1935. Bobby Hollywoodba költözik, hogy szerencsét próbáljon filmproducer Phil bácsikájánál. Beleszeret Phil bácsi asszisztensébe, a vele egyidős Vonnie-ba. Vonnie Phil bácsi szeretője. Bobby megkéri Vonnie kezét.
A 82 éves Woody Allen új filmje ismét fiatalokról szól. Fiatal színészeket szerepeltet, a nála már visszatérő, elvarázsolt geek-karakter, Jesse Eisenberg főszerepet kap, a Twilight Kristen Stewartja szintén, miközben a Gossip Girl Blake Lively-je megszelídült bombázóként támogatja őket a vásznon. Woody Allen a fiatalok felé fordul, a fiatalságról beszél, a szülei fiatalságáról, Amerikáról, attól az évtől kezdve, amelyben ő megszületett.
Ha megfigyeljük a hetvenes évek sikeres filmrendezőinek legfrissebb munkáit, a színvonal és a műfaji sajátosságok színes palettája tárul elénk. A nemrég elhunyt Andrzej Wajda munkássága utolsó éveiben a dokumentum- és az életrajzi film felé fordult, Walesa-filmje ugyanúgy egy érett filmrendező felelősségtudatos alkotása, mint Milos Froman Andy Kaufman- és Goya-filmjei. Így állít emléket az utóbbi időben szintén dokumentumfilmben utazó Wim Wenders Salgadoról készített A föld sója c. filmjében; szintén egy másik megközelítésben Scorsese sosem látott igényességgel ábrázolja Jordan Belfortot A Wall Street farkasában. Különböző esztétikákról beszélhetünk, melyeknek eszközei a hollywoodi blockbuster kellékeitől, a történelmi tévéfilmes igényességen át a művészeti igényű képkomponálás formanyelvéig költségvetésben, időben, formában rengeteg ponton elkülönülnek egymástól, mégis egyfelé törekednek: egy emberi életen keresztül bemutatni a múltat; egy múltbéli emberen keresztül bemutatni az életet.
Woody Allen kései munkássága (az eddigi jelek szerint) mégis más. Pályája legutóbbi szakaszát meghatározó Európa-trilógia (Vicky Cristina Barcelona, Éjfélkor Párizsban, Rómának szeretettel) és a hozzá kapcsolható Café Society is a fiatal (fiatalabb) évek, házasságok, együttélések, pályaválasztások körül forog – s habár nincsen konkrét életrajz (így se támpont, se az idős rendezőt segítő fiatal dramaturgok élére csiszolt életrajz-sűrítő koncepciója), így a történetek színvonala is hullámzó –, Woddy Allen a maga módján kortársaihoz hasonlóan az emberről beszél.
(Hogy miért az idősödő rendezők fordulnak az életrajz felé? Talán a filmművészet az egyetlen összművészeti műfaj, amit magántőkéből (értsd: elegendő befogadó (közönség) nélkül) finanszírozni szinte lehetetlen, így a rendezők azon kevés alkalmakkor, amikor hozzáférnek az alkotás lehetőségéhez, vélhetően különleges álmaikat kívánják elsősorban megvalósítani. Ironikus módon negyven év munka után beszélhetnek arról, amiről csak szeretnének – a figyelem, a pénz, a közönség és ami még fontosabb: a technika adott. Az életrajzi film pedig, mint idő- és pénzigényes, de mint el-nem-avuló történet, egy pálya alkonyán régen dédelgetett, megvalósításra váró biztos szerkezet.)
A háromszoros Oscar-díjas Vittorio Storaro fényképezte Café Society maga a tökélyre csiszolt nosztalgia. A tisztára szűrt képeken a leghidegebb színek mellett is mindig megjelennek, hacsak egy finom derítés erejéig is, a folyton hanyatló nap, a „régi szép idők” meleg fényei. Ezzel párosul az a harminc, többnyire jazz-felvétel, ami segít végig megtartani ezt a habkönnyűre kreált álomvilágot. A történetet remek, életszagú beszélgetések (főleg veszekedések) tarkítják. Vacsorák, randevúk, tárgyalások – működő mondatokban. Phil bácsi és Bobby dialógusa a válásról egyszerre életszerűen dramatizált és filmidőre sűrített; Bobby és az escort-lány találkozása kellemesen abszurd és az élőbeszéd hangján szólal meg. Woody Allen helyenként valóban megvillantja mesterségbeli tudását. Mégis biztonsági játékot játszik. A pályája legsikeresebb szakaszát jellemző abszurditás csupán Woody Allen-i motívum, nem a film mozgatója; a rendező nem elemel, inkább ironizál. A fiatalságról beszél, a házasságról, a be nem teljesülő szerelmekről: a film végén azt mondja, együtt lehet velük élni.
Nem kísérletezik, nem újít. Filmje egy Woody Allen-utánérzés. Nem vállal nagyot, csupán mesél, mert még mindig van kedve mesélni. Hangulatot teremt, amiben nem élhetett, remek zenékkel, díszletekkel ábrázol. A Blue Jasmine óta (amely Woody Allen részéről az elmúlt évek legfontosabb filmművészeti munkája, Tennessee Williams Blanche-ának kibontása, Cate Blanchett-tel közösen állított örök szobra az áthidalhatatlan társadalmi osztályok és a midlife-crisis oltárán) a rendező nem igazán oszt szerepet. A színészeknek nem kell megerőltetni magukat, Steve Carell remek filmproducer, Jesse Eisenberg gyakorlott útkereső, Kristen Stewart különleges és törékeny.
Woody Allen újra megmutatja, hogy ezzel az élettapasztalattal, egy fiatal csapattal, a fentebb említett, a két férfi beszélgetéséhez hasonló színvonalú jelenetsorokkal ma is képes lenne példaértékű filmet készíteni. Filmjének mégsem ad súlyt. Ha adna, még bármi lehetne belőle. Pályája alkonyán az összegyűjtött tapasztalatok és a fiatalokkal való szoros együttműködés eredménye akár egy teljesen új, sosem látott színskálájú (mélységű?) Woddy Allen-film is lehetne.
Mert amire Baz Luhrmann eddigi kísérleteiben (Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) nem volt képes, az Scorsese-nek a Wall Street-filmben sikerült: egy egyedülálló könnyűzenei anyaggal végigzenélt (felépített), sosem látott univerzumban elmesélni egy jó arányérzékkel megtalált feszes történetet. A hangsúly az új eszköztár és a kifinomult dramaturgia fúzióján van. Ebben a kontextusban a Café Society nem vállal sokat. Pedig megtehetné.
(Café Society; írta és rendezte: Woody Allen; főszereplők: Steve Carell, Sheryl Lee, Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Blake Lively, Corey Stoll; fényképezte: Vittorio Storaro; vágó: Alisa Lepselter; látványtervező: Santo Loquasto; jelmeztervező: Suzy Benzinger)
Szabó Márton István
Discussion about this post