Kedvenc Cseh Tamás-dalomat keresve
(A 77. szülinapra)
„Ingunk s mint rossz tornyok bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más…
[…]
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk…”
(Ady Endre: Valaki útravált belőlünk)
„Indián voltam meg énekes egyszerre…” (Cseh Tamás)
A színpadon levésről azt mondja egy interjúban Tamás, hogy egy másik ember játszik ott. És hogy ez a dolog, kiállni, az mindig nagyon nehéz volt neki, nem lehetett megszokni. Hiába mondta neki folyton Bereményi Géza, hogy: „Nem te vagy a fontos, hanem a dalok.” Mára már egészen pontosan érteni vélem. Most, hogy jó ideje csak felvételről hallhatom.
[„Hirtelen elment, itt hagyott…”]
Gimnazista koromban nagyon meghatározó volt a Cseh Tamás-Bereményi dalköltészet. Bakelit lemezeken naponta hallgattam, biztosan szerepe volt abban, hogy később a költészet felé orientálódtam. Akkor is, ha osztálytársaim, barátaim kicikiztek, mert szerintük se énekelni, se gitározni nem tud, minek hallgatok ilyeneket. És igazuk volt, de mégis tudott valamit Tamás, ami nekem fontos volt, még a kortársi csoportommal is szembe mertem szállni. Valami volt a dalokban, valaki volt benne, aki élt, érzett, és mindezt zseniálisan közvetítette.
Két és fél tucatnyi dal jut eszembe csípőből tüzelve, ahogy a kérdést felteszem magamnak (melyik is a legkedvesebb Cseh Tamás-dalom), így azt gondolom, reménytelen ügy. Nem tudom. Mire kitalálom a kerülő ösvényre vivő választ, újra és újra egyetlen dal kezd leállíthatatlanul motoszkálni bennem.
[„Matatni szeretek, álmodok…”]
Az indiánozás Tatabányán, a Gerecsében kezdődött volna. „Elmegyünk a hegyekbe, indiánok leszünk…” – mondta Tamás. A négy gimnazista, két törzsre oszolva hamar rájött, hogy ivóvíz nélkül nem működik a dolog, nem találtak forrást. (Kár, hogy nem mentek kicsit tovább). A dunai indiánokról ekkor mit sem tudtak még. Bakonybél határában, az erdőben találtak forrást, és szabad területet, ma is ugyanott játsszák az indiánt. Nem ellenállásként, szabadság-vágyból kezdtek el indiánozni, hanem játékból. Játék közben komoly és igaz dolgokat tapasztaltak meg. Fáztak, áztak, tüzet gyújtottak, örökre szóló barátságokat kötöttek. Hadijátékként a világon először és egyedülállóan indiánoztak.
Tiltott időszakában Hamvas Béla a Winnetout fordítaná le, szerinte ez az egyik legfontosabb könyv a barátságról. Kár, hogy nem vették komolyan, ezt se engedték. Tamás az indiánozásba menekült, ez jelentette a felszabadult játékot és az igazi barátokat. E komoly játék fajsúlya jól látszik abból a videóból, amikor megkapja Bakonybél díszpolgárságát, és a fiatal harcosok örömtáncot járnak. A betegség által madárszerűvé aszalódott legenda nagy nehezen feláll, botjával néhány tétova lépést tesz, majd eldobja, kiegyenesedik, és beáll a táncolókhoz.
[„Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok…”]
Volt egy szünet Tamás és Bereményi Géza közös alkotóperiódusában, amikor elfáradt, megkopott a szerzőpáros kapcsolata. Tamás is, Géza is külön próbálkozott, mással. Tamás Csengey Dénessel, miután Petri György nem vállalta a dalszerzést, Géza pedig színészeknek írt dalokat, Dés László pedig megzenésítette őket. Kicsit keserűen jegyezte meg Tamás a lemezbemutató buliban a cédéről: „Baromi jó. De tudod mi nincs benne, Géza? Titok, az nincs benne.” És arra a kérdésre, mikor fognak újra dalokat írni együtt, azt válaszolta Bereményi: „Majd ha újra angyalok leszünk.” És eljött az az idő is egy meleg nyári délutánon a Balatonnál. A kővágóörsi ház kerítésénél visszafordult Géza, és azt mondta: „Nem jössz át holnap? Áthozhatnád a gitárodat.” Így, ez után születet az Új dalok (1990) lemez, rajta A jobbik részem:
Megrázó, ahogy az utolsó koncert előtt adott interjújában váratlanul és idegesen kiböki, daganata van, ezért játszik csak néhány dalt. Csend. Hallgatás. Elnémul a kérdező, a válaszadó.
[„Mit is mondhatnék, nincs titok…”]
Ahogy Ady a sanzonokból merített ihletet és mintát, úgy Bereményi Géza legfontosabb ihletforrása minden bizonnyal Ady Endre versei voltak. Ezért gondoltam fontosnak hosszabban idézni az eredeti Ady-versből, amit Bereményi saját változatára átírt. És ahogy ez a dal Tamás halála óta kicsit más értelmet nyert. A nő helyett, a női részünk, az angyali részünk, akiről talán eredetileg szólt a szám, a lélek, a búcsúzó, távozó lélek lett a főhős. Pedig nem írták át…
„Nincs titok…” (Írja Bereményi A jobbik részem című dalban.) Dehogynincs. Csak az van a Tamás-jelenség körül. Minden más kevés, gyenge magyarázat. Hogy például mitől ilyen jó A jobbik részem című dal. Egy gyakorló prózaíró jó dalszövegei? Igen. Van bennük mindig valami kellően poétikus homály, hogy miről is szólnak? Igen. Összhangban van a megzenésítés a szöveggel és az átélt előadásmóddal? Igen. És számos hasonló dalról elmondható ugyanez? Igen. Akkor miért mégis ez az egy?
[„Arcomba vág, úgy ébredek / A fény az izzadt ágyban…”]
Aki ennyire tudatosan tudta képviselni küldetését, mint Cseh Tamás, és szembe mert menni mindenféle elvárással, mert a belső kényszerét követte, egy másik nagy magyar művészt ismerek, aki képzőművész volt, mint Tamás eredetileg. Csontváry Kosztka Tivadar.
Mégis mi a titok? Tamás előadásmódjának és dalainak titka. Bereményi Géza mesélte egyszer, hogy mestere, barátja válaszolt erre kéretlenül. Pauer Gyula nem ismerte Tamás dalait, míg Géza oda nem adta egyszer magnókazettán. Pauer meghallgatta, és elismerően azt mondta Gézának, hogy ez a fiú nagyon hisz a dologban. A dalaidban.
[„Győzni sincs kedvem nélküle / Énekelni sincsen…”]
A tatai Eötvös gimnázium diákjai műsorral köszöntötték Bereményi Gézát, amikor filmvetítésre és beszélgetésre meglátogatta az iskolát. Az egyik kis szavalólány a Csönded vagyok című Cseh Tamás-dalt szavalta, amit Géza írt. A közepén a kislány a nagy izgalom miatt belesült a versmondásba, de Géza odalépett mellé, átkarolta, halkan segített, és együtt mondták végig, ami katartikus volt. Viszont az is kiderült, hogy dalszöveget nem lehet szavalni. (A megszokott zene nélkül sajnos nagyon sután hat.)
Cseh Tamás temetésnapján lezártam egy könyvet, az iránta való tiszteletből CsTként (Csendes Toll) is eltemettem egy írói álnevet. (Nem akartam többet használni.) Elgyászoltam, de az élet élni akart. A név és a hozzá tartozó indián személyiség tovább élt és dolgozott. Miatta is.
[„Kiment belőlem, itt hagyott, / Csak úgy észrevétlen…”]
Temetése után, ahogy ő is szerette volna, a barátai, mindegyik oldalról, jobbról-balról, fentről-lentről együtt maradtak, és hajnalig járták Budapest kocsmáit. És az évtizedek óta dédelgetett ellentétek elsimulni látszottak, elsimultak, egy éjszakára legalábbis.
Miután útra vált, belőlem legalábbis, jöttem rá, hogy milyen fontos tere volt bennem. Hiányában mutatkozott meg igazán. Figyelem egy ideje, milyen sokan próbálják játszani a dalait. De nem megy, nem él. Nem érzik, értik, csak játsszák. Van néhány kivétel. Másik János vagy Víg Misi (esetleg Kiss Tibi és Lovasi még), jobb pillanataikban, amikor hozzá mernek nyúlni Tamás érinthetetlennek hitt dalaihoz. Még akkor is, ha az a valaki már nincs benne. Újratöltik. De valaki végleg útra vált belőlü(n)k. A jobbik részünk, minden bizonnyal, és magával vitte a titkát is.