Lakások, halálok utáni pakolások, szállításra váró bútorok, üres szobák, az életek során felhalmozódott tárgyak, apróságok, vitrinek polcain porosodó porcelánok, tabernákulumok rekeszeiben talált dokumentumok, fotók. Az értéktelennek tűnő tárgyak – az erre való érzékenység híján – az utódok számára elveszítik jelentőségüket, észre sem veszik a tárgyak lelkét, a hozzájuk köthető sorsokat, az örömökkel, fájdalmakkal, titkokkal terhes emberi életeket. A mindezeket körüllengő elvágyódásokat, a fotókon soha nem kifakuló emberi érzelmeket, a családtagok elbeszéléseiben összeérő, szétváló sorsvonalakat. Az író feladata ebben az esetben sem lehet más, mint nekiveselkedni, leltározni, számba venni a halványuló iratokat, a töredezett fényképeket, újra előhívni az egyszer vagy ezerszer hallott történeteket. Ezt akár egy nyári kertben is megteheti, a szomszéd füvet vág, a gyermeke körülötte lábatlankodik, neki írhatja, hogy ne vesszen el az emlékezet kútjában, az egymásra illesztett kútgyűrűk mély sötétjében, mint ahogy Györe Balázs teszi az Amerikai grafit című regényében.
Ha valaki ismeri a szerző korábbi műveit – néhány közülük kronológiai sorrendben: Mindenki keresse saját halálát (1993), A valóságban is létezik (1997), Halottak apja (2003), Halálom után eltüzelni! (2015) –, akkor az Amerikai grafit esetében sem lepődik meg azon, hogy az író hajszálpontos mondatokkal ragaszkodik a valósághoz, saját létállapotáról tudósítja olvasóját, mintegy folytatja személyes életének történetét. Megfogalmazása szerint „a valóság mindig felülírja a fikciót”, ahogy mostani prózai művében is. Egy korábbi kéziratban elkezdett családi hagyaték feldolgozása az alapja a regénynek, az idő elvarrtnak látszó szálainak felfejtésével, nehezen megfejthető hallgatásokkal, lappangó titkok összefüggéseivel: „A hallgatásnak súlya van. A hallgatásnak múltja van. Megfizetem az árát.”
A grafitceruzák végigkísérik a valós szereplők életét, méreteket jegyeznek fel velük az asztalosműhelyben, netán angol nyelvleckéket a Central Parkban, süteményrecepteket a New York-i szűk szobában, leveleket írnak haza az idegen városokból, és ahogy telnek az évek, elkopik a grafit, csonkábbak lesznek a valaha délceg ceruzák, hozzájuk hasonlóan rövidülnek az anyagi gondokkal, betegségekkel, halállal nehezített életek. „A ceruzát újra meg újra elő kell venni. Újra ki kell hegyezni, hogy használni lehessen”, összegzi Györe a maga biztatására (is) a ceruza metaforájában az életet: minden nehézsége, esetenként elviselhetetlensége ellenére élni, csinálni muszáj hétköznapi kötelességét.
Györe a múlt mélyfúrásaival a létezés önazonosságát keresi regényében: „Minden család monumentális és szomorú, mint egy börtön, amelynek az udvarán jókedvűen sétálhatunk, de a kapuján nem léphetünk ki.” A konyhák tábláira kiragasztott, teendőkre emlékeztető, elintézésre váró ügyeket, üzeneteket tartalmazó cetlikből kirakható egy családtörténet, a regényben a dokumentumokból, az iratokból, a fotókból, a szereplők, az író belső monológjaiból kerekedik ki mindez: „Megtaláltam a tárgyakat, családi segítséggel. A tárgyak megtaláltak engem. A jelen időt. Az életét. 1989. június 29-ét, azt a napot, amikor megjelent Ottlik Géza ötödik könyve. Azt a délutánt, amikor először vettem fel olvasószemüveget, hogy jobban lássak. Azt a pillanatot, amikor farkasszemet nézve az írószekrénnyel, ülhetek úgy, hogy körülvesznek tárgyaim, az ősök által összegyűjtött és megőrzött áldott tárgyak.”
Az író az Ottlik életműből a Valencia-rejtélyre utal, melynek titokzatosságával mintha rokonságot mutatna az Amerikai grafit, mint ahogy a titkok fényre derülésével is. Györe azt mondja: „akaratlanul megtalálnak az összefüggések”, s ehhez hozzátehetjük a példaképnek, tekintett mester alkotói attitűdjével való azonosulás vágyát és képességét. A regénybe illesztett keresztlevelek, képeslapok, hivatalos iratok, receptek, angol nyelvleckék szövegei nem csak a kor nyelvezetét, az olvasó időbeni tájékozódását szolgálják, hanem nagyon hű képet festenek az adott történelmi és társadalmi viszonyokról, melyekben a regény hősei, az író anyai ágának felmenői élik mindennapjaikat. A dokumentumok így belesimulnak a regény szövetébe, a könyv bezárásával nincs olyan érzete az olvasónak, hogy bármelyik is elhagyható lett volna. Ezzel együtt pont és ellenpontként működnek az irodalmi szöveggel, akár a szaggatott szívritmus félreütései: „Az olvasó imádkozása a hiszekegy elmondásával kezdődik. Tekintettel az egyházi évszakokra s az ezeknek megfelelő titkokra, az olvasó örvendetes, fájdalmas és dicsőséges. A kis olvasó öt tizedből áll. Az olvasót jelenlegi formájában szt. Domonkos hozta be 1208-ban. / Fájt a háta. A dereka. A háta jobban fájt. Ha imádkozott, nyugodt volt. Jó volt. Nem eresztette el magát, pedig már gondolt rá, hogy ruhástól végigdől az ágyon. Letette a rózsafüzért. Pillantása arra a kis fényképre tévedt, amelyiken ő és kislánya, Olica látható. Szerette ezt a képet. Mindig vele volt, nála volt, jól látható helyen.”
Talán az eddigiekből az is nyilvánvaló, hogy az Amerikai grafit türelmet, odafigyelést igényel olvasójától, ami viszont megtérülő befektetés, hiszen a szerkezet látszólagos esetlegessége ellenére nagyon összefogott munka, a tizenkilencedik század hatvanas éveitől egészen napjainkig hajlik a történet íve. Ha akarjuk, még az íróját is elképzelhetjük, ahogy kiválasztja ceruzagyűjteményéből az aznapra éppen legalkalmasabb darabot, hogy a vonalas füzetébe lejegyezhesse: „Jó volt felfelé tolni a biciklit a hegyoldalon. Helyesebben: akkor nem volt jó. Fárasztó volt. Nehéz. Izzasztó. Rágondolni jó, most. Visszagondolni jó arra, amikor tolta föl a biciklit az emelkedőn. […] Megállt, derekához támasztotta a biciklit, kiemelte a nyakában lógó tokjából a látcsövet és a szeméhez emelte. Belenézett, beállította az élességet. Kacskaringós út, szűkül, elvész a fák között.”
Ha elfogadjuk, amit Györe olvasójaként el kell fogadnunk, hogy az író a valóságból színről színre dolgozik, akkor nehéz magyarázatot találnunk arra, hogy mi adja minden művének mégis azt a különösséget, amely prózáját más dimenzióba helyezi a rögvalóságból. Nem gondolhatunk másra, csak arra a másik valóságra, amelyet az író lát, bizonytalanságaival és kérdéseivel láttat az olvasójával, mondjuk, most a sok szálból szőtt Amerikai grafit üzenetében: vállalnunk kell a ránk kiszabott sorsot, szembe kell néznünk a betegségekkel, tragédiákkal, vállalnunk kell a családhoz tartozást, és tisztességgel kell élni és halni, ha lehet. (Kalligram, Bp., 2017)
Kakuk Tamás
