(Visky Andrásnak)
hinnéd, hogy pászkát eszem, amire a sörfőzés melléktermékének élesztőjét rákenem? sós. keserű. fekete. a tenger szétválik, a sivatag nem. az majd csak mikor negyven éves vagyok, fenti homokra és lentire. van bevésés, ami több, mint emlékezet: már mindenkivel találkoztam, akivel kellett. már nem jön új felismerés. mit mond el rólunk, kik lesznek mély emlékezet, kik lesznek találkozásnál többek? mikor látássá válik a hit, helyén ott az üresség. a sötétség, ami az imára hunyt szem mögött van, az a vibráló hegy, ami ámenekből lett, amiből sosem lett úgy legyen, ugyanakkora maradt, mérhetetlen. az a bevésés, hogy tudom, akkor milyen ruha volt rajtam, milyenek voltak a fények, hogy ültük körül az asztalt, és hogy nényu nem ült le, mint ős ok, a fénykörön túl mozgott a sötétben, mintha a dolgok maguktól lettek volna. apád az asztalfőn, a balján ülők is üdvözültek, valami hisztérikus elragadtatás volt benne, amit addig csak nőben láttam, anyád szemben ült, ő meg abban a nyugalomban, amit csak férfiban láttam addig, és mintha soha nem álltam volna fel onnan, mintha soha nem érne véget a pátriarchák kora, végig hallgattam, egy szót sem szóltam, a testtartás maradt meg helynek, időnek, az anyag lágertapasztalása. tudunk egyáltalán hallgatni, ha folyamatos a testbeszéd, a nem adott, hanem a levett jelentés? nem vettem le a kabátot, ami persze nagy volt rám, holland segélycsomag, de nagyon szerettem, ha nem is úgy volt, mégis az a helyes emlékezet, hogy kabátban ülünk az asztal körül, és a kezünk hideg, ahhoz, hogy aludni tudjunk, a testnek hűlnie kell, ezért ébredünk dideregve, a hagyma ecetbe áztatva, ezt a tudást azóta is használom, a szalámi a tálon, a kenyér, előtte a hosszú igei rész, épp annyi, mint sorra kerülni az egytál ételért, na nézzük ma mit hoz a lectio continua, mit mér ránk, zsoltárt vagy a zsoltáros háborús dűnéit, mert a legkevesebb a biztos halálba küldött hitteus uriás, hisz a szerelem pozitív pszichózis, de lehet a kijelölt rész lekaszabolt nők és gyerekek, hogy hírmondónak se maradjanak meg, ha nem is az éneklőmesternek, a dávidé az is, a háborús bűnösé, nem azért bolyongok a pusztában, mert van ígéret földje, hanem, mert hágárt kiűzték. hágár ül szüleid asztalánál, megetetik, megitatják, végig hallgatja a választott nép történetét, ebben a nyelvben nőtt fel, ebben a történetben, ebben a remény ellenében való reményben, ebben a pozitív pszichózisban, ebben a sajáttá ülepedett történetben, nincs másik gyerekkor, mi ülepítő medencéjével másik lelket adjon neki, az emlékben, hogy ott ül az asztalnál velük ő is, semmi szentimentális nincs, csak ez a szedimentációs ráta, ami mindent a sivatagig ülepít, mi a kiválasztás, ha nem kétszeres kiűzetés.
.