Uri Asaf kállítása az IKIben
„A szél utat tört magának a levelek között, és teljesen rügy- meg virágillattal telítve bújt ki a fák közül. Az emberek kissé lebegőbben lépdeltek, és mélyebbeket lélegeztek, mert levegő volt bőven. A nap lassan kibontotta a sugarait, amelyek óvatosan bemerészkedtek a közvetlenül elérhetetlen helyekre, és finoman lekerekítették a szögleteket.” (Boris Vian: Tajtékos napok)
Itt, a teremben sok a levegő, a képekből jön, árad, a hol szelíd tömegekből, árnyalatokból lassan, komótosan burjánzó, hol vadul tekeredő, cikázó, pulzáló gesztusokból kibomló flórából. A puhán modellált tónusos háttérből levelek és szárak sarjadnak, szökkenek, születnek dinamikus ecsetvonásokból, majd újra belevesznek a háttér párás foltjaiba.
E hangulatok lehetnek pillanatfelvételek, parányi mozaikok, az élő organizmus mikrokozmoszának zeg-zugai, de akár a madárperspektívából ábrázolt természet látképe is. Talán nem is igazán képek, hanem mozgásfázisok, a növekedés, a változás, az élet burjánzásának, energiájának megjelenítései is.
Figuratív és nonfiguratív határmezsgyéjén járunk. A síkból kilépő, kiváló ecsetnyomok szirmokká, kacsokká, indákká tekerednek, csavarodnak, mégis absztrakt jelekké alakulnak. És több síkot öltenek egybe: lehetnek a „valóságos” természet, a virág, a levegő, a szél, a nap, az illat üde, eleven lenyomatai, de színárnyalatokba öltött „virágmisztika” is, amelyben a természeti hangulatok anyagtalan, láthatatlan kapcsolatok mintázatát, szövetét: obskúrus értelem- és érzetösszefüggést jelenítenek meg. Vagy talán a transzcendens képzetét, az Énekek énekének kertjét, amely az égi és a földi szerelem találkozásnak színhelye.
A kert, mint „másik valóságsík” a képzőművészet ősi, ezerarcú toposza: az ábrázolás szereplői kilépnek az épített környezetből, a társadalmi konvenciók összefüggéseiből, a földi, az anyagi léptékből egy másik terrénumba, vagy ha úgy tetszik a nomosz rendjéből a phüsziszbe, gondoljunk csak Fra Angelico kertre nyíló loggiáira, Leonardo Angyali üdvözletére.
A kert egyfajta szabadulás, a természettel való találkozás helyszíne, a „szabadban vagyunk” mondjuk, a kert azonban mégis egy zárt tér, önálló sziget, hermetikus, elbújik a kíváncsi szemek elől, sajátos, autonóm élete van. A növényvilág így – úgy gondolom –Urinál elsősorban önvallomás, napló: a természet, a logosz, a belső világ intimitásának fénytörésében mutatkozik meg.
A kiállítást megnyitom. És felkérem Illés Andreát, hogy az est folytatásaként mutassa be Uri A rózsa türelme című verseskötetét.
Konkoly Ágnes
Discussion about this post