogy lehetett ilyen neveletlen!
Alá kellett íratnia egy hivatalos dokumentumot egy kolléganőjével, aki tegnap nem volt bent, mert az anyját temették. A haláleset óta nem is találkoztak még. A lány igyekezett kerülni őt, mert tudta, ha részvétnyilvánításról van szó, annyira zavarba jön, hogy a végén összevissza beszél. Szerencséjére a nő irodája egy másik emeleten volt, így nem volt nehéz elbújni előle.
De ma muszáj volt odamenni hozzá, a költségtervezet nem várhatott. A nő ott ült az íróasztalánál és gépelt. Az íróasztala tele volt felgyűlt papírhalmokkal, brosúrákkal, más cégek prospektusaival: összességében nagy volt rajta a káosz, látszott, hogy gazdája fejben máshol járt az utóbbi időben, és nem igazán tudott a munkára koncentrálni. Laptopja tele volt ragasztva post-itekkel, az asztal szélén bekeretezett fénykép állt.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte fáradtan, ahogy meglátta a lányt. „Ezt nekem kellett volna mondanom”, gondolta a lány, de hangosan csak ennyit felelt:
– Alá tudnád ezt írni? – és átnyújtotta a papírt. A nő toll után nyúlt – volna, de az asztalon nem talált, mire eszébe jutott, ő maga rakta át a tolltartó bögrét a sarokban álló kisasztalra, mert a sok papír kiszorította szokott helyéről. Felállt, hogy elmenjen érte, de túl kicsi kanyart vett be, és leverte a fotót az asztalról. A lány gyorsan lehajolt érte. Az üveg ripityára tört. A képen a nő volt egy idős asszonnyal és egy idős úrral. Ők lehettek az édesanyja és az édesapja. A lány érezte, hogy most kell kimondania azokat a bizonyos szavakat, de csak állt némán, átnyújtotta a fényképet a nőnek, és gyengéden megsimította a karját. A nyelve elzsibbadt, a torka kiszáradt, a szavak nem törtek elő a szájából. A nő elvette a képet, egy pillanatra elidőzött rajta a tekintete, majd letette az asztalra. Pár másodpercig még álltak a dermedt csendben egymásra meredt, szomorú szemekkel, aztán a nő elment a tollért, hogy aláírhassa a papírt.
A lány haragudott magára. Most mit gondolhat róla a nő? Nem elég, hogy miatta összetört a kép, és ezzel, ha nem is mutatta, de felzaklatta szegényt, még a részvétét se tudta kifejezni. Az anyja biztos megpirongatná, ha tudomást szerezne róla. „Édes kislányom, tanulj már meg kommunikálni! Az embereknek szavakra van szükségük! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát!” – ilyeneket mondott mindig. Bár a lány azt is tudta, hogy a kommunikációnk 55%-ban nonverbális, tehát ő lényegében igenis kifejezte részvétét. De ez vajon elég volt? A nő is így gondolná? „Na, majd legközelebb ügyesebb leszek” – gondolta, de gyorsan meg is bánta, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott, dehogy kívánta ő mások halálát.
.
II.
Részvétnyilvánításból jeles
Amióta anyuka kórházba került, nem tudott rendesen odafigyelni a munkájára. Folyton a beteg járt a fejében, emlékek törtek fel a gyerekkorából, képek peregtek a szeme előtt.
Aztán a múlt héten véget ért az édesanyja szenvedése, de a szenvedéssel együtt maga az élete is. A nő ezután még jobban szétesett. Külön idegesítette, hogy lépten-nyomon mindenki részvétet nyilvánított neki. Ez egy társadalmi szokás, tudta, hogy jószándékból, illemből teszik, de akkor is zavarta, hogy nem hagyták gyógyulni a sebeit, folyton csak felvakarták. Épp’ ezért örült is, hogy ez a lány nem mondott semmit, amikor belépett az irodába.
„Őszinte részvétem.”, „Nagyon sajnálom.” Szép szavak, de kiejtőik egyet fordulnak, kettőt lépnek, és már meg is feledkeznek az egészről, ő meg ott marad, ürességgel a szívében. „Nagyszerű ember volt.” Nagyszerű! Tudták is ők… Mert azt, hogy milyen nagyszerű ember is volt anyuka, egyedül ketten tudták, apuka meg ő. Persze a külvilág számára is az volt, ehhez nem fér kétség. Kedves, szelíd-elnéző. De soha életében nem találta a szavakat. Kedves volt, de sosem közvetlen, emiatt sokan úgy érezték, szándékosan távolságtartó, pedig ez csak alkati kérdés volt. Bezzeg otthon! A nő gyerekkorát szívből jövő kacagások, forró ölelések, guruló anekdoták szegélyezték. Az anyjának ezt az oldalát, ezt nem ismerte senki, csak apuka meg ő.
Aztán leverte a fényképet. Ó, a családjáról készült fénykép! A lány felvette. Jaj. Most jönnek a sablonmondatok. De tévedett. A lány megsimította a karját. Szemében őszinte fájdalom csillant. Valószínűleg mondani akart valamit, mert a szája elnyílt, de pont úgy nem találta a szavakat, ahogy anyuka. De most nem is volt rájuk szükség. Nélkülük is ki tudta fejezni, amit érzett. És a nő arra gondolt: végre valaki nem felvakarja, csak gyógykenőccsel simogatja a sebét.
.