Katona Ágota 1989-ben született Balassagyarmaton. Az ELTE esztétika-magyar szakán végzett, szerkesztői és portugál minorral. Verset és prózát ír, kollázsokat készít, első kötete megjelenés előtt áll a Fiatal Írók Szövetségénél.
Az érzékek éjszakája
Amíg kínvallatásokról olvasok,
elérnek hozzám a feketeség
körei. Átgázolok a fürtös virágokon,
mérgező leszek, majdnem keserű.
Amiről tudok, az már a részem,
legyen akár hús vagy gyöngy.
Tanulok úgy beszélni, hogy
széthasítsam az ép szövetet
és megzavarjam a képkockákat.
Fénytelen arcú vértanú áll
a hírek között, telihold
takarja. A bordakosárban
teljes a napfogyatkozás.
Épületmag
Tíz emeletre visz fel, egészen
az ég alá, hogy félbe törve hozzon
le. Kiismerhetetlen városban,
először. Szakadoznak az érintések,
az üzenet a mennyei Jeruzsálemről.
Falai sárgaréz, átlátszatlan üveg,
ígérgetés. Az alapokban mag.
Védem az épületet, befalazott lány.
Kaparások a méhfalon. A szüzesség
elvesztése, mint lélegzetvétel testszínű
víz alatt. Dobogás a burokban,
semmi skarlát és bíbor.
Árnyéktűrő
A gyarmatosítás metaforáit
kellene megvalósítanom. Bevenni
egy kanyart, hódítani a következő
utcasarkot. Füvön tartom a kezem,
a legegyszerűbb, egyetlen levélből
álló testeken. A megszállás pillanatában
névtelen fák hozzák virágaikat
két háztömb között az üres tájon.
Eltérítenek a kifejlődött kerülettől.
Az út túloldala felől erősödik a
harangszó, a barokk indulókkal szított
lendület, hogy tűsarkúban elérjem,
ha egy lélegzetvétel kihagyásával is,
az egyetlen villamost.
Mögöttem a megszentségtelenített
test éjszakái. Saját ökölbe mélyesztett
fogak, sok név, de nem arc nélküli
lökés. A virágágyakban árvácskák.
Kör alakban foglalják el az árnyékot,
szín szerint. Halvány cérnaszál
tartja a túlnemesített fejeket.
Kertai Csenger: A testen tett erőszak vértanúi szólalnak meg ezekben a versekben. Az erőszak egyik kiemelkedő formája lehet a szexuális erőszak, de itt a test fájdalmai általánosabb értelműek, egyszerűen a test kivetett, kiszolgáltatott tárgyává válik a hétköznapoknak. Mit üzennek ezek a fájdalmak, hogyan lehet megélni őket?
Katona Ágota: A mi kontinensünkön, bizonyos életszínvonalon felül, és az elmúlt évszázadokhoz képest kevesebb erőszakot látunk szemtől szemben, képernyőn kívül. Ettől függetlenül szinte bárki, bármikor áldozattá válhat. A brutalitással pedig még nehezebb szembenézni, mint a hétköznapi fájdalmakkal. Örök kedvencem Borbély Szilárd; több mint tíz éve olvastam először, és azt éreztem, hogy olyan pontra ért el, amit még csak megközelíteni is nehéz. De számos olyan alkotó van, aki foglalkozik a testi fájdalom vagy a kegyetlenség témájával. Ez pedig azon kívül, hogy etikai, éppúgy (kép)nyelvi kérdés, és arról is szól, mennyire explicit módon ábrázolunk valamit. Nekem az a tapasztalatom, hogy a verbalitás szinte mindig stilizál valamennyire, hiába, hogy az irodalomban sincsen Hays-kód (a hollywoodi filmeket 1934 és 1968 között meghatározó normarendszer). A fájdalomhoz nem társítanék értelmet, azt hiszem, nincs jelentése. A határaink áthágásának viszont súlyos hatása lehet, például az, hogy folyamatosan újra kell építeni azt a határt, ez pedig nehéz és időigényes folyamat – ha egyáltalán lehetséges, és egyáltalán túléltük, ami történt velünk.
Makáry Sebestyén: Mi a „versmagod”? Van-e ennek köze az Épületmag című versedhez?
K.Á.: Szeretek organikus metaforák felől gondolni a szövegekre, olyan értelemben, hogy a versnek van egy első verziója, ami elkezd szárat, leveleket növeszteni, indákat ereszt; és persze néha meg kell metszeni. Ennek a folyamatnak egy része a műhelymunka, a közösségi olvasás során kapott visszajelzések befogadása. Meglepő például, mennyire más-más módon olvasták a líraműhelyek résztvevői ezt a verset. Nem meglepő viszont, hogy milyen sokat tudtam javítani rajta a kritikus észrevételek segítségével. Legszívesebben elővenném a több mappát megtöltő líraműhelyes papírokat, és újra meg újra átírnám a verseim. Egyszer viszont el kell engedni őket, a könyvkiadásnak, a nyomdatechnikának határai vannak – de azért szeretnék álmodni egy folyamatosan íródó szöveget. Lehet, hogy a mag helyett inkább a kiindulási pont metaforája illene arra, ahogy a különböző szövegtípusokra gondolok. Ezeket a pontokat megjelöltem, és mintha egy nagyobb alakzatot rajzolnék belőlük, lassan, de biztosan folytatom őket. Régebben ezt – Pessoa nyomán – heteronimekkel képzeltem el, publikáltam is álnéven, de valahogy nem működött ez a módszer, a leveleimet például sorra elkeverték a postán. Egy-két ilyen eset után rájöttem, hogy ez így praktikus okokból sem lesz jó, és valahogy túl szűk, túlságosan behatárol. A különböző nevekig eljutottam ugyan, de úgy éreztem, hogy képtelen vagyok kitalálni egy élettörténetet vagy személyiséget, mert nem személyiségekkel, hanem egyfajta módszerrel, anyaggal, látásmóddal dolgozom, és ez valahol túl van a személyiségen, képlékenyebb annál, ami szerepversben nem igazán nyilvánulhat meg. Egyszer volt szerencsém Takács Zsuzsával Pessoáról beszélgetni, és megkérdezte tőlem, hogy melyik heteronimjét szeretem a legjobban. Nagyon zavarba jöttem, mert én valahogy nem választottam szét magamban Pessoát Pessoától, hiába kellett megtanulnom a vizsgákra. A versek kinyomtatott, fénymásolt portugál verziói is teljesen összekeveredtek már, így a különböző szövegalkotási módokat nem társítottam automatikusan a kitalált személyiségekhez. Tágabb értelemben lehet az is egyfajta versmag, hogy milyen hatások értek, az anatómiai atlasztól kezdve a turistatérképig. Mindet persze nem lehet felsorolni, csak néhány nagyon kedveset: Kosztolányi Kaleidoszkóp című fordításkötete volt az első igazi találkozásom a költészettel, Nemes Nagy Ágnes és néhány brazil költő egy-egy versét pedig kiragasztottam a szekrényajtóra, hogy mindig szem előtt legyenek. A szakdolgozatomat a századforduló költészetéből írtam; a színszimbolikák, a virágmotívumok, az ornamentika kortárs felhasználási lehetőségei azóta érdekelnek, de a (vad)romantikából is hasznosítok újra dolgokat, Vörösmarty és Caspar David Friedrich néha felbukkannak, én pedig nem zavarom el őket. Az elemek végtelen tárházából kedvünkre válogathatunk, és sokféle módon átalakíthatóak. Az esztétikailag problémás elemek – egyes versszerkesztési módokon át az avítt költőszerepekig – jó alanyai az újrahasznosításnak, az amatőr költészet is előszeretettel merít belőlük. A publikáló költők művei alatt pedig jéghegyszerűen ott van az amatőrök szövegeinek a sokasága, és nem mondhatjuk, hogy ez valamilyen módon nem része a kultúra egészének.
K.Cs.: „Az alapokban mag.” „Halvány cérnaszál tartja a túlnemesített fejeket.” A testbe, a fájdalomba kódolva van az elmúlás, mégis a versekben rendszerint megjelenik egy beszélő, aki kísérletet tesz valamiféle értelemtársításra ott, ahol az értelmezés lehet, hogy már késő, vagy épp lehetetlen.
K.Á.: Kérdés, hogy hol van ez az ott – érzek itt egyfajta ,,közöttiséget” – mintha egyes élmények egymásra íródnának, összesűrűsödnének, akár generációkon, kultúrákon keresztül. Nemcsak az értelmezés, sokszor maga a kimondás is lehetetlen. De a kimondásnak vajon értelmezésnek kell-e lennie? Inkább megfigyelésnek mondanám, a figyelem irányításának pedig számos különböző módja és eszköze lehet. A saját írásaim között a kicsit szűkebben értelmezhető szövegekre is ilyen szűrőként gondolok, de nem jelölök meg hozzájuk szerepeket, mert az túlságosan irányítaná az olvasást, és valamerre nyitottnak akarom azért hagyni őket. Ha az értelmezés lehetetlen is, a szemtanúság, a jelenlét még lehetséges.
M.S.: Sok kulturális utalást használsz. Mennyei Jeruzsálem, Kőmíves Kelemenné, növények kultúrtörténete, barokk. Mennyire fontosak ezek a versek szemszögéből? Miképpen kapcsolódik össze a személyes, a kollektív és a kulturális háttér?
K.Á.: Nem teszek éles különbséget személyes és kulturális élmény között, sem pedig magaskultúra és populáris kultúra között, egymásba íródnak, találkoznak egymással. Amikor például barokk zenét hallgatok vagy keresztény misztikus szövegeket olvasok, az is lehet érzéki élmény. A bolyongás a maradványok között inkább szól arról, hogy mit nem tudok. Ha valamit megtalálok, könnyen lehet, hogy el is tűnik a szemem elől, mint a metróépítéskor talált freskók Fellini Róma című filmjében. Annak, hogy mit tudhatunk meg a múlt egyes elemeiről, határai vannak, de annak nincs, hogy vajon miért érdekel engem egy téma. Szeretek különböző dolgok között keresgélni, a régi képeslapoktól a némafilmeken át az elfelejtett alkotókig. női magazinokat olvasni (aztán jól szétvagdosni őket, hogy analóg kollázst készítsek belőlük), de B-kategóriás kosztümös filmeket nézni is ilyen guilty pleasure. Később az az érdekes, hogy miként tudom ezeket elhelyezni a saját mozaikomban, a mozaikdarabokhoz pedig szinte mindig szorosan társítható egy személyes élethelyzet – az ,,én”-hez egyfajta érzéki optikát társítok, mintha egy objektív lenne, amivel rá lehet zoomolni egyes élményekre. Ha érdekel egy témakör, akkor az általam spektrumolvasásnak nevezett módszert alkalmazom. A mentális betegség témájához például úgy nyúltam hozzá, hogy tettem egy jó nagy kört a hardcore pszichiátriától az antipszichiátriáig, éveken át vissza-visszatérve a különböző olvasmányokon, filmélményeken, akár emberi kapcsolatokon keresztül. Szükségem van egy ilyen szinopszisra. Viszont ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy teóriák felől közelíteném meg az írást, inkább csak menthetetlenül kíváncsi vagyok. Ezt úgy hívom, hogy hermészi attitűd, vagy nyughatatlanság, amit az angol mercurial szó nagyon jól kifejez. Mindennek van egyfajta újrahasznosítás jellege is, mint amikor fogok egy régi újságból kivágott képet, és különböző képekkel, akár szeméttel társítom – ez a kollázs (anti)logikája, és talán egy kis felületesztétika is, amit a nyitottsága miatt szeretek. A rétegek találkozása nem 1+1=2, az asszociációkon keresztül lehetőséget ad a különböző értelmezésekre, és egyfajta nagyon finom, kedves iróniára is.
K.CS.: A barokk induló, Jeruzsálem és a tűsarkú egyenként intézményes szinten adhatnak választ az elmúlásra. Az egyik a vallás szintjén, a másik valamilyen ünnepi ceremónia szintjén. Mennyire hihetünk még ezeknek az intézményesen, kvázi a közösség szintjén értelmezhető, akár előre legyártott válaszoknak?
K.Á.: A halál és a túlvilághit kultúrtörténete izgalmas téma, ez is azok közé a témakörök köré tartozik, amelyekhez vissza-visszatérek. Szerintem szükségünk van a biztos pontokra, kulturális és családi örökségre, de emellett igyekszem nyitottan hagyni ezt a kérdést. Inkább megpróbálom beleképzelni magam különböző világnézetekbe, ez pedig veszélyes lehet, mert néha olyan mentális tájakra tévedhetek, ahol nem biztos, hogy kellemes egyedül lenni. Könnyen válhat a virtuális utazásból katabászisz, a parfümreklámok rózsagirlandjai mellett olykor megjelenik egy levágott fej. Kívülről nézve pedig esetleg úgy látszik, hogy éppen ott lakom, ahol vagyok, pedig csak arra jártam. Ahogyan turistaként más országokba látogatunk el, úgy mentális turisták is lehetünk, rajtunk múlik, hogy mire irányítjuk a figyelmünket.
M.S.: Érzékek, érzéketlenség, hatalomgyakorlás. Több kísérlet is van ma a téma bejárására. Mi indít ebbe az irányba, mi az, amit megmutatnál a témában?
K.Á.: Ha egy szituáció, műalkotás, jelenség megérint, és úgy érzem, dolgom van vele, keresem hozzá a nyelvi utakat. A vers nem alkalmas viszont arra, hogy társadalmi célt érjen el. Nem azért, mert szét akarom választani a politikától vagy a kultúra más rétegeitől, hiszen a közeg, amelyben élünk, akaratlanul is hat ránk. Szűkebb értelemben vett (aktuál)politikai verseket például nem szeretnék írni, ettől függetlenül örömmel olvasom az ilyen írásokat is, és hiszek benne, hogy számos legitim megszólásmód létezik, melyek megférnek egymás mellett. Ami érdekel, néha véletlenül találkozik népszerű témákkal, mert a megírás és a publikálás között sokszor évek telnek el, most például körülbelül 2018-19-et ír a mások számára látható szövegnaptáram.
M.S.Milyen terveid vannak a közeljövőben, hol tudod elhelyezni magad a kortárs irodalomban?
K.Á.: Esszéisztikus prózavers- vagy naplószerű szövegekkel kísérletezek egy ideje, akár a folyamatos íródás, a soha be nem fejezés lehetőségének igényével. A szöveg képekkel, fotókkal való kapcsolata szintén régóta foglalkoztat (a meglévő verseimet próbálom például átkódolni kollázsba). Igyekszem fenntartani egyfajta poétikai diverzitást, és az eklektika, az intermedialitás/mixed media is vonz. Van egy láthatatlan csoport, melynek tagjaival akár ismeretlenül is közösséget érzek: ők azok, akik az ELTE esztétika szakára jártak vagy járnak. Itt olyan szellemi szabadságot tapasztaltam meg, amit sehol máshol, és biztos vagyok benne, hogy nagyon erősen hatott arra, amit csinálok.
A kollázsok Katona Ágota munkái.