2011. július 22-én 15:25-kor pokolgép robbant Oslo kormányzati negyedében. Két órával később egy rendőrruhás norvég férfi tüzet nyitott az Utoya szigetén táborozó munkáspárti fiatalokra. A rendőrség 72 perc alatt ért ki a helyszínre. 77-en haltak meg. Erik Poppe filmje ennek a 72 percnek állít emléket.
Példátlan tragédia történt Utoyán. A 21. században, a nyugati világban egyedülálló módon, egy nacionalista férfi, szervezetlenül, senkihez és semmihez sem csatlakozva, saját hazájában, a saját polgártársait kezdte el lemészárolni. Nem elborult aggyal rontott be egy iskolába (moziba), nem (csupán) robbantott: több mint egy órán keresztül, módszeresen vadászott le, többnyire tizenéves gyerekeket, ideológiai megfontolásból. Szakértői vélemények szerint a rendőrség nagyon lassan ért ki a helyszínre (legyünk őszinték, ha ugyanez a Kékesben történne egy hideg téli napon, ugyanúgy reménytelenül későn érkezne meg a segítség). A norvég bíróság még azt sem tudta eldönteni, épelméjű vagy elmebeteg-e az elkövető. A nyugati jóléti demokráciák zászlóshajójának is tekinthető Norvégiában a lehető legsúlyosabb büntetést rótták ki az elkövetőre: 21 év letöltendő börtönbüntetést.
Az igaz történet sokkoló, egyedülálló, elmesélni való. Hét évvel a tragédia után két filmprojekt is megkísérelte a feldolgozást. Paul Greengrass (a Bourne-filmek rendezője) a Netflix gyártásában mutatta be 22 July című filmjét, amely, feltehetően az angolul játszatott norvég színészek hiteltelensége és a tragédia-giccs szenvtelen meglovaglása miatt se a nézők, se a kritika oldalán nem aratott sikert. A másik, az ezen írás tárgyát képező Utoya, július 22. A két film között lényeges különbség, hogy míg Greengrass filmje dramatizálja a történteket, és nem csak egy áldozat, de az elkövető történetét is bemutatja, addig Poppe csupán a merényletre és az áldozatokra koncentrál. Filmjét egyetlen hosszú felvételben rögzíti.
Az IMDB és a Wikipédia adatait összevetve azt mondhatjuk, hogy 2018-ra legalább 27 mozifilmet mutattak be a filmirodalom története során, amelyek egyetlen felvétellel lettek rögzítve. 2016-ban írtunk a Victoria című német filmről, amely egy bűnügyi történeten keresztül próbálta meg kitágítani a műfaj határait. Már a tragédiába forduló film kapcsán is megjegyeztük, hogy a feszült jelenetekben, a színészektől egyetlen összefüggő állapothullámot követelő rendezés képes fokozni a játék hitelességét. Talán ez a sosem-látott hitelesség lehetett az a hívószó, amelynek engedelmeskedve Poppe az Utoyán történtek bemutatására is ezt a kényes formátumot választotta.
Az egy-felvételes filmkészítés nehézsége, hogy játéktechnikai szempontból a senkiföldjére tereli a színészeket: a színházi és a filmes színjátszás legösszetettebb fogásait egyszerre kívánja meg az alkotóktól. A filmen minden éles, minden apró mozdulat, gesztus közelről, százszoros nagyításban látszik, mindeközben egyetlen, megismételhetetlen, a végletekben is folyamatosan tudatos amplitúdót követel az alkotás – akárcsak a színpadon. Ennek fényében a rendező ebben a filmben a választott nehézségeket még azzal is tetézi, hogy a témából adódóan fiatal, többnyire elsőfilmes szereplőkkel játszatja el történetét.
Ahogyan minden ilyen típusú alkotásnál, így az Utoya tárgyalása kapcsán is felvetődik a valós idő és a filmes (színpadi) idő viszonyának kérdése.
A Victoriával ellentétben (ahol, ha emlékszünk, a realizmusra törekvő film helyszínei, kifogásolható módon, valószínűtlenül közel estek egymáshoz) ez a film nem kényszerül a „díszletek” közötti, valós időhöz mérten túl rövid, filmes időben túl hosszú átállásokra: az Utoya a valós eseményeknek megfelelően egyetlen szigeten, többnyire egyetlen egy óra körüli jelenetben játszódik. Kivételt képeznek ez alól a merényletet felvezető veszekedés–ismerkedés–étkezés jelenetek, amelyek gyorsított időben történnek egymás után, s amik vélhetően a színészek tapasztalatlanságával tetézett alulrendezettség miatt finoman szólva is laposak. Hiába a valóság diktálta tempó, a film látszólag ezután is nehezen indul be. A fa alatt lapuló fiatalok telefonos segélykérése köré csoportosuló tizenhárom perces jelenetsor fél tucat szereplő arcán keresztül kívánja bemutatni a pánikot, az alakítások hitelessége azonban sajnos ingadozik, ennélfogva a szekvencia indokolatlanul vontatottnak hat.
Dramaturgiai fordulópont, amikor Kaja egy sérült kislányra talál az erdőben. A rendező a film első felében egy olyan atmoszférát teremt meg, amelyben nem tudjuk, hogy a kamaszok mennyire reagálják túl (vagy alul) a történéseket: mert ők se tudják. A lövések az első halottig akár valamiféle gyakorlatot (vaktöltényeket) is jelenthetnének: a helyzet a halottól lesz valóban éles. A film ebből a szempontból remekül ábrázolja a történések lélektani menetét, ahogyan a pánikban megelőlegezett tragédia valósággá válik.
A film második felében tárul fel előttünk Poppe finomra hangolt eszköztára. A rendező a „visszatartás” eszközével ábrázolja a feszültséget: az elkövetőt egyetlen homályos pillanatra látjuk csak; a golyók sem csapkodnak jobbra-balra; a főszereplő (ahogyan ez feltehetően a valóságban is lenni szokott) akkor találkozik csupán golyóval, amikor eltalálják. Poppe kerüli a véres részleteket. Nem moralizál, nem mondja meg, hogy mi a helyes cselekedet, de amellett, hogy bemutatja azt, ahogyan a fiatalok egymásnak segítenek, azt is ábrázolja, ahogyan eltapossák egymást. Emellett a tragédia párhuzamos történeteinek bemutathatatlansága mellett foglal állást: egyetlen szereplő 72 percét mutatja be, ha a társai kiesnek a látószögéből, nem léteznek.
Technikai szempontból a film kifogástalan. A hajak, a smink, a jelmez, úgy bomlik, kenődik, koszolódik, hogy egy pillanatra sem zökkenti ki a nézőt a filmből. A fényképezés kiemelkedő, rengeteg beállításban meséli el a történetet. A kép néha a karakter számára jelentős történéseket ábrázolja, néha a jelentékteleneket, a fényképezés hektikussága fokozza a mű hiperrealizmusát. Az operatőr végtelen éberségére jellemző, ahogyan improvizál: a halott lány kezén bemutat egy szúnyogot. Martin Otterbeck egyértelműen kiérdemelte az Európa legjobb operatőre címet a 2018-as EFA díjátadón.
Az Utoya távolról sem remekmű. A már említett valós idő, az amatőr szereplők és az alul rendezett jelenetek ingadozóan tudják csak fenntartani a néző figyelmét. A filmnek mégis korszakos értéke van. Hatásvadász zene, kórházi képsorok és az elkövető ábrázolása nélkül képes bemutatni a tragédiát valós időben, valós helyszínen, valós állapotban. Hibái ellenére bátorsága és kísérletező hozzáállása a magasba emeli. Dokumentál, emléket állít. Egy feldolgozás, ami segíti a feldolgozást. Egy olyan filmet pedig, ami erre képes valóban érdemes elkészíteni.
(Utoya, július 22.;rendezte: Erik Poppe; írta: Siv Rajendram Eliassen, Anna Bache-Wiig és Erik Poppe; főszereplők: Andrea Berntzen, Aleksander Holmen, Solveig Koløen Birkeland, Brede Fristad, Elli Rhiannon Müller Osbourne; fényképezte: Martin Otterbeck; vágó: Einar Egeland; látványtervező: Harald Egede-Nissen; jelmeztervező: Rikke Simonsen; zeneszerző: Wolfgang Plagge)
