Kosztolányi Dezső: Édes Anna. A tatabányai Jászai Mari Színház előadása. Színpadra alkalmazta: Závada Pál, rendezte: Hargitai Iván. Bemutató: 2013. január 19.
Hargitai Iván, bár meglehetősen pontosan követi a Kosztolányi-regény cselekményét tatabányai Édes Anna-rendezésében, egy az eredetiben lényeges jelenetet koncepciózusan kihagy a színpadi változatból – mégpedig Anna bírósági meghurcoltatását a történet végén. Jó oka van erre, hiszen Závada Pál adaptációját alapjaiban határozza meg a főhősnőt állandóan szemmel tartó (sőt, minden megmozdulását kamerával követő és vászonra kivetítő) szereplők folyamatos ítélkezése. Ezt a népbírósági hangulatot erősíti Cziegler Balázs díszlete is: a tárgyalótermek lépcsőzetes, köríves elrendezését idéző színpadi tér felső szféráiban kizárólag Vizyék úri társasága mozoghat, ahova a vádlottak szimbolikus padján helyet foglaló Anna akkor léphet csak fel, ha éppen pezsgőt vagy reggelit szolgál fel munkaadóinak. A regényben külön fejezetben felvázolt konklúzió tehát redundánssá válna ebben a szerkezetben, hisz lényegében a teljes darab egy bírósági eljárás stációit beszéli el. Ha pedig összehasonlítjuk a díszlet elrendezését egy átlagos ítélőszéki épületbelsővel, rá kell jönnünk, hogy ebben a szcenikai elgondolásban valójában mi, nézők foglaljuk el a bírák helyét.
A 21. századi befogadó hallgatólagos bevonása a történetbe az alkotók szerint – úgy tűnik – nem lett volna kivitelezhető a regényalakok „aktualizálása” nélkül. Vizy Kornél (Csankó Zoltán) állandóan a laptopját bámuló üzletemberként, Vizyné (Kerekes Éva) jó karban lévő, de érzelmileg elhanyagolt, neurotikus háztartásbeliként tűnik fel előttünk. Kerekes és Csankó színészi játéka pontosan érzékelteti az egymástól eltávolodott házasok fásultságát, amit kizárólag a magas társadalmi rang adta kiváltságok képesek olykor enyhíteni. Figuráik gond nélkül beilleszthetők lennének egy a mai felső tízezer kiüresedő mindennapjait elbeszélő drámába, akárcsak a képzelt felsőbbrendűségét cinikus módon természetesként felfogó Tatár házaspáré (Pálfi Kata, Vízkeleti Zsolt), vagy a férje moralizáló eszmefuttatásait végtelenül unó, más férfiak társaságában izgalmat kereső Moviszternéé (Major Melinda). Moviszter doktor (Honti György) az egyetlen szereplő a darabban, aki nem birtoklandó tárgyként tekint Annára, bizonytalan védőbeszédeivel mégsem képes senkit meggyőzni vélt igazáról – nem mintha az előadás nagyon is határozott címszereplője nem lenne képes védekezni az őt ért támadásokkal szemben.
A mellékalakok által megrajzolt 21. századi felsőosztály-ábrázolásban meglehetősen idegenül hat a múlt századi viszonyokat megjelenítő főszereplő – még úgy is, hogy a korszerűsítés jegyében susogós melegítőben, mp3-lejátszóval felszerelkezve lép színre. Erről a szervetlen kapcsolódásról egyáltalán nem a kitűnően játszó Törőcsik Franciska tehet: sokkal inkább arról van szó, hogy karaktere áldozatul esett az eredetileg 1919-ben játszódó történet – a mellékszereplőkre még jól alkalmazható – rendezői modernizálásának. Anna ugyanis (a regényváltozattól eltérően) öntudatos és vonzó lány benyomását kelti a darabban, e tulajdonságok hangsúlyozása pedig veszélyesen leegyszerűsíti a Kosztolányi-mű erős lélektani megalapozottságát. A cselédlány történetvégi cselekedete Hargitai értelmezése szerint teljesen indokolt: munkaadói állandó kínzásait szemmel láthatóan egyre nehezebben viseli a cselekmény előrehaladtával, mind jobban sokasodó hisztérikus kitörései pedig egyértelműen mutatnak a tragikus végkifejlet felé. A rendező azonban mintha nem venné számításba, hogy Kosztolányi hősnője minden komolyabbnak tűnő előjel nélkül vált gyilkossá. Hargitai olvasatának logikája szerint viszont nehéz elképzelni, hogy az önérzetes és sorsába a legkevésbé sem belenyugvó Anna inkább megöli gazdáit ahelyett, hogy hónapokkal korábban elhagyta volna őket. A regényszöveg egyik legfontosabb erénye vész így el Hargitai rendezéséből, mégpedig a minden megaláztatást csendben tűrő lány action gratuite-szerű gyilkosságának indirekt(nek tűnő) előkészítése. Az előadás így inkább „fordított” kriminek tűnik, ami sorra mutatja fel a végső bűncselekményt előre megokolttá tévő indítékokat. Mégis meg kell hagynunk, hogy ez az inverz nyomozási folyamat rendkívül feszes és izgalmas szerkezetet ad a darabnak. Závada határozott kézzel nyúlt a Kosztolányi-szöveghez: a szelekció során jól érzékelhetően azokra a mozzanatokra összpontosított (és adott nekik határozottabb kontúrokat), amelyek a történetvégi gyilkosság szükségszerű bekövetkezte mellett érvelnek. Hangsúlyosabb szerepet kapott például a regény szerelmi szála. Ebben az értelmezésben Patikárius Jancsi és Báthory, a kéményseprő nagyjából azonos időben udvarol Annának, aki eleinte elutasítja gazdái rokonának közeledését és inkább az asszonyt kereső özvegyember felé húz. Nagyhegyesi Zoltán frappánsan értelmezi át a regény kissé ügyefogyott Jancsiját napjaink semmirekellő selyemfiújává, Varga Zoltán pedig érdekes színt visz a kéményseprő karakterébe a szereplő önző gyakorlatiasságának felvillantásával. Mindkét „románc” meghiúsulása Anna mártír-imázsát erősíti, a rendezés tehát – a regény szenvtelen, semleges előadásmódjával szemben – markánsan Anna igaza mellett foglal állást.
A regény egyedülállóan „mozgó” narrációját – vagyis hogy az eseményeket finom váltásokkal mindig más és más szereplő szemszögéből követhetjük – érzékletesen adja vissza az a megoldás, amely az elbeszélői szólamot hol a szomszédokból és cselédekből (Molnár Mariann, Tóth Rita, Végh Péter) időnként összeálló kar „párbeszédei”, hol az épp reflektorfénybe állított szereplő önreflexív monológjai révén jeleníti meg. Ugyanígy kerülnek színre a Kosztolányi-szövegben fontos szerepet betöltő történelmi pillanatképek, amelyek nagyjából a Tanácsköztársaság 1919. augusztusi bukása és Horthy Miklós novemberi budapesti bevonulása között jelölik ki a történet tárgyidejét. Ezek a jelenetek azonban – bár halovány utalást tesznek a kortárs viszonyokkal való párhuzam lehetőségére –, inkább anakronisztikus betéteknek hatnak, mint az aktualizálni kívánt közéleti mondanivaló elválaszthatatlan tartozékainak.
Hargitai Iván és Závada Pál Édes Annája szükségszerűen egy leegyszerűsített értelmezést tár a néző elé. Nehéz dolguk volt az alkotóknak, hiszen a szüzsé látszólagos szimplasága hihetetlenül bonyolult mélyszerkezetet takar Kosztolányi művében, amit színpadi eszközökkel talán lehetetlen hiánytalanul feltárni. A műfaji váltás nehézségei elsősorban a darab bizonytalan időbeli elhelyezhetőségén (ti. hogy hordozhat-e ma bármiféle határozott közéleti állítást a múlt századelő viszonyainak felelevenítése) és kissé szájbarágós pszichologizálásán hagyják rajta a nyomukat. Viszont a regény narrációs szerkezetének szellemes átültetése, valamint a szerzők és a színészek gyakran megvillanó érzékeny felismerései (például Vizyné és Anna bizarr anya-lánya kapcsolatának ábrázolása az emlékezetes kabát-jelenetben, a főszereplő karakterének merész átformálása stb.) minden hiányosság ellenére maradandó színházi élményben részesíthetnek bennünket.
Reichert Gábor
Illisztráció: Szvatek Péter fotói
Discussion about this post