Mikor vidékre költözött, mert fővárosi szobája zsugorodni kezdett, Fekete Izsák úgy érezte, újra nő a tüdeje. Nagyokat szippantott a levegőből, miközben leráncigálta a vonatról bordó utazótáskáját, amit egy kórházban talált. Az első ember, akivel találkozott a faluban, részeg volt, rajzfilmdalokat énekelve lejtett őhozzá, mélyen a szemébe nézett és azt mondta: ez a mi utcánk, fiam. Meghatódott ettől a bensőséges hangtól. Egyik kedves apácaismerőse ajánlotta fel neki régebben, hogyha úgy érzi, nem bírja tovább, költözzön be bátran ebbe és ebbe a faluba, ebbe és ebbe a házba.
Könnyen megtalálta, ez volt az egyetlen a környéken, aminek a falát kívülről lilára festették. Ablakában elszáradt muskátlik lógtak úgy, mint azok a lányok, akik végleg feladták, hogy valaha is menyasszonyok lesznek. A kulcsot egy hamutálcában találta meg a párkányon, az ajtón kis tábla, vigyázat, harapós kutya. Egy sem volt a tágas kertben, biztosan elkóborolt, vagy megdöglött szegény. Belül a falak narancssárgán virítottak, mintha egy teljesen új bolygóra érkezett volna, aminek saját törvényei a színek szabályozására is kiterjedtek. Talált egy szobát tele madárkalitkákkal, eleség és lakó nélkül. A konyhában teát akart főzni, hogy felmelegedjen a ködös őszi hidegből, de nem volt sehol teafű. Rézedények között kutakodott, egérfogókat dobott arrébb, hiába. Maradt a víz és bele pár csepp egy üveg aljáról, talán rum.
Zavarta a csend, dudorászni kezdett, majd, miután rájött, nem kell félnie attól, hogy bárki is rászól, hangosan énekelt. Valami dobogni kezdett a talpa alatt. Közelebb hajolt a parkettához. Igen, valaki mocorgott alatta. Egy macska nem csapódhat csak úgy a plafonnak, hacsak nem tud mondjuk repülni. Nem, ez súlyosabb, mint egy macska. Egy zsiráf meg nem férne be csak úgy, bár ki tudja, mekkora ez a pince alatta. De nem, zsiráf semmiképpen nem lehet. Meg kell nézni. Kinyitott több ajtót, de mindegyik mögött csak téglafalat talált, egyedül az utolsó mögött nem, vastag pókhálórétegen át látta a lefelé vezető lépcsőket. Nyikorgott a talpa alatt, pedig óvatosan lépkedett. Lent hatalmas kalitkát talált. Egy öreg hölgy üldögélt benne karosszékben, teáscsészével, pávatollas kalapban. Valahonnan előhalászott egy legyezőt és szégyenlősen legyezni kezdett, ezzel újabb porréteget kavart fel, amitől Fekete Izsák olyat tüsszögött, mint a mennydörgés.
– Egészségére, angyalom!
– Ki maga?
– Ó, én itt lakom. Mióta bezárt az üzlet. Igen, egy hónapja, régebb óta talán. Még a húgom itt élt, mikor beköltöztem ebbe a tágas kis kalickába.
Fekete Izsák nem tudta eldönteni, melyikük most a betörő. Dudorászni kezdett, valami olyasmi szöveggel, hogy nem tudom, nem tudom, ki maga, ki maga, melyikünk menjen most haza, most haza, az öreg hölgy vagy én, vagy én, vagy ön. A legyező nagyot koppant a ketrec alján.
– Mit nem mond! Dehogy vagyok én öreg hölgy! Még csak hatvan múltam! Pimasz! A többi dünnyögését nem értettem, mert egy picikét süket vagyok, de épp elég volt ez is, hogy megkérjem az urat, hogy távozzon.
Fekete Izsák egy ideig ácsorgott, egyik lábáról a másikra állt, fülét vakarta, majd elindult a lépcsők felé. Aztán visszafordult.
– Tudja, én sok mindent láttam, de ilyet még soha, és meg kell mondjam, nem hagy nyugodni, hogy maga itt ül ebben a ketrecben. Szóval elárulná, hogy mit keres a ketrecben? Nem kell sietni, van időm, rengeteg van belőle. A hölgy arca megfejthetetlen fintorba torzult egy pillanatra, mintha megharapták volna belülről, aztán ránézett, vidáman, látszott, hogy öreg szeme olyan barna, mint egy napsütéses őszi délelőtt. Intett, hogy üljön le, így Fekete Izsák kénytelen volt összehúzni kezét-lábát, mint egy kisgyerekes apuka a játszótéri libikókán, és bekucorodott mellé a ketrecbe.
– Nem akarnám untatni, szóval csak röviden. Tudja, gyermekkoromban odáig voltam a madarakért, nem csak azokért, amiket itt, a faluban láttam, hanem az állatkerti színesekért is. Az első szavam is, igen, gamba, ezt mondtam, tudja ez galambot jelent, de miért is mondom ezt magának. Aztán valóra vált az álmom, megnyitottam a kereskedésemet itt a faluban, tele pintyekkel, papagájokkal, verebekkel, rigókkal és még ki tudja, mikkel, egyszer flamingót is árultam, képzelje el, flamingót, bejött az üzletbe a pap, sokáig nézte, majd kiment, ilyen állat nem létezik, mondta, aztán kiviharzott. Utána kiprédikált a templomban, hogy boszorkány vagyok, elátkozott, megbűvölt madarakat tartok, sőt magam kreálom kis vegykonyhámban. A férjem, Isten nyugtassa szegényt, azzal vádolt, hogy jobban szeretem a tollasokat, mint őt, én meg hiába mondtam neki, nem igaz, ő mégis megölte magát. Fejére húzta a madáreledeles zacskót. Nem is ment utána a bolt olyan jól. De nem várt rám a magány! Velem szenvedtek az én kicsinyeim! Beszélgettünk sokat, mondták, nem jó nekik ez a ketrec, szabadulnának már. De hogy engedhettem volna el szegényeket, ha ők az én mindeneim, ha kinyitom az ajtót, itt hagynak, vége, vége. Inkább szeretgettem őket még jobban, hordtam a boltba az eleséget zsákszámra. A faluban azt mondták, én is madár lettem vénségemre, a madaraknak meg ketrec kell, készítettek nekem egyet, igen. Odarakták a boltom elé. A madaraim látták ezt, tudja, sokkal okosabbak ezek bárkinél, akit ismer. Akkor kezdtek sugdosni nekem, ha annyira ketrecben akarom őket tartani, miért nem cserélünk egy kicsit, csak hogy tudjam, milyen kellemes, milyen jó is egy igazi saját kalicka. Ők meg kipróbálják a szabad létet, s mivel hisznek nekem, biztosan szörnyű lesz, úgyis visszatérnek hozzám, marad minden a régiben. Addig beszéltek a lelkemre, míg úgy döntöttem, kipróbálom. Addigra a ketrec már itt várt rám, a nővérem lehozatta, hogy ne maradjunk szégyenben a világ előtt. Egy kellemes nyári napon, mikor a falu üres volt, a boltban se bolyongott vevő már hetek óta, kinyitottam az összes kalickát, a madaraim pedig elrepültek, kiszínezték az eget egy pillanatra és vijjogva, csivitelve szálltak. Én ígéretemhez híven bemásztam ebbe a ketrecbe, és tudja mit? Egészen otthonos. Ha pokrócot terítenek fölém, alszom, ha leszedik, ébren vagyok. A hallásom romlik egyedül. Olyan, mint a visszhang, az elején ijesztően robog körülöttem minden, ma már nem ver senki zajt, magam lehetek igazán. A madaraim persze nem jöttek vissza, találtak bizonyosan egy másikat, aki gondjukat viseli, ez így van rendjén. Fiatalember, gondolkozott már azon, hogy vegyen egy saját ketrecet?
Fekete Izsák egy ideje a menekülésre gondolt. Nem mintha rossz lett volna itt, de már zsibbadt a lába a szűk ketrecben, és kellemetlen érzések telepedtek meg a mellkasán. Olyan volt mintha egy zsák tollat nyelt volna le. A kérdésre tehát felpattant, felrobogott a lépcsőn, és úgy pakolta holmiját a bordó utazótáskába, mintha attól félne, tényleg lesz számára is egy ketrec. Sosem esett még olyan jól levegővétel, mint abban a füstös falusi utcában. Úgy döntött, mielőtt elhagyná a helyet, ellátogat a kocsmába egy forró teára. A rácsos ablak látványától kicsit megborzongott. Mikor leült a pulthoz a kocsmáros felvont szemöldökkel söprögette le Fekete Izsák válláról a tollakat.