Füstjelek

Schwitzer-Obranecz Györe
Csajághy Laura, a másik, mikor Vörösmarty Mihály megdíjaztatott a Magyar Tudományos Akadémia által

Mindig nagyon vicces, a feleségeknek ez az áhítatos csüggése. A szempillarebegtető, szipogó meghatottság, hogy no, apus, lám ezt is megértük. Ahogy ott áll, rozoga férje fontosságának szemérmesen palástolni kívánt büszke tudatában. Mintha már most a nagy nemzeti temetésre próbálna, előre. A kalap, mindenesetre, ugyanez lesz, özvegyi fátyolt, okulva Júlia példáján, nem vesz. Nem látja, mert véletlenül sem nézne hátra, csak érzi, ahogy összesúgnak mögötte. Majd alkalomadtán kiad valami naplófélét Mihályról. Naplót az ő Mihályáról, mert ilyen ostoba, persze valójában önmagáról, mert ilyen ostoba. Mintha Mihály, az ő Mihálya nem az én Mihályom lenne. Mintha egyáltalán valaha is létezett volna.
Laura, nem én, a másik, az öröknek hitt, Mihály kispolgári lényének méltó megtestesülése. Ott áll, és élvezi, hogy végre, pecséttel és aláírással, ország és világ előtt írásba foglalták és közhírré tétették, hogy apus, az ő ugyanmármasszírozdmegahátamatfiam apusa, hah, a nemzet költője, valóban fontos egy figura, istenuccse, nem holmi mindennapi harcaiban megkeseredett, öregségére elgyávult, bablevesszürcsölő, viagrafüggő teszetosza papucsférj. Akit én látok keserűségem fátyolán át, az özvegyin. Akit megérdemelt Laura, a másik, és aki pont ezt érdemelte, Laurát, a jólnevelt úrilányt, a nemiszomnemdohányzomnemkefélekfűvelfávalrészegen mintafeleséget, ez kellett neki, nem én. Laura, a stylist, aki leszoktatta, megnevelte, átformálta. Az én Mihályomat, a lobogót, a fénylőt, az örökös későnjövőt, a mániás depressziós őrültet, a félve dugdosott kis német pronográf verseivel, meg a rosszféle lányok iránti csupa bűntudat vágyaival. Az én Mihályomat, aki örökre elveszett a számomra. Az én Mihályomat, aki még nem írta meg a Vén cigányt, sem az Előszót, és csak én tudom, hogy meg fogja írni, hogy megírja mindkettőt, hogy már csak a nagynemzeti tragédia kell hozzá, csak én tudom, mert Laura örökre beleragadt a Merengő hahdenagyonszerelmes, mindenlányilyetszeretnehahozzáírnának szűkölővénember soraiba, ezek meg itt mind a szótárától vannak oda, vannyelvünkvannyelvünkaha!, ujjonganak, meg zalánoznak, naná, mert de szép is, hogy csak úgy futott a jó bolgár fejedelem, és nem érzik az iróniát, hogy a felét úgy kellett kitalálni, mert hát Lech mezejéről mégiscsak ciki lett volna 10 éneket írni. Mondtam is Mihálynak, de Mihály csak nevetett, senkinek nem fog feltűnni, mondta, figyeld meg, mondta, és azért, mert Mihály ilyen volt, csak belecsavarintott két hőst, na, ezt kapjátok ki, mondta[1], amikor elkészült, de szeretném látni, hogy mihez kezd majd vele Horváth János, mondta, és elégedetten hátradőlt, mert Mihály ilyen volt, ilyen elcseszett humorral, és én eleinte azt gondoltam, hogy Laurát is ezért vette el, viccből, mert nincs viccesebb egy jóféle polgári házasságnál, tyúkhúslevessel és kézimunkázó nagynénikkel vasárnaponként. De Mihály nem viccelt, vagy közben valahol kiégett benne valami, és egy idő után már hozzám sem jött át, tudod, a feleségem, mondta bocsánatkérőn, mintha ez megmagyarázna mindent.
Szar ügy ez az írófeleségesdi, végül is én jártam jól. Nem kell majd a halála után lány- és legényegyleti megemlékezésekre járnom. Nem leszek díszvendég sehol, István gróf nem csókol kezet, nem hallgatnak el tisztelettudón jöttömre a verebek. És ha nem akarom, nem kell elolvasnom Gyulai kisded ostobaságait, sosem tudom meg, mit mutatott külsőleg atyja, s mit nem. És akkor végre Mihály megint az enyém lesz, ha visszafogadom. Ha nem testálom át örökre Laurára, és aztán eltűnök magam is, mint aki sosem volt, mintha sosem lett volna más Csajághy Laura, csak ez itt, akinek lágyan pihegő keblét majd szétveti a hitvesi meghatottság férje nemzet általi megdíjaztatásának eme fennkölt perceiben.