Dresch Vonós Quartet: Forrásból

Az első – általam hallott – Dresch Quartet-album a Révészem, révészem című lemez volt. Akkor Dresch kompozícióinak expresszív, dinamikus vonulatát fedezhettem fel; ekkor még nem érezhettem rá ennek a zenei-lélektani rendszernek a gazdagságára. Bartókosan zilált, de nekem túl karcos, kemény világnak tűnt. Később viszont, a kétezres évek derekán-végén nem egyedül, hanem társaságban hallgatva – a Fonóban vagy az If kávézóban és más koncerthelyszíneken – már felfedezhettem a jazz és a folk határmezsgyéjén tevékenykedő muzsikus és zenésztársai által felkínált atmoszféra azon árnyalatát is, amely álmodozásra hajlamos természetemnek mintegy menedéket, sőt forrást jelentett és jelent ma is.


Ebben a léleklabirintusban jó barangolni, természetes, élhető közeget nyit meg számomra, mert élvezhetően – és nem programszerűen – valósítja meg azt, hogy a népzene ne piedesztálra emelt műkincs, hanem valóban érthető, átélhető nyelv legyen. Dresch indítékai kitapinthatóan a Bartók-féle mentalitáshoz és muzikális nyelvezethez (Csak tiszta forrásból…) kötődnek; tehát itt a népzene nem „érték” mivolta miatt artikulálódik, hanem csak úgy van jelen. Nem követel magának a zenei rétegek hierarchiában elsőbbséget, mégis ugyanolyan jogú ihlető energiát áraszt, mint például a négerek spirituáléi vagy a barokk oratóriumok. Emellett kiemelten fontosnak tartom még Dresch műveiben az alapvetően esztétikai és nem ideológiai karaktert.
Ebben a zenében minden mintha csak álmodva volna. Inkább derengő és nem éles képek tűnnek fel, amelyek kissé megégtek már egy tűzvészben, olyan varrottasok, amelyek félig felfeslettek, de szétszálazódott jellegükben helyet adnak a hiányt szeretettel kiegészítő empátiának, képzeletnek, instrumentális szinten pedig az improvizációnak. Engem legalábbis leginkább a meditatív, kontemplatív rögtönzések ragadtak meg. Nem csak azért volt jó hallgatni ezt a lemezt, mert életszerűen elevenít fel dallamokat a múltból, hanem azért is, mert tele van a korábbi albumokat idéző visszhangokkal, vagyis utalásokon keresztül ad át egyfajta nosztalgikus hangulatot. Bár a nosztalgia egyáltalán nem jó szó itt, ez esetben mindinkább az emlékezés komplex lélekrajza valósul meg: a zene válik eleven utaztatóvá, Léthe-vízzé, amely elfeledtetheti a jelen sivárságát és összekapcsolhat minket a régi világgal – és akár az ahhoz tartozó szeretteink emlékezetével is.
A borítón János evangéliumából származó idézet szerepel: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn, 4,14) A felejtés és emlékezés kifürkészhetetlen kapcsolatából fakadó szépségek azok, amelyekről számomra ezek a darabok szólnak. Hogy miképpen képzelhetjük el a régiek, őseink világát, azt a bizonyos szempontból gazdagabb és fényesebb környezetet, életet, amelyről nekünk már alig lehet tudomásunk? A kalotaszegi lakodalmakról, falubeli mulatságokról vagy ünnepekről, azokról a menyasszonyokról, akiknek ruháit az angol királynő is elirigyelte, a téli reggeli mezítlábas iskolába menetelről (ahogyan az Korniss Péter ’70-es évekbeli fotóján láthattuk), a gyászoló idősek munkától cserzett kezének érdes gyengédségéről a sírköveken… Dresch zenéje nekem mindig egybeforrt a képzőművészettel – észrevenni egy régi színes fakapu felületében a – Kányádi Sándor szavaival élve – „meggyötörten is gyönyörű” barázdákat, elindulni egy erdélyi domboldalon a temető felé, megpillantani dédanyám házát, amiből – mire az Amerikába disszidált apám hazatért az Újvilágból – csak körömméretű pernyék, vakolatdarabok maradtak…

(Korniss Péter: Iskoláslányok, 1973.)

A Forrásból anyagát összességében áttetszőbb hangzásvilág jellemzi: több a vonós, mint a rézfúvós hangszer, emiatt kissé pasztellesebb hangulata van, mint más lemezek esetében (például éppen a Révészem, révészem…-nél) élesen metsző hangszerelésű lemezeken. Az albumok kompozíciójában mindig különleges helyet foglalnak el az énekelt részek. Itt is kiemelt jelentősége van a vokális részek elhelyezésének, illetve a férfi és női nézőpont, érzelemvilág kifejezésének is. Az abszolút csúcspont pedig: Dresch éneke.
Az album nyitószáma a kalotaszegi Legényes komótosan hömpölyög, viszonylag lassú tempóban hangolja a hallgatót, hogy lépjen be egy képzeletbeli térbe, ahol még nincsenek táncosok, csak két-három zenész kezdte el a muzsikálást. A kaval, amely a főszólamot szólaltatja meg, sokkal visszafogottabb dinamikájú, szellősebb, levegősebb tónusúvá teszi a zenei témát, például a temperamentumosabb hegedűhöz képest. Ezt egészíti ki a brácsa szintén cammogó kontrázása. Az Öreges című, több mint hétperces opusz kezdő taktusai elmélázó állapotba ringatnak – előttem egy kies hajnali domboldal jelenik meg, ahol egyedül sétálgat valaki, a lágy dombok mögött felvillannak a távoli hegysörények bordói vörösei, de a táj halovány, párás, kékes, zöldes. A domboldalról lelátni egy völgyben fekvő temetőbe, ahova egy félénken omladozó fakerítés vezet. Lassú, bátortalan, oldalazó séta vezet oda – mintha ezeket a lépéseket támogatná a bolgár tambura is. Az ének jelent még katartikus élményt, ezért ez talán az egész lemez legjobb darabja, melyben egy idő után felgyorsul a dallamvezetés; és itt mintha a Cigányos (Archie-nak) című Dresch-szám[1] – amely az Árgyélus című lemezen szerepelt – spirálszerűen táncoló harmóniái és sodrása térne vissza, főleg a cimbalom belépésével. A Sárgarigó első fele kicsit oldja az érzelmi telítettséget, gyorsaságával megtöri valamelyest az eddigi lendületet, második felében azonban kiemelődik a brácsa-szólam, érdekes tempóváltások következnek, hogy aztán visszatérjen a „sárgarigó” cikázó repülése. A Ha felmegyek is zenei idézet: a Fuhun című Dresch Quartet-lemez[2] Magos elnevezésű dalának muzsikája ebben a változatban öblösebb, mintha egy régi bánat emléke térne vissza az előadóba-hallgatóba. (A Magos-változatban szereplő saját szöveg az új verzióban egy népdalszövegre cserélődik le, azaz változik vissza.)

 
A Moldvai egyszerű táncházas érzeteket kelt. Az ének nem annyira meggyőző, kissé megakasztja a zenei folyam(at)ot, a hangszeres részekben több élet van, a zárlathoz közeledve azért visszatérnek a Legényes hangfordításai is. Ez lehetne az album aranymetszés-tengelye. A Le az utcán-ban – amely már a Ritka madár[3] című összeállításban is helyet kapott – a cimbalom kalimbaszerű tompa hangja ágyaz meg a félénken belépő fuhunnak, ezzel újból visszatér az a misztikus vonzóerő, amit leginkább szeretünk ebben a lemezben és általában Dresch-ben is. Leginkább ellenpontozások jellemzik ezt a nagyon dinamikus darabot, míg a Maros partján című dalban (amely az album talán másik legerősebb felvétele) az előkerülő szaxofonnal koszosan, mégis áttetszően teremt meg egyfajta kiegyensúlyozott harmóniát. „Akkor jussak az eszedbe, mikor kenyér van kezedbe. Akkor se jussak egyébről, mint az igaz szeretetről.” – mintha itt az eddig közvetített dalok és énekek megemelődnének, már-már vallásos jelleget kölcsönözve a zenének. Ezután a Becei zene körtánc-szerű, közösségi karakterű gyors futamai következnek, az utolsó két szám pedig az elmúlás témaköreit járja be. Nekem személy szerint sokkal jobban tetszik a Karácsony Lázár népzenész előtt tisztelgő Karácsony Lázár éjszakája, a fuhun varázslatos hangjával, ami néhol úgy szól, mint egy énekesmadár, szép crescendo-val ívelve, dallamban-ritmusban egyaránt. A Zsoltár már kevésbé élményszerű módon lassít le és altat el, talán az énekhang semlegesebb lejtése miatt.
A Forrásból cím, illetve az album borítóképe is a vízzel kapcsolatos képzetekre, őselemre, avagy archetípusra utal – egy hullámzó vízfelület látunk. Ezek az áramló (hang)hullámok talán éppen annak belső álomi tengernek a habjai, amelyek még tisztán hordozzák mindazt, amit érdemes átmenteni újabb Vízözönökön keresztül is.

Molnár Eszter

[1] Dresch Mihály Quartet: Árgyélus, BMC Records, 2007

[2] Dresch Quartet: Fuhun, Fonó Records, 2011

[3] Dresch Quartet: Ritka madár, X-Produkció, 2009