Jean-Etienne (Christian Clavier) ötvenes baloldali író. Egy villában él tizenévvel fiatalabb képzőművész feleségével, kamasz fiával és indiai szolgálójukkal. Miután Tárt karokkal című könyve kapcsán egy televíziós vitában azt találja mondani, hogy szívesen segít minden bevándorló roma családnak, akinek szüksége van rá, Babik (Ary Abittan) és családja megérkeznek villájához a lakókocsijukkal.
„Bizonyos dolgokról nehéz írni. Történik veled valami, megpróbálod leírni, és vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod, eltúlzod a rossz részeit, vagy nem veszel tudomást a fontosakról.” – írja naplójában az a tizennyolc éves Sylvia Plath, aki diszkriminációval kövezett pályájáról akkor még mitsem sejthetett. A nyugati kultúra mára valóban eljutott oda, hogy bizonyos dolgokról valóban nem lehet beszélni. Az élő rasszizmus a politikai korrektség ideájában él tovább: a társadalom nem az integrálásra, a probléma észrevételére, megoldására, nyitottságra és elfogadásra nevel – egyszerűen arra tanít, hogyan kerülgessük p. c. módon a forró kását. És a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Kusturica Macska-jaj c. filmje ’98-ban nem tudott volna megbukni témája miatt, pedig nem volt p. c., groteszk volt, bátor és elnagyolt. Ma lehet, hogy hazájában se tudna befutni, nemhogy a világpiacon. Kérdés, hogy lehet-e ma, Európában a menekültkérdésről vígjátékot forgatni? Hozzá lehet-e egyáltalán nyúlni a témához, anélkül, hogy magyarázkodni kéne, miért is ábrázolunk rasszista embereket meg romákat egy vígjátékban, úgy általában?
Philippe de Chauveron előző sikerfilmje a Bazi nagy francia lagzik nemrég került be minden idők tíz legnézettebb francia filmje közé, pedig nem forgalmazták sem az USÁ-ban, sem az Egyesült Királyságban, mivel a forgalmazók a bevétel szempontjából „politikailag veszélyesnek” minősítették a családon belüli rasszizmusról szóló mesét. Korábban Nancy Meyers filmjei kapcsán írtunk a szerzői vígjátékkészítés nehézségeiről. Arról, hogy a társadalomábrázolás fontos eleme lehet a vígjátékkultúrának a közeljövőben. Meyers és Philippe de Chauveron között a legnagyobb különbség, hogy Meyers nem hazárdírozik: nem foglalkozik etnikai kérdésekkel.
A Romazuri (eredeti címén À bras ouverts, szabad fordítsában: Tárt karokkal) célja tulajdonképpen egyfajta tükörállítás, korlenyomat készítése arról a politika vezérelt nyugati világról, melyben elveink és hétköznapjaink eltávolodnak egymástól. A humor forrása a filmben szinte kivétel nélkül a gazdag értelmiségi korlátoltságából fakad, abból a kommunikációs vákuumból, amely a két különböző kultúrából érkező ember között feszül. Babik és családtagjai helyenként elrajzoltak, máskor jóval árnyaltabbak az átlagember szegénységről alkotott (rém)képénél. Jean-Etienne valóban elhiszi magáról, hogy szociális-liberális gondolkodó, hogy nem a „Nyomor Vámszedője”, hanem az elesettek írója, akinek végülis jár, hogy a társadalmi munkáért cserébe villát, birtokot, szolgálót tartson.
A történetet ez a tévképzet mozgatja, a rendező a nézőt hívja cinkosul a leckéhez: ő tudja, mi tudjuk, a főszereplőnek pedig rá kell jönnie, hogy nem az, akinek gondolja magát, hogy be kell szüntetnie az „öncsalást”, ha azzá akar válni, amit prédikál. A rendező és írótársai a dialógusok szintjén mozgatják ezt az illúziót. Jean-Etienne és felesége mindvégig érzik a félelmet, hogy mi lesz, ha prekoncepcióktól vezérelt félelmeik átveszik a hatalmat „vendégszeretetük” felett; ilyenkor leginkább mentegetőznek, kerülőúton jutnak el a következtetésekhez (mint amikor megegyeznek, hogy a mosdó miatt nyitva hagyják a házat estére, de a drágább tárgyakat mégis eldugják, nehogy szegény vendégek kísértésbe essenek, így mégiscsak jobb lesz nekik is).
A film szenvtelenül beszél az európai értelmiség tett-szegény támogatói magatartásáról és a bennünk lapuló, a „mással” az „idegennel” kapcsolatos rejtegetett belső félelmekről. Az alkotók mindezt látszólag a kisujjuból rázzák ki, pedig a részleteket figyelve tettenérhető a felkészültség. A film humora nem alpári, mellőzi az altesti humort, és teljesen tudatosan „szagtalanítja” a vásznat. A szag, a kosz egyáltalán nincs tematizálva a filmben, pedig a higénia az ember azon jellemzője, amelyet korcsoportok és tájegységek, kultúrák és anyagi szempotok is bőven befolyásolnak. A filmben magától értetődő, hogy a szereplők megölelik egymást, egymás tányérjából, poharából, ételéből esznek, egymásnál alszanak – a való életben valljuk be, aki bejárónőhöz, friss ágyneműhöz van szokva, annak nehezére esne egy vándor-lakókocsiban éjszakázni hat másik emberrel. A jelmezek és a látvány szintén alátámasztják ezt a koncepciót: senki sem szakadtabb, az eszközök, az arcok, a ruhák nem koszosabbak a kelleténél, a látvány sem válik modorossá. A film tehát tudatosan próbálja elterelni a figyelmünket a matériától, a két kultúra közötti fizikalitásban megmutatkozó különbségek problémakörétől, igyekszik az önámítás működésére és a nyitottság megélésének problémákkal tűzdelt folyamatára koncentrálni.
Philippe de Chauveron a Bazi nagy francia lagzikhoz hasonlóan (melyben az arab, a zsidó és a kínai sógor együtt kémkednek az afrikai vőlegény után, hogy kitúrhassák a családból), ebben a filmben is szembe állítja a félelmet a félelemmel: Babik és családja törött üvegekkel díszítik a villa kerítését, amikor meghallják, hogy más roma családok is szívesen beköltöznének a kertbe. A rendező ezzel megpendít valamit a félelem egyetemességéről, amit azonban nem fejt ki teljesen.
A fentihez hasonló jelenetek szerves részét képezhetik a Romazurihoz hasonló szerzői vígjátékoknak. Az egyetlen nehézség, hogy ha (szociál)politikailag kényes témát feszeget egy film, a fenti gondolatindító motívumok könnyen félremagyarázhatóak. A film innentől a kritikusok kezében van (főleg egy olyan kultúrában, ahol elég hallani valamit ahhoz, hogy kétségeket ébresszen a befogadóban, elég ahhoz, hogy el se menjen megnézni a filmet). Az etnikai problémák (és filmbeli feloldásuk) ábrázolása kétélű fegyver: romákat látunk, akik lopnak, kéregetnek, csalnak, integrálódnak, dolgoznak, franciákkal házasodnak, na meg ráadásul egy fogyatékos fiút is, aki rágcsálókra vadászik. Mondhatjuk, hogy a lopás, a kéregetés, a csalás, egy sérült roma ábrázolása negatív általánosítás, hogy az integrálás leegyszerűsítve jelenik meg a filmben, a munkaszerzés nem ilyen egyszerű, a vegyes esküvő meg egyszerű vezeklés. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a filmben szereplő romák azért lopnak-csalnak, mert nincs munkájuk, ha valaki esélyt ad nekik szívesen változnak, a sérült fiú ábrázolása azt hivatott aláhúzni, hogy egy szegényebb kultúrában sokszor empatikusabbak a családok, a szerelem meg örök és nem ismer kultúrális határokat, a vígjáték pedig nem vígjáték feloldás nélkül.
A Romazuri jelenleg vegyes fogadtatásban részesül a világon. Kerülgeti a szakma, mint macska a forró kását. Ami még nehezebb, hogy valószínűleg az európai nézőknek is elkélne a bíztatás, egy olyan témával kapcsolatban, amelyről nem szeretünk beszélni. Pedig Philippe de Chauveron olyan ajándékot ad, amit igen kevés alkotó kínál a piacon: azt ígéri azon fogunk nevetni, amitől szorongunk.
 
(Romazuri; rendezte: Philippe de Chauveron; írta: Philippe de Chauveron, Guy Laurent és Marc de Chauveron; főszereplők: Christian Clavier, Ary Abittan, Elsa Zylberstein, Cyril Lecomte, Nanou Garcia, Oscar Berthe; fényképezte: Philippe Guilbert; vágó: Philippe Bourgueil; art director: Adrian Cristea; zeneszerző: Hervé Rakotofiringa)

Szabó Márton István