„És épp ide kívánkozott, az ég e hasadékának túloldalára,
e sötéten kanyargó szalagra, ahol semmi csillag nincsen.
…Itt még nem vette kezdetét az idő;
a fény és élet majd akkor önti formába e semmit,
ha a most égő csillagok már mind kihunytak.”
(Arthur C. Clarke – 2010. Második Űrodisszeia)
.
neki sosem lesz köztiszteletben álló családja, gondolta, ahogy a kifejezést olvasta, és egyben felszisszent annak banalitásától, túl sokáig volt szövetidegen projekciós felület, nem mintha ezt azonnal észrevette volna, csak azt, hogy akkor sem hozzá beszélnek, ha vele beszélnek, eleinte belement, aztán elunta, a szentély sötét, míg a katedrálisra turistáknak vetítenek fényjátékokat, és hallgatott, egyszer egy volt egyetemista társa, akivel másfél évtized múltán találkozott, kezdett rögtön agitáltan magyarázni neki egy szülésznő körüli vitában, hogy mit mondott szerinte rosszul a sógornője a parlamentben, de ő addigra túl volt azon, hogy ezeket magára vegye, pihegve vonszolja a hírt apjának, öccsének, nővérének, sógornőjének és mindenkinek, akinek üzenni akartak vele, elunta a kivetüléseket, mert nem volt dolga ezekkel, ugyanakkor tudta, elhatárolódásokból sem lesz saját kontúrja, és csak annyit mondott évfolyamtársának is – mivel azt nem kérdezte tőle – különben jól vagyok, és elmondta hány gyereke van, ha már egy szülésznő kapcsán akart üzenni általa, és még azt sem mondta el, hogy különösnek találja ezt az össznépi pszichotikus teret, mert persze a születés körül az van, mindig az van, ha érkezik vagy távozik valaki, egy kvázi pszichotikus tér, amiben mindenki jobb, ha óvatosan mozog, mert egy pillanat alatt robban be, de ebbe sem ment bele, tudta, éppen semmire viszi, a művek már ott kioltás lesznek, hogy minden vers majd a nevével kezdődik, és ebben az akusztikus térben nem terjed a hang, azonnal ellenáramok indulnak el, nem szidják, nem is néznek őrá, egész gyerekkora az ószövetségi történetekben telt, és nem kap helyettük más történeteket, hogy gyerekként érhetnék, mikor még egy születő galaxis az idegrendszer, apja az imateremben felállt a székre, és onnan minden védekező mozdulat nélkül zuhant le, hogy megmutassa, hogy dőlt el dávid parittyájától góliát, lehet csak ő rémült halálra, és a többi gyerek nem, és mégsem került fedésbe, csak feddésbe, ezzel a szövetséggel, nem vele köttetett, ott a mélyben, ahova lebukik, ez nincsen, a gyermek sámuelen kívül senki nem éli túl benne az ébredés zimankóját, ő vele együtt nőtt fel, míg egyszer az ő álmán is túlcsordult a szövegidegen isten, az émelygést nem hívja hányingernek, nem is emberi figyelem avat egy történetet üdvtörténelemmé, és ha nem lesz üdvtörténet egy szenvedéstörténet, hisz milyen híjat tölthetne be, és még azt sem tudja, vajon meg kellett-e történjen, vagy amúgy sem arról szól, hogy a múltban így történt, hanem, hogy mindig ez történik, így akkor nem fogják, hogyan is foghatják, nem találkozik egész addigi áteredő életükkel, és az ő áteredő élete minden igazodásban csak megsemmisülhet, nem lehet lemosni egy kivetítést, csak ellépni lehet, az, hogy kilép, az meríti be, nem is emberi figyelem avat egy történetet magánál többé, talán csak azért hisz istenben, mert kell valaki, aki nem kivetít, tekintete az ektoderma, ami még nem vált szét bőrre és idegrendszerre, nem lehet csak így ellépni tőle, végső vászon, a kurzor ott villog, ahol dolga van: a semmiben.
.