A Szélkiáltó hamar elröpült. Pécsett is létezett ilyen nevű zenekar. Sziszivel tehetségkutatókra jártunk, a Ki Mit Tud? TV-s válogatójáig jutottunk. Ezeken az előválogatásokon ismertük meg Bornai Tibor csellistát és Laár András gitárost, Küllőrojt néven mutatkoztak be. Kölcsönös volt a szimpátia, akárcsak Takáts Tamással, aki akkor népdalokat énekelt. Egy előválogatón Hobo, alias, Földes László ült a zsűriben és bírt minket. Hiányzott a Kex, a Syrius, de feltűnt a Kolinda és eldobtuk magunkat tőle, a Gépfolklórtól szintúgy. A Kaláka klubjában ott ültünk a földön, és Cseh Tamás egy pesti koncertje sem maradhatott ki. Az Új Tükör klubban, az Osvát utcában játszottunk vele egy színpadon, s előttünk Moldova György hirdette az igét. Az FMH-ban hallottam Szemző Tibor zenekarát és Vas Zolit, Dobay András pedig meghívott a Váza klubba, ennek nyomán Bakonyoszlopra a VÁZA Táborba. Itt mindenki játszott a nagyok közül. Egy közös könyvtári fellépésen láthattuk Havas Judit versmondót, Latinovits Zoltán tanítványát, akibe mindenki beleszeretett. Akárcsak a Kolinda lányaiba az esti gálakoncerteken. A Rabéneket, Kiss Feri dalát az első Kolinda-lemezről most is elénekelgetem néha magamnak. A korai 100 Folk Celsius Crosby, Still, Nash and Young-dalokkal állt ki. Amikor a Magyar Rádió is megérkezett és sorban felvettek mindenkitől egy számot a zöldfülűek közül, a végére maradtunk, de minket nem hívott a szerkesztő. Megkérdeztem tőle, mi a baj? Azt felelte, hogy Pilinszky János és Petri György versei nem kívánatosak a rádióban. Akkor már leesett a tantusz, hogy a tévéből is ezért szórtak ki. Ezután alapítottam a Creatív Stúdió Öt zenekart, amit mindenki Csőnek ejtett. Ez köszönési forma volt akkortájt és Diogenészt is felidézte. A szülővárosomban létezett egy Cső a 60-as években, de felbomlottak. A C.S.Ö. komoly zenekarnak számított, s noha utóbb már nem énekeltünk, a Székesfehérvári Dalos Találkozók rendszeres fellépői maradtunk, melyek egyikén Lantos Iván a kezembe nyomta az Oregon Winter Light egyik lemezét. Ez tetszeni fog nektek. Stimmelt a felállás is: oboa, bőgő, tabla, gitár. A zsűri legtekintélyesebb tagja Maróthy János zeneesztéta, a Zenetudományi Intézet főmunkatársa lett a patrónusunk. Az az egymásnak feszülés fogta őt meg a zenénkben, ahogy az európai klasszikus hangszerek, mint az oboa, gitár, nagybőgő, s az ugyancsak klasszikus észak-indiai szitár és a Szalai Peti által megszólaltatott tabla mellett, a nyersebb hangzású citera és derbuka is színezte a hangzást. Értékelésében ideológiai felhang is dominált, mondván, ahogy a túlfinomult polgárinak a nyers, barbár nekifeszül. Igaz, Reőthy Gábor a citerára Wah-pedált szerelt és ez a Jimi Hendrix-et idéző hangzás megdobogtatta a szíveket. Zerge is kísérletezett az oboájával, különféle nádakkal, csövekkel, tölcsérekkel s elektronikával. Sziszi 12-húros gitárt szerzett, Horváth Jancsi bőgőjét GéPityu basszusgitárja váltotta, aki szintén balkezes volt és arról regélt, hogy helyettesített a Vágtázó Halottkémekben. „Értelmiségi faszik, nem tudnak zenélni, csak beb@sznak a buli előtt és örjöngenek a színpadon. Semmi koncepció.” G. soha nem lett elhivatott zenész, nem tudhatta, hogy sokszor az őrjöngés van előbb, s csak utóbb forr ki a lényeg…