Faustyna nővér jegyzetei egy jazz koncerten

Andrea nővérnek köszönettel

Nem történt semmi. A fehér mágus vajszínű zakóban, nadrágban, szokásos sapijai egyikében és amcsis napszemcsiben nyomja végig a koncertet. Két és fél órát. 80 évesen. Alig ül le, és végigfújja. Mosolyog és táncol. Bár a famulusok, két fehér (Bill Frisell, Greg Leisz) és két fekete (Reuben Rogers, Eric Harland), szólóznak rendesen. Az egyik a világ legjobb gitárosa, ami nem baj, és nem is látszik, olyan szerény. És alázatos, ahogy a többiek is. És kegyetlenül pontosak. Nem történik semmi. Csupán egy kis hétköznapi csoda lenne, de vasárnap este van. Csupán világklasszisok játszanak együtt mindenki örömére. A miénkre és a sajátjukra is. A mester csak mosolyog és bíztatja tanítványait, csak bátran. Ő is bátor, mert plüssállatai vele vannak, kiültette őket a belső hangszóró elé. Pontosan értem, miért.
 
A zene nem szenvedés. Ezt jó tudni. Öröm inkább. És jön magától. Nem számít, hogy a koncertet átszervezik egy nagyobb és multibb helyszínre, ahol csak fél ház előtt játszik a mester. Azért mester, hogy mindez ne érdekelje. Charles Lloydnak hívják. És amiként kezdte, mindvégig az maradt. Az a hangzás. Kifinomult, letisztult. Nagy gyűjtő hírében áll. Begyűjtött magának a korábbi tárogató mellé egy igazi, élő hungarikumot. Egy zseniális cimbalmost, immár öt éve. A lukácsmikit. Összefutva vele a vécé előtt mintha izgulna. Kicsit. De izgalomra semmi oka. Mindig is világklasszis volt, csak kellett hozzá egy mester, aki ezt észrevegye. (Hazai klasszisként Dresch Mihály már 15 éve favorizálja.)

A fehér mágus tiszteletére sötét ünneplőt veszek. Ahogy ezt egy barátomtól tanultam még a nyolcvanas években. Egy másik évezredben Miles Davis koncertre igyekezvén vonaton Varsóba, kezében végig ott tartotta állva (mert ülőhely nem volt) az öltönyét vállfán, amit a koncertre vitt magával. Hogy így tisztelje meg a sötét varázslót.

Egy idő után már nincsenek gondolataim a koncert kapcsán, kikapcsol mindent a zene. Lazának tűnik, de minden hang a helyén van, ami nyilván csak rengeteg gyakorlással, próbával érhető el. A mester megvillantja keleti orientáltságát hangzásban, de ezt amúgy is lehet róla tudni. Nem véletlenül olyan meditatívak a szerzeményei. Az is tudható, hogy a mester nagy Bartók, népzene és Kárpát-medence rajongó. A koncert végén, ráadásként eljátszanak egy Szabó Gábor számot, aki első zenekarának gitárosa volt. Gondolom ez Lukács Miki és a helyszín felé tett gesztus is egyben. Egy mester figyelme.
 
Talán arról szólt ez az este, hogy hogyan születik a zene. Ezt lehetett átélni a koncerten. Majdnem hétköznapi csodaként vasárnap. Kicsit több, mint néhány világsztár véletlenszerű találkozása egy budapesti színpadon. A kicsit több nevét muszáj még egyszer hangsúlyozni: Lukács Miklós.
 
Amikor az időtlenség állapotának élményét fejben leírnám jegyzeteimbe, vége a koncertnek. Majdnem elhittem, hogy így maradunk örökre ebben az áldott állapotban. Folytonos születésben. A zene által.
 
Szeretnék nyolcvanéves koromban így szaxofonozi! Szakadt ki belőlem némán. Ahogy elhalt a zene a színpadon. De bennem még mindig szól. Ugyanaz a hangzás, ugyanazok a zenészek. Még sokáig a késő éjszakában. Egy fehér mágus ezt így csinálja. Isten éltesse sokáig még!

Jász Attila