Kiss Tibi szavaival élve „az önálló entitás és a paródia között billegve” szólalnak meg Darvas Benedek és Czitrom Ádám underground karikatúrái az Elkövetlek című lemezen, amely – a múltidéző jelleg ellenére – talán az előző év egyik leginnovatívabb, legszellemesebb hazai zenei megnyilvánulása volt. A szerzőpárossal a különleges légkörben tartott, közös lemezhallgatással egybekötött bemutató után körülbelül egy évvel beszéltünk a projekt előzményeiről, kihívásairól, némi utólagos rálátással a nem előre megfontolt szándékkal, „gondosságból elkövetett” dalciklusra.
Az Elkövetlek-projekt előképének tekinthető-e az általatok alapított Vasárnapi Gyerekek[1] zenekar? Hiszen az ott szerzett dalok is felfoghatóak akár egy-egy hommage-ként, számos szállal kötődve az underground ’70-es ’80-as évekbeli zenei világához.
Czitrom Ádám: Az, hogy mit nevezünk undergroundnak, tényleg elég képlékeny dolog, nem lehet megmondani, hol vannak a határai. Jelenleg nincs úgynevezett ellenkultúra, mindent szabad, szinte közegellenállás nélkül. De például azok a zenekarok, amelyekkel mi dolgoztunk alapanyagként, és még működnek, minek számítanak ma? Leginkább egy hangvételről van szerintem szó. A Vasárnapi Gyerekeket együtt csináltuk, az évek során megismertük egymást, megtanultunk a másikkal dolgozni, vagyis nem nagyon kellett megtanulni, mert ez valahogy mindig adta magát. Szóval ez az egész a mi viszonyunkból táplálkozik. Maga a lemez pedig egy tízéves folyamatnak a kicsúcsosodása. Nem határozott misszióval indult a dolog, csak egymást szórakoztattuk különböző szövegrészletekkel meg dallamfoszlányokkal, de egy idő után már annyi ötletünk volt, hogy egyszer csak organikusan, lazán összeállt az album.
Kamondy Ágnes Dalok Közép-Nirvániából[2] című lemeze született hasonló indíttatásból, egyfajta szubjektív emlékművet állítva az underground korszak dalköltészetének.
D. B.: Nyilván ő is a kedvenc számait válogatta össze, és számára is az volt az érdekes, hogy mit tud ezekből a dalokból kihozni. De mi nem feldolgozásokat készítettünk, hanem új dalokat írtunk. Van egy érdekes átmenet, mikor az ember saját számot akar írni, de aztán az eredmény annyira hasonlít valamire, hogy már nem lehet saját stílusként kezelni. A Vasárnapi Gyerekek esetében is jártam így (ami egyébként többek közt Európa Kiadó-számokat is játszott néha), a lemezen szereplő Kontroll Csoport-karikatúra például a zenekar számára íródott eredetileg. Persze az alkotói folyamat tulajdonképpen mindig egyfajta utánzás, az a kérdés, hogy milyen mértékben vagyunk benne mi magunk – a hatások hatása alatt.
Cz. Á.: Igazából ez a lemez is egy kicsit olyan, mintha már létező dalok lennének rajta, de nem elég jó az emlékezetünk ahhoz, hogy pontosan felidézzük őket, ezért ahol úgymond lyukas a memóriánk, oda belerakhatjuk saját magunkat, ott hagyhatjuk az ujjlenyomatunkat.
D. B.: Mondta is nekem a mesterem, Petrovics Emil a Zeneakadémián, hogy az a jó zeneszerző, akinek rossz a memóriája… Egyébként azért is az undergroundot vettük alapul, mert annyira eredetiek és sokfélék ezek a zenekarok, hogy nagyon alkalmasak arra, hogy ki lehessen emelni a karakterjegyeiket.
Milyen merítésből dolgoztatok, illetve volt-e konkrét munkamegosztás?
Cz. Á.: Felírtunk vagy harminc előadót, végül azokra szűkült le a kör, akiknek igazán sikerült a bőrébe bújni, akiket a leghitelesebben tudtunk reprodukálni, úgy hogy magunkat se hagyjuk ki a buliból.
D. B.: Két hét alatt írtuk meg a szövegeket, valahogy megérett, és kijött belőlünk egyszerűen. Egy laptopnál dolgoztunk, nem is tudjuk már, hogy konkrétan melyikünk mit talált ki. Voltak összetettebb, bonyolultabb szövegű számok, amiket mondjuk három napig csiszoltunk, el is kezdtünk úgy beszélni, ahogy az adott előadó, Bérczesiről például alig lehetett lejönni. Életem egyik legcsodálatosabb, legboldogabb szerzői élménye volt ez a pár hét.
Cz. Á.: Közben egyedelemzések folytak, pszichológiai-anatómiai kórképeket állítottunk fel, illetve próbáltunk abba is belegondolni, hogy mi érdekelheti a soron következő elődadót azon kívül, hogy mik a visszatérő motívumok a szövegekben, vagy mik azok a zenei fordulatok, amik egy-egy előadót jellemeznek. Tehát az egyértelmű tematikus tendenciákon túl próbáltunk valami mást is megragadni.
Volt-e olyan előadói esszencia, amit körülményesebb volt megközelíteni?
D. B.: Négy-öt sor gondolatot minden zenekarról felírtunk magunknak, időnként pedig ránéztünk erre a papírra, amikor megakadtunk a szövegírásban, a zenei ötletek pedig elég könnyen kiperdültek. Azon is elgondolkodtunk, hogy vajon milyen könyvet olvashat ez meg az, vagy miért jön elő a szövegeiben újra meg újra ugyanaz a téma. Az Európa Kiadó-dalszöveget Czitrom javaslatára a természettudományi lexikon segítségével írtuk meg, és működött is, jól jött, mert én itt elakadtam a szövegírásban, talán azért, mert amikor a Kiadóban játszottam, túl közel kerültem a dalokhoz, nehéz volt elrugaszkodnom tőlük. De a lexikonban ráakadtunk néhány szemelvényre az agy működésével és az antitestekkel kapcsolatban, amelyek jól illettek a mindig egyszerre makro- és mikrokozmoszban mozgó Menyhárt Jenő-szövegekhez. Az Ujj Zsuzsi-szöveg is feladta a leckét, szintén több napig dolgoztunk rajta, mert nagyon meg akartunk felelni a költészetének, miközben teljesen egyértelmű volt a recept.
Cz. Á.: Nem volt könnyű feladat az I Love You-szám megírása sem. Őket kevésbé ismeri a közönség, az underground-kánonon belül sem olyan egyértelmű a helyük, nekünk is rá kellett hallgatni pár lemezre, hogy egyáltalán mit is csináltak. A Rám csaj még nem volt ilyen hatással című film[3] jelentett velük kapcsolatban kapaszkodót. Ez már a ’90-es évek elejének, a rendszerváltás környékének a kult filmje, ahogyan 80’-as éveké az Eszkimó asszony fázik, a Kutya éji dala vagy a Rocktérítő volt. Ezek mind olyan kordokumentumok, amelyek a zenén túl, arra a kulturális (vagy szubkulturális) környezetre is reflektálnak, amelyen belül ezek az együttesek működtek. Ez fontos tényező volt az Elkövetlek esetében.
A női hangimitációkat hogyan sikerült megugrani, Bence? Talán ezek a legbravúrosabb hangzásbeli elemek az albumon, a rendkívüli módon eltalált sound-okon, hangszereléseken kívül.
D. B.: Azokra büszke vagyok, főleg a Rutkai Boriréra. Ő nagyon a fülemben volt egy időben, sok koncertjén is voltam. Egy hat évvel ezelőtti demófelvételről került a lemezre az énekszólam, amiben az összes úgymond manírját próbáltam a saját férfihangomon visszaadni. Aztán egy effekttel egy oktávval fentebb húztuk a hangmagasságot, és abban a pillanatban megszólalt a Bori! Ez egészen elképesztő, kísérteties, volt, mert azzal, hogy azokat a csúszkálásokat, tipikus intonációs elnyújtásokat megcsináltam, ami a fülemben volt vele kapcsolatban, majd a felvételt az ő regiszterébe tettem, „megtörtént”. Ebből kiderült, hogy Borit a saját hangomon tökéletesen utánoztam. Az Ujj Zsuzsinál kicsit nazálisabbá, nőiesebbé kellett tenni a hangsávot, oktávot nem kellett emelni. Méhes Mariettát volt egyébként a legnehezebb felvenni, mert olyan mikrotonális nüanszok vannak az ő éneklésében, amit nem lehet azzal elintézni, hogy mondjuk bájosan hamiskás. Itt soronként vettük fel az éneket, rögtön visszahallgatva a modulált hangsávot. És még így sem sikerült minden sor. Lehet, hogy pont ez a dal nem is volt jó hangnemben. Amikor megmutattam apámnak (Darvas Ferenc zeneszerző, zongorista – a Szerk.), rögtön meg is említette, hogy Marietta nem énekelt ilyen magas tartományokban.
Cz. Á.: A másik, amivel nagyon sokat vacakoltunk technikailag, a Balaton-szám keverése volt. Egy eredeti koncertfelvételből emeltük át a közönségzajt, ami végül megadta az autentikus atmoszférát. De ezután koncertre kellett keverni a szólamokat is, mintha az egész élőben szólna, és ez nagyon nehéz volt. Általában is csúnyítani kellett utólag minden eredeti elképzelésünket, mivel mindent digitálisan vettünk fel, így túl jó minőségben rögzítettük a sávokat, sok magassal, dús felhangokkal. Wahornnak az is volt a reakciója, hogy egy lemez sem szólt ilyen szépen a ’80-as években. De nem is akartuk letagadni, hogy ez anyag most született. És bár nem volt mindig tudatos, szándékos a mi részünkről a dolog, sokan bizonyos aktualitásokat is felfedezni véltek a szövegekben.
D. B.: A Bizottság-számban például benne van, hogy „egyharmad meg egyharmad az kétharmad”. Öt vagy hat évvel ezelőtt írtam le ezt a sort… A „hol lesz majd jó minekünk, emitt vagy odaát”-sor a Cseh Tamás-dalból is hasonlóan áthallásossá vált a megjelenés idejében, pedig ez is elég régi szövegrészlet.
Van-e olyan „elkövetés”, ami valamilyen szelektálási szempont alapján végül nem került fel a lemezre, de elégedettek voltatok vele?
Cz. Á.: Voltak kezdemények (Vágtázó Halottkémek, Pál utcai Fiúk, iON, Péterffy Bori, még Tankcsapda is), de vagy nem sikerültek elég jól vagy megbontották volna a koherenciát valamilyen szempontból, vagy túlreprezentáltak volna egy előadót, ha beválogatjuk őket.
D. B.: Volt egy „kései Lovasi”, amit megcsináltunk, mélyebb is lett, mint a Kitálalom a fertályadat Kispál-számunk, kevésbé is voltak benne parodisztikus elemek. Nagyon jó dal lett, de sajnálattal el kellett engedni, sok lett volna Lovasiból.
A visszajelzések ilyen jellegű lemeznél különösen fontosak lehetnek, mit tapasztaltatok?
D. B.: Szinte minden alanyt sikerült személyesen felkeresnünk a lemezbemutató előtt, hogy megmutassuk nekik „magukat”, meg akire még kíváncsiak – voltak, akik meghallgatták az egészet – és mindenki felszabadultan nevetett. Azt gondolom, hogy mindenki érezte a törődést, a szeretetet, a befektetett munkát.
Lesz esetleg „B-oldal”?
Cz. Á.: Ha kell, hogy legyen, akkor lesz, mert ez sem rajtunk múlott, egyszerűen meg akart születni, megírta magát. Annak a generációnak pedig, ami ezeken a zenéken nőtt fel, érezhetően fontos volt ez a gesztus – még Kanadából is kaptunk leveleket a lemez kapcsán – hiszen nem csak az előadókról szólt az underground, hanem az ide kötődő közösségről is.
(A rovatot szerkeszti, az interjút készítette: Papp Máté)
[1] https://www.youtube.com/watch?v=O9DaZ4pWyZ0&list=PLB233D2E2A13455FD
[2] https://www.youtube.com/watch?v=s0oG3caDjr0
[3] https://www.youtube.com/user/vasarnapigyerekek