Éjszaka van, és én bízni kezdek a versekben.
Felkapcsolom az összes lámpát,
szorítsa ki a fény a szobából
a kiismerhetetlent.
Csak ami belátható, abba kapaszkodhatok.
Sűrű, nehéz, fekete salak
feszül az ablaknak.
Írnom kell. Szavakkal, metaforákkal
tölteni meg a papírt, nézni, ahogy
bizseregni kezdenek, leválnak
a lapokról, körbecikáznak faltól falig.
Megremegtetik a pókhálókat,
visszariadnak rejtekeikbe
az árnyékok.
Próbálom, mint riadt egér a zsákban,
megtalálni a tudatalattim bejáratát.
Felnyitni, kipiszkálni az üledéket,
hadd áradjon ki belőlem,
szakadjon át a gát,
történjen meg, aminek kell.
Készenlétben állok.
Figyelek minden neszt, rezdülést,
feszülten hallgatom, ahogy
az ablak küszködik, ropog,
recsegnek az illesztések, de ellenáll.
Egy darabig.
Aztán, amikor éles csattanással
végleg feladja az üveg,
szétszóródnak a szilánkok a szobában,
összetörik a villanykörtét,
felkarcolják fedetlen bőröm,
beterítik a szőnyeget,
mint apró, hunyorgó csillagok,
akkor én is lépek.
Megnyitom elmém zsilipeit,
áradjon csak ki belőlem
a felgyülemlett anyag.
És akkor ömlik és ömlik és ömlik
a hosszú évek alatt felgyűlt
sűrű, kátrányos folyadék,
nekiloccsan zúgva, hömpölyögve
a betóduló éjszakának.
Egymásba omlik a két sötét.
És én ott állok majd, és figyelem
a tajtékokat, a dühödt hullámzást,
sodró örvényeket, és bízva bízok,
hogy sikerül majd elég fürgének
és ügyesnek lennem, és kiragadnom
a fekete habok közül,
amikor egy pillanatra a felszínre bukik,
a költészetet.
(A vers megjelent az Új Forrás 2023/8. számában.)