Olyan öreg vagy, hogy már megengedheted magadnak, hogy úgy emlékezz, ahogy neked tetszik. Nem érdekesek a tények. Az ember annyiféle életet képzel el magának, amennyit csak akar, nem? Hangulat kérdése az egész. Vagy idegállapoté.
Legyen például úgy, hogy vékony csíkban száll fel a cigaretta füstje, egy képzeletbeli életben, ahol flitteres selymek suhognak, izgatott kacajok fröccsennek szét, és kigyúlnak a csillagszórós rivaldafények. Nézed azt a finom, ideges művészkezet, ahogy szerepe szerint, flegma eleganciával a cigarettát tartja. Mosolyogsz. Ajkad kerek füstfelhőket lehel. Akkoriban még nem volt felírva a dobozra, hogy a dohányzás káros az egészségre, ugye? Nem volt nemzeti dohánybolt sem, a presszókban gyomorszájig tüdőzted a füstöt. A pultnál Jolán állt, feje fölött, egymás mellett Sopianae és Symphonia. Ütős nevek. Mint két nővér. Két vagány, kemény csaj. Sopianaet választottátok, amikor a tatabányai kisállomás aluljárójába mentetek elszívni az első slukkot. Tizenhárom voltál, a barátnőd tizennégy. Arany alapon, rézsút, keskeny, fekete csíkok a dobozon. Megvan az érzés? Egyetlen szálat szívtatok el közösen, a végét a bokorba dobtátok, és rohantatok.
Alsógallán még működött a Zsdánov, a kultúrház, tudod, ahol estébe nyúló felolvasásokat tartottak. Tizenöt voltál, amikor valahogy odakeveredtél. Valami novellát olvastál fel, fogalmad sem volt, kinek. Hosszú évek múlva néztél utána Andrej Alekszandrovics Zsdanovnak, akkor a kultúrház már nem állt, csak a kert, néhány elkanászodott fával, és a kapu. Pont, mint egy műsorról levett előadás díszletei. Fújt a szél a korhadó deszkák között, tisztára, mint Csehov Sirályában. A kert körül a rendszerváltás törmeléke és szemete. Legendát szőttél Andrej köré, talán mert Olga, Mása, Irina bátyját is így hívták, és mert akkoriban szerelmes voltál Csehovba. Te mondtad, hogy elég öreg vagy már ahhoz, hogy ezt kinevesd.
Néhány évvel később, a Bányász színpadon, a Három nővért próbáltátok esténként. Szombat délutánokon pedig fellépni indultatok Bokodra, Pusztavámra, vagy Oroszlányba. Te voltál Mása, a barátnőd Olga és az ő húga Irina. A kibírhatatlan csitri, aki egyszer becsempészett az előadásra egy üveg pálinkát. Évtizedekkel később tudtad meg, hogy Irina harminc évesen meghalt autóbalesetben. Ittasan vezetett, és ott ült mellette a nyolcéves fia is.
A barátnőd érettségi után végleg elhagyta a várost, és új életet kezdett valahol külföldön. Úgy hallottad, bejött neki. Nem találkoztatok többet. A családjával sem tartotta a kapcsolatot.
Az érettségi előtti tavaszon Ön és Önt hallgattatok, volt egy jó daluk, a Nem nekünk szól a rádió. „Körbejárnak az angyalok, eltakarják az arcukat, hangjuk mégiscsak itt marad…” És nyáron megkerestétek a Síkvölgyi úti temetőben a bányászok sírját. Elképzelted a sújtólégrobbanást, és a fulladásos halált a fekete szénporban. Évekig hallottad aztán álmodban a hörgő hangokat, láttad az izmos bányászkarok kétségbeesett kalimpálását a forró szénrögök között. A fejfákon az évszám a halálnál ugyanaz. A legfiatalabb tizennyolc, a legidősebb negyven.
Anyád a vonatok között mászott át a síneken, mint József Attila, hogy hazaérjen a gyárból a dózsakerti panelba, a Réti utcába, ahol nem volt rét, csak beton. De te elképzelted a rétet is. Kék búzavirágok és pipacsok között óarany selyemruhában futottál, alattad a régi bányák járatai tekeredtek. A szobád ablakából látni lehetett fönt a hegyen, a Turul madarat, Európa legnagyobb madárszobrát. És tudtad, hogy minden éjjel körülrepüli a várost.