Umberto Eco (1932–2016) legújabb – halála után összeállított – esszékötetében tizenkét írás olvasható, melyet az ún. Milanesiana fesztiválok alkalmából írt, s ezeken a Milánóban évente megtartott fesztiválokon olvasta fel őket 2001 és 2015 között. A Milanesianák 2008-tól kezdve mindig egy-egy téma köré szerveződtek, ilyenek például a szépség, a rútság, a tűz, az abszolútum, a láthatatlan, az összeesküvés – nem egyet ezek közül maga Eco sugallt a szervezőknek.
E posztumusz kötet írásai is mind magukon viselik Eco sajátos szemléletmódját, reneszánsz ember voltát, szellmességét, sziporkázó stílusát, humorát, lefegyverző eleganciáját.
Umberto Eco Óriások vállán című kötetének (Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, fordította: Barna Imre, Sajó Tamás, szerkesztette: Bogdanov Edit, a Bibliográfiát készítette: Bogdanov Edit, Kisantal Tamás) részletét a Kossuth Kiadó engedélyével közöljünk.
Umberto Eco
Óriások vállán
(részlet)
Igencsak gyakorinak számított a középkorban az a toposz, amely szerint a régiek szebb és nagyobb termetű emberek voltak. Ma egy ilyen vélekedés teljességgel tarthatatlan volna – elég megnézni, mekkora ágyakban aludt Napóleon –, de azokban az időkben nagyon is lehetett ebben valami, éspedig nem csupán azért, mert az antikvitásról ünnepélyes szobrok alapján volt szokás képet alkotni, és azok a szobrok jó pár centiméternyivel nagyobbnak mutatták az ünnepelt személyt, hanem azért is, mert a Római Birodalom bukását sok évszázadnyi elnéptelenedés és éhínség követte, így hát a mostani filmek szálfa termetű Grál-lovagjai nagy valószínűséggel alacsonyabbak voltak sok mai daliánál. Nagy Sándor köztudomásúlag pöttöm emberke volt, Vercingetorix viszont alighanem magasabbra nőtt, mint Artúr király. Egy másik gyakori szimmetrikus ellentétpár a puer senilis, vagyis a fiatalság minden éke mellett a senectus, azaz az öregség erényeit is felmutató ifjú toposza, mely a Bibliától kezdve a késő antikvitáson is túlmenően, gyakorta előfordul. A régiek magas termetének dicsérete mármost konzervatív, az Apuleius által „senilis in iuvene prudentiá”-nak, ifjontian is érett bölcsességnek nevezett példaképé (Florida IX., 38.) pedig újszerű szokásnak látszik. De nem így van. A régieket az újítók magasztalják, az apák által már elfeledett hagyománnyal ugyanis a saját újításukat akarják megindokolni.
Az idézett néhány esettől – különösen a dantei önérzettől – eltekintve, a középkorban olyannyira úgy tartották, hogy igaz kijelentés csak az lehet, amit egy korábbi auctoritas – azaz tekintély – is hangoztatott már valaha, hogy ha felmerült a gyanú, miszerint az illető auctoritas mégsem hangoztatta volna az új eszmét, akár bele is nyúltak abba, amit mondott, hiszen a tekintélynek, ahogy Alain de Lille a 12. században mondta, viaszból van az orra.
Nagyon fontos, hogy ezt megértsük, hiszen Descartes óta a filozófus olyan ember, aki tabula rasát csinál, lesöpör az asztalról minden régi tudást, és abszolút újrakezdőként, Jean Maritain kifejezésével, mint afféle „débutant dans l’absolu” lép fel. Ha egy mai gondolkodó (költőkről, regényírókról vagy festőkről nem is beszélve) azt akarja, hogy komolyan vegyék, akkor valamiképpen – akár igaz ez, akár nem – el kell hitetnie, hogy mást mond, mint amit a közvetlen elődei mondtak. A skolasztikusok mármost ezt éppen fordítva csinálták. Ha úgy tetszik, a legdrámaibb apagyilkosság végrehajtásakor is azt állították és próbálták elhitetni, hogy pontosan ugyanazt ismétlik csak el, amit már az ő atyáik is mondtak. Szent Tamás a maga korában forradalmasította a keresztény filozófiát, de ha valaki ezt netán a szemére hányja (és akadt, aki megpróbálta), annak ő készséggel úgy válaszolt volna, hogy hát hiszen ugyanazt mondja csak, amit nyolc és fél évszázaddal korábban Szent Ágoston is mondott már. Nem volt ez sem hazugság, sem képmutatás. A középkori gondolkodó egész egyszerűen úgy vélte helyesnek, ha itt-ott igazít valamicskét az elődök gondolatain, amennyiben – épp őnekik köszönhetően – úgy érzi, hogy sikerült valamit még jobban megértenie. És ebből lett a mostani előadásom címében is felidézett, törpékről és óriásokról szóló aforizma.
Dicebat Bernardus Carnotensis nos esse quasi nanos gigantium humeris insidentes, ut possimus plura eis et remotiora videre, non utique proprii visus acumine, aut eminentia corporis, sed quia in altum subvehimur et extollimur magnitudine gigantes.
(Chartres-i Bernát mondotta: olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állanak, s így nem a magas termetünknek vagy az éles szemünknek köszönhetően látunk messzebbre náluk, hanem azért, mert a vállukon állva, mi magasabban vagyunk, mint ők.)
Az aforizma eredete iránt érdeklődők mindent megtalálnak a középkori forrásokról Édouard Jeauneau Nani gigantum humeris insidentes (Törpék az óriások vállán, 1967) című könyvecskéjében, de vidámabb, bolondabb, kalandosabb és izgalmasabb könyvet is írt erről 1965-ben On the Shoulders of Giants (Óriások vállán) címmel korunk egyik legnagyobb szociológusa, Robert Merton. Neki az aforizma akkor szúrt szemet egyszer, amikor Newton egy Hooke-nak írott, 1675-ös levelében ezt olvasta: „If I have seen further it is by standing on ye shoulders of Giants.” (Csupán azért láthattam messzebbre, mert a ti óriás vállaitokon állok.) Felderítette hát, hogy honnan is származik ez a mondás, majd további sorsát az időben előrehaladva, kiadásonként szaporodó jegyzetekkel és kiegészítésekkel gazdagított, tudós kitérők sokasága útján dokumentálta tovább, eladdig, hogy az olasz kiadáshoz (Sulle spalle dei giganti, 1991) megtisztelő módon tőlem kért előszó nyomán az 1993-as angol nyelvű újrakiadás már a „The post-italianate edition” (Az olasz kiadás után) alcímmel jelent meg.
A törpés-óriásos aforizmát a Metalogiconban (III., 4.) Salisbury János tulajdonítja Chartres-i Bernátnak. A 12. században vagyunk. Lehet, hogy nem Bernát találta ki, hiszen ha a törpés metafora nem is, de a gondolat már hat évszázaddal korábban, Priscianusnál felbukkan, Priscianus és Bernát között pedig az a Conches-i Vilmos lehetett a kapocs, aki Priscianus glosszáiban harminchat évvel Salisbury János előtt beszél törpékről és óriásokról. Számunkra itt most az az érdekes, hogy Salisbury János után már boldog-boldogtalan idézgeti ezt: 1160-ban a laoni iskola egyik szövegében, 1185 körül Svend Aagesen, Gérard de Cambrai, Raoul de Longchamp, Gilles de Corbeil, Gerard d’Auvergne, aztán a 14. században az aragóniai királyokat orvosló Alexandre Ricat említi, két évszázaddal később Ambroise Paré műveiben, továbbá Daniel Sennert 16. századi tudósnál, végül pedig Newtonnál fordul elő. Tullio Gregory rámutat, hogy az aforizmát Gassendi is használja (Scetticismo e empirismo. Studio su Gassendi, [Szkepticizmus és empirizmus. Tanulmányok Gassendiről], 1961), de továbbhaladva eljuthatunk minimum Ortega y Gassethez is, aki En torno a Galileo (Galileiről, 1947, 45. o.) című tanulmányában a nemzedékek egymásutánjáról szólva úgy fogalmaz, hogy az emberek „egymás vállán állnak, és annak, aki fönt van, az a jó érzése lehet, hogy uralkodik a többieken, pedig éreznie kellene, hogy ugyanakkor a foglyuk is.” Jeremy Rifkin újabb keletű Entropiájában (1982) viszont a következő Max Gluckman-idézetet olvasom: „Tudomány minden olyan diszciplína, amelyet művelve ma egy hülye is folytatni tudja onnan, ameddig egy előző nemzedékbeli lángelme eljutott.” Ez utóbbi idézetet nyolc évszázad választja el attól, amelyet Bernátnak tulajdonítanak, időközben pedig történt valami: abból a mondásból, amely a filozófiai és teológiai gondolkodás terén az apákhoz fűződő viszonyról szólt, a tudomány progresszív jellegére rámutató mondás lett.
Középkori keletkezése idején azért vált népszerűvé ez az aforizma, mert a nemzedékek konfliktusát forradalmi látszat nélkül segített feloldani. A régiek természetesen óriások voltak mihozzánk képest; mi azonban, bár törpék vagyunk, az ő nyakukba kapaszkodva – vagyis élve bölcsességükkel –, jobban látunk, mint ők. Vajon alázatos vagy gőgös aforizma volt-e ez eredetileg? Arról szólt-e, hogy ha jobban is, de ugyanannyit tudunk csak, amennyit a régiektől tanultunk, vagy azt, hogy ha a régieknek köszönhetően is, de jóval többet tudunk, mint ők?
A középkori kultúrának gyakori témája az, hogy a világ elöregszik, a Bernát-féle aforizma tehát így is értelmezhető: mivel vénül a világ – mundus senescit – mi, ifjabbak is vénebbek vagyunk ugyan, mint a régiek, de nekik köszönhetően sok olyasmit tudunk vagy teszünk, amit nekik még nem volt érkezésük tenni vagy tudni. Chartres-i Bernát ezzel az aforizmával egy grammatikáról szóló vita során állt elő, a vita pedig arról szólt, hogy a régiek stílusát ismerni és utánozni kell, de Bernát – számol be róla Salisbury János – szemrehányásokkal illette a régiek szolgai másolásában jeleskedő tanítványokat, és azt mondta, nem az a feladat, hogy úgy írjunk, ahogyan ők, hanem az, hogy eltanuljuk tőlük, miként kell jól írni, hogy azután mi is ugyanúgy ihlethessünk majd meg másokat, ahogyan ők ihlettek meg minket. Azaz valamelyest, ha nem is éppen a mi mai olvasatunk szerint, igenis elmondható, hogy önállóságra és újító merészségre buzdított ezzel az aforizmával.
„Mi messzebbre látunk, mint a régiek” – mondja. Nyilvánvaló térmetafora ez tehát, és arra utal, hogy haladunk valamiféle láthatár felé. Ne feledkezzünk meg róla, hogy az a gondolat, mely szerint a történelem a teremtéstől a megváltásig, majd onnan a győzedelmes Krisztus visszatértének jövő ideje felé tartó mozgás, az egyházatyák agyszüleménye, ebből kifolyólag, ha tetszik, ha nem, a kereszténység (és persze a zsidó messianizmus előzménye) nélkül sem Hegel, sem Marx nem beszélhetett volna haladásról és fényes jövőről.
Az aforizma a 12. század elején tűnik fel. Akkor még alig egy évszázada csitult csak el az a vita, mely – az első Apokalipszis-olvasatoktól a tömegmozgalmi szinten persze meseszerű, de az egész millenarisztikus irodalomban és sok, többé-kevésbé földalatti eretnekségben is megmutatkozó ezredév-félelmekig – a keresztény világot jellemezte. A millenarizmus, ez a neurotikus világvégevárás az aforizma születésekor még mindig elevenen él sok eretnek mozgalomban, de eltűnik az ortodox közbeszédből. Közeledünk ugyan a végső Parúzia felé, ám az egy pozitívan értelmezendő történet eszményi végpontja lesz. A törpék pedig ennek a jövő felé tartó menetelésnek a szimbólumai.
A törpék középkori megjelenésével új történet kezdődik el, a megújító modernitásé, mely újítani azonban csakis az atyák által már elfeledett mintákra hivatkozva tud. Vegyük például az első humanisták és filozófusok, mint Pico della Mirandola vagy Marsilio Ficino furcsa helyzetét. Ők, ugye – tanítják nekünk az iskolában – a középkori világ ellen vívott küzdelemben játszottak főszerepet, és nagyjából ez idő tájt tűnik fel a nem maradéktalanul kedvező csengésű „gótikus” kifejezés is. Pedig hát mit is művel a reneszánsz kori neoplatonizmus? Szembeállítja Platónt Arisztotelésszel, felfedezi a Corpus Hermeticumot, illetve a káldeus orákulumokat, magánál Jézus Krisztusnál is korábbi, prisca tudásra építve alkot új tudományt. A humanizmus és a reneszánsz forradalmi kultúrmozgalomnak számít, de ha reakciós filozófián az időtlen hagyomány éltetését értjük, akkor újító stratégiájuk a lehető legreakciósabb húzásra épül. Olyan apagyilkossággal van tehát dolgunk, amelynek végrehajtói a nagyapákra hivatkozva teszi el láb alól az apákat, és a reneszánsz emberképnek megfelelően ez utóbbiak nyakára hágva helyeznék az embert a mindenség centrumába.
A nyugati kultúrát alighanem a 17. századi tudomány döbbenti rá, hogy a világot a feje tetejére állította, és csakugyan forradalmasította a tudást. Ám a kiindulópont, a kopernikuszi elképzelés, platonista és püthagoreus emlékeket ébresztett. A barokk kor jezsuitái régi távol-keleti írásokra és kultúrákra hivatkozva állítanának a kopernikuszi modernitással egy másikat szembe. Isaac La Peyrère, ez a cégéres eretnek, azt bizonygatta (felülbírálva a bibliai kronológiát), hogy a világ jóval Ádám előtt, a Kína körüli tengerben kezdődött, az Inkarnáció tehát csak egy mellékes epizód volt földtekénk történetében. Giambattista Vico szerint az egész emberi történelem olyan folyamat, amely az óriások korától a tiszta ésszel gondolkodó ember kora felé visz bennünket. Radikálisan modern érzületében a felvilágosodás aztán tényleg megöli atyját, bűnbakja Capet Lajos lesz. De a múlt óriásaira – olvassuk csak az Enciklopédiát – még ekkor is gyakran szokás hivatkozni. Az Encylopédie gépeket ábrázoló metszetek sokaságával ünnepli az új kézművesipart, ám (a történelmet serény törpeként újraolvasva) régi tanokat felelevenítő, „revizionista” szócikkekben is bővelkedik.
Még a 19. század nagy kopernikuszi forradalmai is óriás elődökre hivatkoznak. Kantot Hume-nak kellett ébresztgetnie dogmatikus álmából; a romantikusokat középkori ködök és kastélyok emléke készíti föl a Viharra; Hegel a történelemben egy mindent maradéktalanul és könyörtelenül maga mögött hagyó tökéletesedési folyamatot látva teszi egyértelművé, hogy az új előbbre való a réginél; doktori értekezésében a teljes emberi eszmetörténetet újraolvasó Marx a görög atomistáktól eredezteti a maga materializmusát; Darwin oly módon öli meg bibliai atyáit, hogy a nagy emberszabású majmokból csinál óriást, az emberek az ő nyakukba kapaszkodva másznak le a fáról, és döbbennek rá dühöngve, hogy mennyi dolguk lesz mostantól az opponálható hüvelykujj evolúciós csodájának kezelésével. A 19. század második felében, a preraffaelitáktól a dekadensekig, olyan mozgalom újítja meg a művészetet, amely szinte teljes egészében magáévá tenné a múltat. Az ősapák némelyikének újrafelfedezése a szövőgépek által megrontott, közvetlen felmenők elleni lázadásnak értelmezendő. Carducci pedig egy Himnusz a Sátánhoz című vers megírásával lesz a modernek előfutárává, de érveit és eszményeit sokszor a városállami Itália mítoszából veszi továbbra is.
A modernista apagyilkosság netovábbját a 20. század eleji avantgárd jeleníti meg, az ugyanis kijelenti, hogy egyáltalán nem hajlandó már tisztelni a múltat. A versenyautó legyőzi a Szamothrakéi Nikét, a holdfény elpusztításának, a világ megtisztítására egyedül hivatott háború kultuszának az ideje ez, a kubista formabontásé, az absztrakciótól a fehér vászon felé tartó menetelésé, a zene helyébe lépő zajé vagy csendé, de legalábbis a tonális skála helyét elfoglaló szerializmusé, a környezetet már nem uraló, hanem magáévá tevő curtain wallé, a sztélé, puszta paralellepipedon formáját öltő épületé, a minimal arté; az irodalomban pedig a szövegfolytonossággal és a narratív időkkel való leszámolásé, a kollázsé, az üresen hagyott lapé. A régi gigászok örökségét lenullázni akaró új óriások elutasító gesztusa mögött ismét fölsejlik azonban a törpe hódolata. Nem annyira Marinettire gondolok, aki azzal vezekel a holdfény meggyilkolásáért, hogy felvéteti magát a holdfénnyel nagyon is rokonszenvező Akadémiára. De Picassót a klasszikus és reneszánsz minták fölötti meditáció juttatta el odáig, hogy eltorzítsa az emberi arcot, azután pedig antik minótauroszokhoz kanyarodjék vissza; Duchamp bajusszal látja el Mona Lisát, ám ehhez Mona Lisára is szüksége van; és Magritte is csak azért tagadhatja, hogy pipát festett, mert előtte aprólékos realizmussal igenis megfest egy pipát. Végezetül pedig a regény történelmi korpuszán végrehajtott nagy Joyce-féle apagyilkosság is a homéroszi elbeszélésminta elfogadásán alapul. A vadonatúj Odüsszeusz is csak a réges-réginek a válláról vagy árbóckosarából navigál, úgy bizony.
És ezzel meg is érkeztünk az úgynevezett posztmodernhez. Kétségtelenül tág fogalom a posztmodern, sok – talán túlságosan is sok – mindenre alkalmazható. Egy közös jellemzőjük azonban bizonyosan van a különféle, posztmodernnek mondott műveleteknek, az pedig, ha talán öntudatlanul is, de a második Korszerűtlen elmélkedést idézi fel, melyben Nietzsche a történelmi tudat túltengését kárhoztatja. Ha ez a tudat még az avantgárd forradalmi gesztusában is ott lappang, akkor hadd nyomasszon csak bennünket, hogy hatással van ránk, és látszólag fejet hajtva előtte, valójában gondoljuk szépen át újra a múltat az irónia távlatából.
Fordította: Barna Imre, Sajó Tamás
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)