(Thimár Attila: Időszilánk)
„Csendben, észrevétlen”
(Ryokan)
Hetek óta egy karcsú és kivételesen szép kötettel a kezemben mozgolódom a városban. Persze, versek. Az otthoniak már megszokták, nem is tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget, így sokáig azt az újszerű izgatottságot sem veszik észre rajtam, amit Thimár Attila legújabb, Időszilánk című könyve kapcsán érzek. Mintha valami eleddig ismeretlen konstelláció bűvkörébe lépnék. A valóban gyönyörű kivitelezésű és Germán Fatime művészi igényű illusztrációival – melyek a borítón át az összes lapra kiterjednek, olykor a szó szoros értelmében teljesen bevonják, befedik, kisajátítják azokat – napvilágot látott kiadvány ugyanis már puszta könyvtárgyként is felkelti az olvasó figyelmét. S mikor kinyitva a kötetet az ember szembesül azzal, hogy itt őt most tényleg, kimondatlanul is egy médiumközi randevúra hívják, és amit a kezében tart, az nem „csupán” egy önmagába záródó szöveguniverzum, hanem vizuális irodalmi csemege, akkor többször át- és átértékeli magában hosszú sétái során, hogy hogyan is szóljon egyáltalán erről a költészetről. Hogy miféle nyelv, miféle komplex kifejezés- vagy megszólalásmód ez, amire ennyire rezonál. Hol van ez a hang? Honnan ezek a képekbe forduló szavak és szavakba forduló képek? Egészen vigyázva érhetünk csak hozzájuk, ha meg szeretnénk érteni az áttűnések leheletfinom logikáját: „Buborék fala / a csend közöttünk, tükröz / ránk eget, földet.”
Thimár, akárcsak előző, Lélekkönyv címet viselő lírakötetében (2007), úgy ezúttal is a haiku műfajában találja meg költői otthonát. Érezhető, hogy a szerző e téren most sem kíván határokat feszegetni, és mind tematikájában (a természet efemer képeinek, az évszakok változásainak párhuzamba állítása az emberi élettel, szembenézés a múlandósággal, számvetés stb.), mind hangvételében (rezignált, meditatív, befelé forduló hangnem) közelebb áll a haiku távol-keleti klasszikusaihoz, mint a japán mintát tovább- és újragondolók táborához. Látszólag nincsenek nagy meglepetések. Ahogy pusztán a költeményekre koncentrálva nincsenek nagy amplitúdók, nagy szakadások, törések vagy ugrások sem. Szolidan invitál (lásd a könyv eleji ajánlást: „Mindannyiunknak, akik errefelé járunk az úton”), majd ugyanilyen kiszámítható szelídséggel karon fog és némán végigvezet. Néz, rögzít, hallgat. Az Időszilánkot lapozgatva formailag makulátlan, jól kimért, egységes tónusú háromsorosok köszönnek ránk. Egyetlen alaphang, egyetlen, kommentár nélküli séta: „két sor cseresznyevirág / közt” az újra és újra meginduló, „[s]zótlan baktatás.” Akárha valóban egy csöndes és régóta ismerős kerti ösvényre lépnénk, hogy onnan szemlélhessük felismerésünk higgadt magabiztosságával a felszíni történések káprázatszerűségét: „Az illúzió / leple sosem szakad fel: / nyár, ősz, tél, tavasz.”
Első olvasásra kissé szokatlan érzetet kelthet ez a kockázatmentesen sterilnek és merőben egyszólamúnak mutatkozó, szinte a végletekig minimalizált líra. Napjainkban legalábbis hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy milyen is az, mikor megszűnik minden zsivajgás és odabent csak „csöndszálak szőnek mintát.” Elszoktunk a létezésnek ettől a belső bizonyosságban csírázó oldalától, ettől a koncentrált és átható jelenléttől (mondhatnám úgy is: mélységtől), amellyel az ember leginkább talán egy erdő vagy egy templom fényei közt találkozhat, és amelyben „[e]gy ujj több, mint száz / torok, ha jelet rajzol / alkonyi égre.” Nehéz vállalni ezt a sallangmentes csupaszságot. Semmi bőr alá nyomuló, égető, feszítő, markánsan szembetűnő stigma vagy heg, törekvés az öntörvényű lírai nyomhagyásra, semmi (nagyot) mondani akarás. Se fülszöveg, se címek, se oldalszámok. Valami más. A kimondáson túl felsejlő tisztaság. Nem fecseg, pláne nem kiált. Át akar jutni a szavakon, a túlpartra figyel, meg akarja fordítani az irányokat, hogy az beszélhessen, ami eredendően nem tud; hogy a világ az elbeszélhetőség látszólagos és megszokott rendjéből kiszakadva egy másik, talán valódibb arcát felénk fordítva mutathassa meg önmagát. „Szólánccal elzárt / liget, a hangkerítés / mögött néma fák.” Erre a moccanatlan pontra koncentrál, erre a folyton újrafogalmazott, pillanatszerű zárványra, a kerítés rései között a néma fákra, a buborék falára, a szótlan baktatásra; ezekre a szavakon túliról hírt adó szilánkokra, amelyek bár egy-egy időbeli pillanatot, egy-egy emlékképszerű derengést zárnak magukba, elemi redukáltságukban és kiszakítottságukban mégis valami időtlenről és időn kívüliről mesélnek.
Mintha nem a kimondott, hanem a visszavont szó költészete volna ez. Sajátos krónikája a lírai én szublimációjának, melynek során a versbeszélő egyre inkább háttérbe húzódni, kivonulni látszik az apró töredékekre szűkülő világból: „Szegre akasztod / szereped. Fakult köpeny / a hóesésben.” Beszéljen valami más. A hirtelen beálló csöndben gondos kifinomultsággal hátrahagyott nyomok és puha visszfények sűrűjében matatunk. Az embernek e különös, meditatív hangulatú séta során sokszor az az érzése támad, hogy a szó hagyományos értelmében ezek a versek nem akarnak mondani semmit, vagy pontosabban nem beszélni, hanem mutatni akarnak. Kimutatni, átmutatni, rámutatni. Olykor épp a nyelvre, amely ilyenkor mintha maga válna a lírai beszédmód tárgyává: a lecsupaszítás mozzanatában, amely mintegy illusztrálja ennek a minimalista versvilágnak a megteremtését („Hántom fa kérgét. / Forgácsok illatába / hull őszi eső.”), vagy éppenséggel az alkotói intenciót körüllengő bizonytalanságban, amint a külső jelenségek frissen lehántott szilánkjain igyekszik ez a helyét kereső hang valamiképpen megkapaszkodni, jelet hagyni a szüntelen sorjázó képek áradatában („Tétova kéz: nincs / hova rajzolnod jövőd, / nád ing mindenütt.”).
Ebbe az áradásba, ebbe a kellemesen lágy, mondhatni hipnotikus hullámzásba merülünk: „Mélyre, mélyebbre, / a kút fenekén ragyog / az ég. Nyárutó.” Koncentrált elmélyülést igénylő, lassú, kimért mozgás ez: módszeres kiürítése és meghaladása a nyelvnek, elrugaszkodás a jól ismert partoktól, óvatos ereszkedés a szövegközi terekbe. „Mi maradt nekem? / Levél árnya ringatja / könyvem sorait.” Mi marad nekünk a hallgatás pillanatain túl?
Bolyongásunk minden mozzanatát körülölelik a képek; voltaképpen a vizuális dimenzió az, ami esetünkben kötetté szervezi és szervesíti az önmaguk elszigetelt pillanat-magányában tengődő költeményeket, s e téren az Időszilánk valóban unikális olvasói élményt nyújt. Meditációs kompozíciók teremtéséről van szó. Thimár harminchat haikuja nem csupán a forma- és műfajhűség jegyében megfogant szövegek rövid sorozata, hanem egy-egy hosszabb elidőzésre, mélyebb kontemplációra hívó nagyobb kép része is: minden duplaoldalon mindössze egyetlen vers vár ránk, ami sokszor szinte elveszni látszik az összes lapot át- és átszövő, „nagy mantra-gobelin[ben].” Hol feketében, hol pirosban (f)eltűnő szavak, szürkévé fakuló, szurokszín gomolygás, barázdák, cseppek, vöröslő szirmok, szürkület, alkony, lapszéli pírban táncoló sziluettek, sötétlő náderdők, farönkök, csészék, bambuszok, lecsurgó színekben megbúvó, háromsornyi tájak, „holdfény tusrajza”, „[k]ödfátyol”, „[f]élhomály.”
Vizualitás és verbalitás ilyenformán megvalósuló összjátéka eddig sem állt távol a szerzőtől, hiszen a Lélekkönyv is hasonló szerkesztési mintát követ (a korábbi művet Dorcsinecz János vízjelszerűen finom alkotásai tették teljessé), viszont az újabb lírai munka véleményem szerint sokkal erőteljesebben és bátrabban aknázza ki a képi dimenzióban rejlő lehetőségeket, mint Thimár előző verseskötete. Esetünkben már egy jóval markánsabb stílus jegyében megfogant vizuális koncepcióról van szó, ami a Lélekkönyv monokróm és pasztellszerű kozmoszához képest érezhetően szélesebb spektrumon mozogva és karakteresebb kontrasztokkal operálva idézi fel előttünk ezúttal a távol-keleti tekercsképek és kalligráfiák hangulatát. Sejtelmes, elomló formákkal teli világ ez; az üresség fehér csöndjével hol jobban, hol kevésbé elkeveredő, fekete és vörös ecsetvonások övezte, látszólag szótlan, ám végül mégis döntő szóhoz jutó tartomány. Akár egy hatalmas rengeteg, borítanak be minket a festékből sarjadó, terebélyes ágak, miközben olvasunk: „Fekszem a földön. / Bambuszerdő hasítja / ronggyá az eget.” Minthogyha ezek az érzékletes kontúrok volnának hivatottak valójában beszélni; feltárni valamit a ronggyá hasadó ég bennünk megdermedő szilánkjaiból – megmutatni mindazt, amit a szavak kitakarnak. Átnyúlni. Közel hozni a túlpart elbeszélhetetlen jelenvalóságát.
„Rejt, felfed, kitár” – olvasom később egy másik haikuban a sort, amely a kötet egészét tekintve talán a legszuggesztívebb hatást teszi rám. Magam sem tudom, miért, de úgy érzem, van ebben a mágikus formulaként visszhangzó részletben valami, ami közelebb visz a képekkel szüntelen együtt lélegző egészhez. Tekintetem a szemközti lap feketére mázolt sűrűjébe téved. Miféle nesztelen együttállás ez? A megfontoltan adagolt és viszonylag távoli motivikus kapcsolódások helyett az Időszilánk lapjai nagyon is eleven s a puszta hangulatteremtésen, illusztratív kulissza-szerepen bőven túlmutató játékot űznek az olvasóval. Germán Fatime versképei szervesen együtt élnek, együtt mozognak Thimár Attila költeményeivel, ugyanakkor mintha nem is annyira az egymás mediális tereire való – egyébiránt folyamatos – reflektálás, hanem egy moccanatlan belső valóság, egy állandóságában újra és újra megidézett belső ritmus színrevitele állna a lírai kompozíciók középpontjában. Rejt, felfed, kitár. Mintha a haiku maga válna itt tétté. Nem az egyes képek, az egyes szavak, a periférikus derengésben mindvégig ott kísértő, triviális külvilág, hanem a dolgok lefordíthatósága erre a kimondhatón túli (nem-)nyelvre, ahol mindig ugyanaz az önmagunk felé fordító, mély és eleven hallgatás lakozik. Hogy miként lehetséges. Hogy lehetséges-e egyáltalán. Stílszerűen a kötet utolsó költeménye jut most eszembe: „Leesett a hó. / Az út folytatódik, én / már nem indulok” – szól hozzánk valaki. Aztán elindulunk a már jól ismert, szürkében és feketében játszó nyomokon, végig a lap alján, majd az ember óvatlanul lapozni talál és odaát már valóban csak a hiányt megfestő színek várnak ránk. Egyetlen kép, szöveg nélkül. Átnyúlik. Rejt, felfed, kitár. Ez volna az? Ez a néma oldal az egyetlen, hiánytalan ragyogásában elénk táruló, tökéletes haiku talán? (Ráció, Bp. 2016)
Tokai Tamás
Discussion about this post