Antal Nimród első (szerzői!) nagyjátékfilmje óta három filmet rendezett a tengerentúlon. Egy horrort és két akciót. A kezdetben filmművésznek készülő alkotónak bérrendezéseivel nem igazán sikerült felkeltenie (fenntartania?) a nemzetközi figyelmet, mi nézők, a Kontroll nézői mégis bíztunk benne: valami nagyra készül, talán túl nagyra, de ha egyszer nekifog! 2015-ben pedig nekifogott, hogy tizenkét év után először, olyan filmet írjon, amit meg is rendezhet: a magyar kriminológia-történet kiemelkedő alakját, a ma már valóságshow-szereplő és keramikusművész Ambrus Attilát, mindannyiunk hősét, a Viszkist és történetét tervezte megfilmesíteni. Antal Nimród és a Viszkis – a várva várt munka a várva várt történetről. Hát be lett fejezve a nagy mű. A katarzis mégis elmaradt.
A gondok akkor kezdődnek, amikor világossá válik: a film dramaturgiája egy alsó kategóriás amerikai akció és/vagy életrajzi filmé. Főszereplőnk egy bűnöző, akiről a kihallgatás során megtudjuk, hogy szomorú volt a gyermekkora, amit a párkapcsolatával akart kompenzálni, ami miatt lopni kezdett, a nép közben megszerette, de végül elbukott, pont. A történet tehát nincs túlbonyolítva, de ez önmagában még semmit sem jelent, a néző számára viszont hamar kiderül, hogy ez a film bizony iparos munka. Hogy alkotónk nem iparművész, az még nem kellene, hogy lehangoljon minket, egy jó iparos csodákra képes (ld. Steven Spielberg), de sajnos alkotónk, nem az a fajta mester, akiben megbízhatnak a vásárolói, mert olyan széklábat képest alkotni, ami még száz év múlva is székláb lesz, hanem az a fajta, aki a nagy megrendelés idején, ahelyett, hogy azt mondaná: most végre megmutatom, és olyat faragok, amilyet még nem látott a világ, csak annyit mond, hogy áh, ezeknek kimunkált széklábat, minek.
Annak az ezredfordulót jellemző szerzői filmes bátorságnak, amely Antal Nimród Kontroll című filmjét jellemezte, mára látszólag írmagja se maradt, ha egyáltalán. A motivációk és a fordulatok olyan sematikusak, mintha egy amatőröknek szóló hogyan-írjunk-forgatókönyvet-könyvből lennének pauszpapírral kimásolva. A narratíva mindehhez olyan felületes, hogy néha úgy tűnik, mintha ez a film alig tűzne ki magasabb célokat maga elé, mint Ambrus Attila Wikipédia-oldalának megfilmesítése. A Viszkis ebben a filmben nem válik legendává. Habár az elhangzik, hogy jó volt abban, amiben jó volt, de az, hogy hogyan, az nem derül ki. Belső történéseket szinte sohasem látunk: látjuk, hogy a vonat alá kötözve szökik át a határon, hogy kábeleket összekötve szökik meg a fogházból, de hogy milyen arcot vág, amikor törött bokával kell menekülnie, és mit érez, amikor Kata cserbenhagyja, az nem derül ki – a rendező tényeket közöl, röviden tömören, tempósan, akciót-reakció követ, majd gyorsan továbblép. A jelenetek tehát rövidek, mivel klisések – beszélgetések a kemény öreg-zsaru és a flegmatikus jóképű bűnöző között –, hamar olyan érzése lehet a nézőnek, hogy ezt a forgatókönyvet bárki megírhatta volna, aki már legalább egy hétvégét eltöltött a filmplusz csatorna előtt.
A látvány mindehhez képest elfogadható, de ahhoz édeskevés, hogy pótolja a hiányosságokat. Ez nem a látványtervező hibája, hiszen kis hazánkban alig változott valamit a tárgykultúra az elmúlt húsz évben, a középületek, előttük a hamutartók, a villamosok, a nép ruhatára, de még az autók jó része is ugyanaz maradt – bár azt továbbra sem értjük, hogy az első posta-rablás során a kép középpontjában lebegő tűzvédelmi riasztókapcsolót, ha már nem sikerült leszereltetni, miért nem sikerült legalább kikomponálni a képből.
A fényképezés semmilyen. Fényeiben nem próbál meg „hollywoodiaskodni”, ami dicséretes, de néhol túlmagyaráz, mint amikor Attila lenéz a pénzeszsákra, amiben éppen látható a pisztolya, majd a pisztoly visszanéz rá békaperspektívából. Bár ez még nem is okozna fennakadást, de az olyan kiugróan diszharmonikus képmegoldások, mint amikor Miki bácsit és Attilát a homlokuk felől fényképezve láthatjuk beszélgetni, teljesen érthetetlenek.
A klisékre épülő, kiszámítható dramaturgia és a látvány még önmagában nem veszejtené el ezt a filmet, de a legnagyobb szögeket a viszkis film koporsójában semmi sem takargathatja: itt a karakteralkotás hiányosságaira épül a csapnivaló színészvezetés. Az író-rendezőt a karakterábrázolás látszólag olyannyira nem érdekli, hogy még a sokoldalú, sokat látott „nemzetünkszínészei” (Schneider-Gazsó-Csuja) sem (!) tudják kibővíteni a filmre vetett egysíkú képregény-figurákat. Antal Nimród zsaruja morcos, maffiózója ingerlékeny, edzője kemény – de sajnos nem csak mellékszereplői egyoldalúak. Amburs Attilája se kel életre a vásznon. A címszerepet alakító Szalai Bence egy arccal viszi végig a filmet, így a kevés tapasztalattal bíró fiúról csupán annyi derül ki, hogy bár udvarolni látszólag tud, és a kocsmajelenet megformálása sem esik nehezére, a bankrabló hangja harmatgyenge, az első rablás előtti izgalom-játéka hiteltelen. A jó hír, hogy ez mégsem akaszthatja meg a nézőt, mivel szerepe elaprózódik a semmitmondó akcióáradatban. A rendező a már említett filmplusz-esztétikához igazítja főszereplője játékterét, így a színész játéka a film szempontjából szinte elhanyagolhatóvá válik. A partnerét alakító Móga Piroska szintén: a hollywoodi jó-nőn kívül semmit sem kell, hogy képviseljen a filmen. Tapasztalat híján pedig nemhogy a sokat látott szerető-szakító-szülőkkel-viaskodó jelenetsorokat, de még egy csókjelenetet sem képes elhitetni a nézővel. A játék hiányát semmi sem tölti be a filmben. A casting látszólag arcra válogat (a fenti két fiatal színészen kívül mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a rendező ahelyett, hogy a világszínvonalú román színészkínálatból válogatna, az egyetlen románul beszélő karakternek is egy olyan szereplőt választ, aki magyar akcentussal beszéli a nyelvet). Az a fajta szerzőiség, amely a Kontrollt a mai napig körüllengi, a téma, a perspektíva, a karakterábrázolás, és az ezeket mozgató bátorság, ebből a filmből teljességgel hiányzik.
Antal Nimród a magyar filmipar hollywoodi híressége, a technika és a nyugati filmtudás nagykövete, és habár akciójelenetei valóban meggyőzőek, a történet- és színészvezetésre ezúttal vagy nem fektetett elég hangsúlyt vagy valóban nem szerezte meg azt a tudást, amit megszerezhetett volna az alatt a tizenév alatt, mialatt hősének egy egész szakmát sikerült becsülettel elsajátítania.
Sokat vártuk ezt a filmtől, de ha őszinték akarunk lenni, két érdekesebb életrajzi film is készült itthon az elmúlt évben: a Kincsem és A martfűi rém is pozitív csalódás jelenthetett a nézőknek, hiszen karaktereket, korokat, életrajzokat jelenítettek meg több-kevesebb sikerrel, de mégis csak részletekbe menően, sokszor meglepő ügyességgel. A viszkis ezzel szemben nagy csalódás: egy sokat látott alkotó épp-hogy-megüti-a-szintet meséje egy sokat ígérő történetről. Mondhatnánk, hogy ez is magyar narancs, de igazságtalanok lennénk, mert ez nem azért ilyen, mert a miénk. Itt mellényúlás történt. Ez bizony citrom. Ezért ehhez sajnos még jóindulattal is nehéz mosolyogni.

(A viszkis; írta és rendezte: Antal Nimród; főszereplők: Szalay Bence, Móga Piroska, Schneider Zoltán, Klem Viktor, Gazsó György, Csuja Imre; fényképezte: Szatmári Péter; vágó: Kovács Zoltán; látványtervező: Hujber Balázs; zeneszerző: Yonderboi)

Szabó Márton István