Sebastião Salgadot sokan tartják a világ egyik legfontosabb fotóművészének. Az életéről készült, A söld sója című dokumentumfilmet fia, Juliano Ribeiro Salgado és az (ezzela filmmel harmadszorra is) Oscar-díjra jelölt Wim Wenders közösen rendezte.
A film egyfajta narrált visszatekintés Salgado életére, tragédia és sikertörténet egyszerre, ha úgy tetszik. Az első kockák után nem tudjuk eldönteni, hogy játékfilmet vagy dokumentumfilmet látunk-e. Olyan epikus a monológ, kimunkáltak a képek, hogy azt hihetnénk, mindez csak fikció. Persze nem az.
A filmet Wenders, az idősebb és a fiatalabb Salgado felváltva narrálják. Az expozícióban Wenders kifejti, hogy hogyan találkozott a fotókkal először – már a hanghordozásából is egy különleges művészbarátság kulisszái közé enged betekintést. Salgado 1986-os brazil aranybányászokról készült képeit látjuk. A film felütése olyan embereket mutat be, akik úgy dolgoznak a sárban, mint az ókori piramisokat építő rabszolgák, a különbség csupán annyi, hogy önszántukból, a „boldogságukért” robotolnak – ők „az” emberek, ez a föld sója.
A film ezután főleg kontrasztos fekete-fehér képekben mesél, Salgado képeit idézi. A lineáris történetben megismerkedünk Salgado életének történéseivel. A közgazdász pályával, a meneküléssel a diktatúrából, az első afrikai üzleti utakkal és a döntéssel, ami megváltoztatta az életét.
Az első színes közjáték egy hétköznapi szociofotós jelenet: Salgado dél-amerikai őslakosokat fotóz, nagy rutinnal. Majd a farmon élő nagypapáról tudhatunk meg valamicskét. A második intermezzo valahol az Északi-sarkkör környékén játszódik, Salgado jegesmedvét kap lencsevégre a fiával. Látjuk a kimért mozdulatokat, ahogyan a két férfi szó szerint közelebb gurul a földön az állathoz. De miért nézzük azt, ahogyan a világ egyik legnagyobb szociofotósa rozmárokra „vadászik”? Izgalmas előrevetítése ez a végkifejletnek. Fakó színek, síkság és melankólia: egy olyan hosszú út vége, amit mi még nem ismerünk.
Akár hiányosságnak is felfogható, hogy a film nem véleményez. Vajmi keveset tudunk meg a nagy utazót körülvevő családról – mi történt a Brazíliában hagyottakkal? Hogyan nevelte fel Julianot és dawn-szindrómás öccsét Salgado felesége, miközben ő beutazta a világot?
Csupán a tényeket halljuk, fotókat nézegetünk, Salgado ritkán az érzéseit is elmeséli velük kapcsolatban. Nyitott szemmel eltemetett halott csecsemők, kiéheztetett etióp gyerekek, elszegényedett dél-amerikaiak. Wenders és az ifjabb Salgado nem tesz föl kérdéseket a szociofotózással kapcsolatban. Elfogadják Salgadot és mesterségét legendának és megkérdőjelezhetetlennek. Pedig a szociofotózás kialakulásának kezdete óta a legfontosabb kérdés, hogy mi történik a fotó elkészülése után a tárggyal? „Ezt a három éhező árvát ebben a házban találtam.” – mondja Salgado. „Jó, de mi történt velük utána? Meghaltak? Adtál nekik enni? Mi történt?” – kérdeznénk meg mi, ha mi lennénk a Wim Wenders, de persze nem mi vagyunk.
Nem tudjuk meg, hogy Salgado milyen körülmények között utazta be a világot. Néha szóba kerül egy-egy ENSZ konvoj, meg azt is láthatjuk, hogy ő, az alanyokkal szemben nem halt szomjan és nem vesztette el mindenét.
Ekkor megérkezik valami a fotóiba, ami művészetté emeli a jó helyeken jókor ellőtt képeket – a gondolatiság. Exodus című fotósorozata az éhínség és a szegénység elől való vándorlást állítja a középpontba. Egy ősi, bibliai történet elevenedik meg a képein, úgy, ahogyan sohasem láthattuk eddig azt.
Meglát valamit, a globalizáció előszeléből – munkásokat kezd el fotózni szerte a világon. A film egyik csúcspontja, amikor az 1991-es kuwaiti olajkatasztrófa tűzoltóiról, a füsttől örök-éjszakába forduló égboltról, az ettől megőrült állatokról ismerhetjük meg képeit.
Elérkezünk a kilencvenes évekhez. A Workers-projektnek vége, két háborúval együtt járó népirtás következik. A jugoszláv háborúval kapcsolatban Salgado csupán azt jegyzi meg, amit amúgy is tudunk: hihetetlen, hogy egy fejlett infrastruktúrájú európai államban ilyesmi megtörténhet a huszadik század végén. (Ez jellemző a filmre. Általánosságokat mond, jól ismert frázisokat. Pár mondatban foglalja össze a huszadik századot. Az iparosodás mindenkiből munkást csinált – senki sem érti hogyan történhetett meg a délszláv háború Európában – az emberiség története a háborúk története. Ezek az „egyszerű” kijelentések hagyják el Salgado száját, azét az emberét, aki talán a legtöbbet látta a saját szemével a huszadik századból. Kérdések híján sajnos mi nem tudhatunk meg többet róla.)
Éles kontraszt a jugoszláv háború képei után a ruandai népirtás feldolgozása. Európában szétlőtt autóbuszokat, fedél nélkül maradt nyugdíjasokat és gyerekeket találunk, és értetlenséget – ugyanebben az időben a Ruandából Kongóba menekült közel kétmillió emberből kialakult hatalmas táborokban már csak a tűző napon terjedő „középkori” betegségekben is tömegek pusztulnak el, a holttesteket markolókkal rakják halomba, jó esetben ugyanazzal ássák el.
Salgado saját bevallása szerint belülről betegszik meg. Az életműből tudjuk, hogy valóban megmagyarázhatatlan fekélyek jelennek meg a testén, ahogyan ő fogalmaz „Annyi borzalmat láttam, hogy haldoklom”.
Ebben az időben örökli meg szüleitől a brazil farmot. Hazatérve a diktatúra után egy kihalt völgy fogadja – az alultáplált kiszáradt természet. Wenders és Salgado ezzel a kiszáradással húz párhuzamot a fotóművész életéhez. A borzalmak után következzék a feloldás, a csoda: Salgado felesége, Lélia új projektre beszéli rá a férfit, minek következtében a kiszáradt völgyből tizenöt év alatt virágzó esőerdő jön létre. A régi farm helyén ma nemzeti park és egy erdőtelepítéssel foglalkozó kutatóközpont található. Még az állatok is visszatértek a „Paradicsomba”.
Salgado ekkor kezd bele utolsó nagy művébe, a Genesisbe. Elhatározza, hogy megmutatja a Föld paradicsomi állapotát, az élet természetes, teremtett szépségét. Főleg állatokat és természeti jelenségeket örökít meg, illetve Amazonas-menti bennszülőtteket. Ez az a megnyugvás, célba érkezés, amibe a film elején, a rozmár-vadászat kapcsán már belepillanthattunk.
Wenders és Salgado filmje egy egyszerű, lineáris történet egy különleges emberről. Nem állít többet, mint amit tud, nem kérdőjelezi meg a munka értelmét, nem a Jótékonysági Nagykövetről, csak a fotóslegendáról mesél. Ugyan nem avat be a szociofotózás rejtelmeibe, a témát se járja körül, csupán egy nézőpontot mutat, mégsem mondhatunk mást, minthogy A föld sója (ahogyan Salgado munkássága is) fontos dokumentuma az elmúlt évszázadnak.
(The Salt of the Earth; rendezte: Juliano Ribeiro Salgado, Wim Wenders; írta: Juliano Ribeiro Salgado, Wim Wenders, David Rosier; főszereplők: Sebastião Salgado, Juliano Ribeiro Salgado, Wim Wenders; fényképezte: Hugo Barbier, Juliano Ribeiro Salgado; vágó: Maxine Goedicke, Rob Myers; zeneszerző: Laurent Petitgand)
Szabó Márton István
Discussion about this post