Avagy, hogyan nyúl a keresztény hagyományhoz a fiatal költészet?
.
Ma kevésbé dominánsan van jelen a fiatal, kortárs költészetben a vallásos hagyomány, mégis az isten-ember viszony újradefiniálása egyre hangsúlyosabb igénnyel lép fel.[1] Az a kor, amelyben a háborús helyzet az emberi élet értékét megkérdőjelezi, ahol a mindennapi megélhetés nem feltétlenül evidencia, ahol a politika a közösségekre megosztó hatással van – ezért ember embernek farkasa –, ott fel kell tenni a kérdést: milyen más lehetséges jelentéssel lehet felruházni a minket körülvevő világot? Ebben a kérdésben benne van az a prekoncepció, hogy ma a valóság hiányérzetet szül azokban, akikben az ideák világa még bármilyen formában megőrződött. A virágos kert, a paradicsomi állapot rég elhalványult emlékei nem hagyják nyugodni azt, akiben még ott rejtőzik a kereszténység megkopott tanítása. Ez a tanítás hangsúlyosan az egyén bűntudatára és a megváltásra épül, ami legjobban a mulandóságot és az öröklétet magában egyesítő szubjektumon keresztül ábrázolható. Ennek – számomra fontos – poétikai hagyománya megtalálható József Attila bűnfelfogásában és az abból eredő bűntudatban[2], Pilinszky János és Vasadi Péter költészetében, Borbély Szilárd életművében, másrészről azokban a bibliai szövegekben és értelmezéseikben (például Søren Kierkegaard, Gabriel Marcel, Paul Tillich munkáiban), amelyek az eredendő bűnt és a megváltást tárgyalják. Ez a kettősség sokszor egy vallásos-egzisztencialista, keresztény hagyományokra épülő poétikát hozhat létre, amelyben olyan fogalmak állandósulhatnak mint a hit, a szorongás vagy a kétségbeesés. A megváltás élményei egyben privát tapasztalatok is, ezért erre az alapzatra gazdag irodalom épülhet. Ilyen kötetnek gondolom a Partért kiáltót Balla Gergelytől.
„Csak befelé vezet kiút” (csak befelé). A paradoxikus megszólalásmód alapvető szövegkonstruáló erőként vonul végig a köteten, a legtöbbször olyan archetipikus alakzatokat szólaltatva meg mint a tenger, az út, a forrás, a víz, a Nap, a Hold. Vallási, misztikus szavakból is akad bőven: végtelen, űr, csillagok, ember, dervis tánc, isten, fény, lélek; vagy filozofikus kifejezésekből, úgy mint én-nem én, világ, káosz-rend. Ilyen és ehhez hasonló kifejezések alkotják Balla irodalmi szótárát – a habarcs a szavak között pedig a zene és a képek.
A kötet alcíme: Balla Gergely szövegei a Platon Karataev zenekar dalaihoz, ami – Győrffy Ákos utószavával is kiegészülve – inkább dalszövegkötetként értelmezi a kötetet, mintsem klasszikus verseskötetként. Ezt azért gondolom fontosnak leszögezni, mert azt gondolom, hogy a dalszövegek olvasása különbözik a klasszikus befogadói élménytől. Olyan kötetkoncepció tárul elénk, ahol zavarbaejtően gazdag tartalommal találkozhatunk. A multimediális szövegegyüttesen belül dalszöveg és kép kiegészíti egymást, mint ahogy az eredeti dalokban a zene és szöveg is szimbiózisban működnek együtt. A fentebb kifejtett kettősség így az olvasás közben is érvényesül, mert annak folyamata sem tud kizárólag textuális lenni; a szöveg tördelése és elrendezettsége az olvasás klasszikus, balról jobbra rendezett irányát is megbontják (visszafelé olvasható, másik oldalra átlógó, különböző méretű szóközökkel ellátott szövegekkel is találkozunk). Dobos Emőke grafikái újraértelmezik a szövegeket, ahol az olvasás maga is kiegészítő folyamat. A zenék ismeretével nagyon egyszerű mind e mögé odahallani a zenét is, ami kizökkentő élményt is nyújthat, legalábbis a klasszikus befogadói élményhez képest. A kizökkentés izgalmas játékteret kreál, (oldalszámokat nem találunk, a tartalomjegyzék kapcsán a vizualitás újfent meghatározó elemmé válik), az olvasás így lassú, meditatív folyamat, ami különös aurát kölcsönöz a kötetnek.
Elsőként a lassú madár című dalszöveget szeretném kicsit jobban körbejárni, mert azt gondolom, hogy ez a szöveg mutatja meg leginkább a Balla szövegeire jellemző versépítkezést. Benne szimbolikusan megjelenik a véges és a végtelen, az emberi test és a madár képében. Ez eddig nem is lenne komolyabb poétikai bravúr, ami viszont izgalmassá teszi a szöveget, hogy ez a kettősség úgy fokozódik a szubjektum benső tapasztalatává, hogy az alapvető paradoxon folyamatosan átváltozik, transzformálódik. Így bővül a mulandóság a halott csillag képével, a lírai én szeme fényével, a név elhagyásával és az emberi test halálával. Ezek a fogalmak azonban egyszerre rendelkeznek a mozgás sajátosságával; mindez szófajilag az igék gyakoriságában jelentkezik: felragyog, elmerül, hull, elmúl. Végül úgy teszi érthetővé és beláthatóvá ezeket a benső feszültségeket a vers, hogy a beszélőtől elrugaszkodva egy külső perspektívát is megteremt. A versbeszélő külsőleg a madárból nézhet magára, aki metaforikusan ugyanaz, mint a benne rejlő paradoxon, de mégis különbözik a beszélőtől.
A kötet az én-világ problémakörén kívül a kimondhatóság nehézségeit is körüljárja. A „mit találsz a szavakon túl? / hol nyelvharang már nem kondul” sorok (elmerül) magukban foglalják és plasztikusan fejezik ki azt az elgondolást, miszerint ahol a nyelv véget ér, ott kezdődik az igazságról való beszéd. A kimondás tökéletlensége alapvetően beilleszthető a keresztény kultúrkörbe, gondolhatunk akár a páli szeretethimnuszra („…most csak homályosan láttok, egyszer majd színről színre” 1Kor13), amely látás persze a megértésre is kitágítható; vagyis hogy a nyelv, mint emberi konstrukció, magában véve tökéletlen, de van az a szféra – elérhetetlen, de létező –, ahol a teljes megértés, a színről-színre való látás is lehetséges.
A kötet istenképe antik filozófiai gyökerekből is táplálkozik. A platóni ideák világa és az ideákhoz mért világ tökéletlensége olyan istenképet bontakoztat ki a kötet olvasása közben, ami csak az emberi tökéletlenség perspektívájából „látszik”. A legfőbb bölcsesség ebben a kontextusban annak a beismerése lehet, hogy a megismerés véges: „nem tudok mást / csak a nem tudást” (tűz mellé). Ez lehet melankolikus tapasztalat, ami mégis feloldható, mert cserébe a folytonos keresés a megismeréshez vezet, egyre közelebb juttatva az egyént Istenhez, még ha ez a földi vakság tapasztalatával társul is. „Most vakon magamba ütközöm / ezen kívül magamhoz nincs közöm” (most magamba). A megismerés mozgása spirális, tehát nincs végpontja, a végtelenbe tart: „vákuumot szitál / bennem semmi spirál / ami a mélybe ránt” (aphélium). Az istenkeresés talán a legfontosabb motívuma a könyvnek: „kérded hol van isten? / a lombkoronaszinten / didergő gyerekben.” (lombkoranaszint). Ez, és a kötetben kibomló istenfogalom leginkább egy panteisztikus egységtudatban ragadható meg. Ennek az egyetemes Egynek a megtapasztalása azonban komoly áldozatokat is kíván, ami leginkább az öntudat és az emberi lét mulandóságától való elrugaszkodottságban érhető tetten: „követ kötök köré, az elme elmerül / most szembenézek azzal, mit találok legbelül” (elmerül). Ezt az elrugaszkodást vagy folytonos újjászületést ma divatosan a jelentés folytonos konstruálásának alakzatában találhatjuk meg, ami az egzisztencialista hagyományhoz is kötődhet. „Ki születik, már úton van innen el.” (csak befelé) Varázs és misztika ugyanúgy fontos ebben a költészetben, mint a folytonos újjászületés, jelentésteremtés, amelyben az isten az, akinek a létezése a szubjektumra irányul: „a sötétben, begombolt hálóingben / csukott szemekkel bennem matatott Isten” (most magamba).
Azt gondolom, hogy a Partért kiáltó egy olyan kötet (és tőle nem elválaszthatóan a Platon Karataev zenekar munkássága is ilyen), ami tud újat mutatni a keresztény hagyománykörön belül, aktualizálva és új jelentéseket adva a ránk hagyományozódott, de elinflálódott szavaknak. Be tudja építeni a keresztény mondakört a jelenbe és mer filozófiai állításokat tenni a létről, emellett pedig érthető és a közösségben is átélhető élményt nyújt.
(Platon Karataev – Balla Gergely: partért kiáltó. Prae Kiadó, 2022, Budapest.)
[1] Ld. még: Isten a kortárs magyar költészetben (Forrás: https://f21.hu/irodalom/uram-ne-add-hogy-azt-higgyuk-nem-letezel-isten-a-kortars-magyar-kolteszetben/)
[2] Ld. Tverdota György: Zord bűnös vagyok azt hiszem –József Attila kései költészete. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány. 2010.