Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes színvonalú főiskolán tanít kreatív írást közepes színvonalú diákoknak, a saját következő könyvén viszont hét éve és kétezer oldal óta dolgozik, de még nem látja a végét. Ráadásul övön aluli és felüli csapások sorozzák: a különc, meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; a felesége elhagyja; a szeretője terhes lesz; a legtehetségesebb tanítványa az öngyilkossággal kacérkodik; meghal egy kutya, egy kígyó és szinte minden remény.
A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című Pulitzer-díjas alkotás szerzőjének regénye olyan, akár egy hallucinogén utazás, gyorsan pergő, színes jelenetek kavalkádja, amelyek közt éppúgy akad komikus, mint drámai, és épp a megfelelő arányban.
Michael Chabon Pulitzer, Nebula és Hugo-díjas, az egyik legnagyobb élő amerikai regényíró. Washington D.C.-ben született 1963-ban, és Pittsburghben járt egyetemre. New Yorkban él, négy gyerek édesapja, házastársa Ayelet Waldman író.
Michael Chabon Fenegyerekek (2021 – Wonder Boys, 1995) című regényének részletét Pék Zoltán fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Michael Chabon
Fenegyerekek
(részlet)
A Thaw Hallon gyakoroltak azok az építészek, akik később megtervezték a régi Syrian Mosque központot. A külsejét szfinxek, pajzsdíszek és szkarabeuszok díszítették, a hallban és az előadóteremben hemzsegtek a csúcsívek, karcsú oszlopok és a gubancos arabeszkvegetáció. A székek és páholyok laza félkörben helyezkedtek el a színpad körül, mint abban a néhai, megsiratott koncertteremben, csak sokkal kevesebb ülőhelyet tartogatott, és maga a színpad is kisebb volt, mint a Mosque-é. Olyan ötszázan férhettek el lent, és ötvenen odafent, és mire beléptünk, az összes vérvörös bársonyszék foglalt volt, és az ajtózsanér nyikordulására mind az ötszáz fej felénk fordult. Hátulra bekészítettek pár összecsukható széket, úgyhogy Jamesszel fogtunk egyet-egyet, és leültünk.
Nem sokról maradtunk le; később megtudtam, hogy a manószerű öreg író – tudják, kire gondolok, de hívjuk csak Q.-nak – azzal kezdte az előadását, hogy felolvasott egy hosszú részt A titokzatos idegenből, és hamar felvettem az érvelése fonalát, miszerint írói élete során önmaga hasonmásává vált, baljós árnnyá, ami tükrökben és padlódeszkák alatt él, saját létezésének függönyei mögött, kísérti Q. összes személyes kapcsolatát és összes interakcióját a világgal; olyan lény, akire nem hat tragédia, aki közömbös mások érzései iránt, nem hajlandó más emberi ténykedésre, mint megfigyelésre és emlékezésre. Az ő titokzatos idegene, mesélte Q., csak néha-néha cselekszik: ilyenkor úgymond felülkerekedik kelletlen porkolábján, átveszi hasonmása helyét annyi időre, hogy mondjon vagy tegyen valami botorságot vagy megvetendőt, így biztosítsa, hogy az emberi nyomorúság – a Másik Q. megfigyelésének állandó tárgya és emlékezéseinek témája – változatlanul jelen legyen Q. életében. Különben ugyebár nem lenne miről írni.
– Őt okolom azért – jelentette ki a fess kisember a közönség derültségére –, hogy rettenetes katyvasz lett az életemből.
Nekem olybá tűnt, hogy Q. az éjfélkórról beszél, ami eleinte egyszerűen másoktól való elszakadás, beilleszkedésképtelenség, ami egyáltalán nem az írók sajátja – ilyen irigységet és áthidalhatatlan távolságot érez, aki álmatlanul forgolódik a párnán egy alvókkal teli világban. Az éjfélkór esetében azonban nagyon gyorsan vágyni kezdesz erre a különállásra, ápolgatod, sőt kivirulsz benne. Addig-addig húzódsz vissza, míg egy fekete napon arra ébredsz, hogy te magad lettél saját ellenséges tekinteted fő célpontja.
Sok mindennel egyet tudtam érteni Q. érvelésében, hamarosan mégis alig bírtam követni a szavait. Doktor Dee fogainak nyoma a bokámon pulzálássá tompult a kodeintől, csakhogy közben a dolgok élei is elmosódtak. Éreztem, hogy a szívem masinériája dolgozik a mellkasomban, és kodeingörcs rántotta össze a gyomromat. Berúgtam öt korty Jack Daniel’stől meg az erős oxigénlökettől, hogy úgy futottunk végig a campuson, és körülöttem az összes sugárzó tárgyat – a színpadi reflektorokat, az aranyozott falikaros lámpákat, Hannah Green aranyhaját hét sorral előttem, a masszív kristálycsillárt, ami a vékonynál is vékonyabb láncon lógott a közönség felett – fakó, vibráló dicsfény övezte, ahogyan utcalámpát a köd. Viszont ha sikerült rájuk fókuszálnom, a dicsfény eltűnt. Nyirkos és valahogy nosztalgikus illatot éreztem a Thaw Hall levegőjében, port, selymet és valami emésztő organizmus munkáját – penészes báli ruhák, ősöreg babaruhák, a fakó zászló negyvennyolc csillaggal, amit nagyanyám tartott egy hajóládában a hátsó lépcső alatt, és július negyedikén felhúzott a McClelland Hotel tornácán. Hátradőltem a széken, és összefűztem a kezemet a hasamon. A kodein meleg sajgása szomorúnak és alkalomhoz illőnek tűnt. Nem aggódtam a parányi zigóta miatt, ami műholdként forgott Sara méhének csillagos égboltján, se a széthulló házasságom miatt, se Crabtree karrierjének kisiklása miatt, se a kocsim csomagtartójában megmerevedő halott állat miatt; és főként nem gondoltam a Fenegyerekekre. Figyeltem, hogy Hannah Green bólint, jobb füle mögé tűr egy hajfürtöt, és a jól ismert mozdulatot, ahogy homlokához emeli a térdét, és kezét a csizmájába dugja, hogy felhúzza a zoknija szárát. Tíz gyönyörteljes percig egyetlen gondolat sem zavart.
Aztán James hangosan felnevetett valami szellemességen, ami saját agyának fenekéről bugyogott fel. Az emberek feléje fordultak. Eltakarta a száját, lehúzta a fejét, és olyan vörös képpel nézett fel rám, mint Hannah Green csizmája. Vállat vontam. Mindenki, aki Jamesre nézett, visszafordult a pódium felé; mindenki, kivéve egy embert. Terry Crabtree három székkel arrább ült Hannah-tól, Miss Sloviak és Walter Gaskell választotta el őket, és egy-két pillanatig még James Leert bámulta. Aztán rám nézett, kacsintott, beszédes vonásait játékos kifejezésbe rendezte, amivel olyasmit üzent, Mit műveltek ti ott ketten?, és noha nem akartam, bosszúsan ráncoltam a homlokom, hogy Hagyj minket békén. Crabtree meghökkent és gyorsan elfordult.
A kodeinmámor pitypangfelhője igen könnyen szertefoszlik; Leer vad röhögése után hirtelen megint a regényem egy különösen macerás részén agyaltam ezerhetvenharmadszor is, ahogy egy hibbant majom húzkodja ujjait a ketrec rácsán az állatkertben. Ez a bizonyos jelenet közvetlenül az öt csúfos befejezés előtt helyezkedett el, amikkel előző hónapban kínlódtam, amikor is Johnny Wonder, a három sorsüldözött testvér közül a legfiatalabb vásárol egy 1955-ös Rambler Americant egy Bubby Zrzavy nevű mellékszereplőtől, aki az amerikai hadsereg LSD-kísérleteinek egyik veteránja. Hetekig próbáltam ezt az adásvételt aláfesteni a véglegesség és szándék orgonaakkordjával, mivel óhatatlanul a könyv egyik fordulópontja volt: ez az autó – amit az őrült Bubby Z. épített újra a puszta alváztól tíz év alatt a zavarodott neuronjaiban lakozó, rejtélyes autószerelési ismeretei alapján – lesz az, amiben a három testvér egyike, Johnny Wonder elindul bejárni az országot, és majd hazahozza Valerie Sweetet, azt a Palos Verdes-i lányt, aki a Wonder család vesztét okozza. Részben azért is volt olyan nehéz lezárnom a könyvet, mert ilyen sokat megírtam anélkül, hogy eljutottam volna Valerie Sweetig. Epekedtem Valerie Sweetért. Úgy éreztem, egész életemben csak azért írtam, hogy elérjek addig a lapig, ahol végre felbukkan az az olcsó rózsaszín napszemüvege. A gondolatra, hogy le kell mondanom róla, miközben az állatkertimajom-agyam megint visszatért a megoldhatatlan kérdéshez, hogyan lábalok ki a hétéves kulimászból, úgy éreztem, hogy a Thaw Hallba áramló energia hirtelen elapadt volna. Aztán vakító sztatikus hullámzás vonult el a szemem előtt, akár az esőfüggöny, véres szagot éreztem az orromban, és epe nyomult fel a hasamból.
– Ki kell mennem – súgtam Jamesnek. – Hányni fogok.
Felkeltem, és kinyomultam az ajtón. A hall üres volt, csak két gyerek dőlt a főajtónak – az egyik ismerősnek tűnt –, testükkel tartották nyitva, dohányoztak és unottan kifújták a füstöt az estébe. Biccentettem nekik, és a férfimosdó felé siettem, amilyen gyorsan bírtam, anélkül hogy meglássák rajtam, okádni fogok és nem akarok a szőnyegre. A sztatikus foltok, a vér az orromban, a hányinger; egyik szimptóma sem volt új. Az elmúlt egy hónapban rám-rám törtek fura pillanatokban, kísérte őket különös feldobottság, súlytalanság, afféle érzés, hogy vibráló napfényhálón evickélek keresztül egy medencében. Visszanéztem az ajtóban álló srácokra, és a kecskeszakálláról felismertem egyik volt diákomat, egy kába kinézetű, közepesen tehetséges fiatal írót, aki H. S. Thompson-féle paranoiás, drogdzsesszes dolgokat írt, és aki előző évben egy délután beállított az irodámba, majd közölte velem, de olyan könyörtelenül, amire csak egy ártatlan szív képes, hogy úgy érzi, a főiskola kicsalja tőle a pénzét, amiért egy magamfajta Faulkner-imitátor tartja az írókurzust. Aztán a mosdóhoz vezető folyosó oldalra dőlt velem, és olyan láz tört rám, hogy nekinyomtam az arcomat a hűs, finom hűs falnak.
Amikor magamhoz tértem, hanyatt feküdtem, valamit tettek a fejem alá, és Sara Gaskell térdelt felettem. Könnyű keze a homlokomon pihent. Amit a fejem alá tett, kívül puhának tűnt, de belül volt valami kemény, mint egy tégla.
– Grady? – kérdezte könnyed hangon, mintha csak egy érdekes újsághírre akarná felhívni a figyelmemet. – Itt vagy velünk?
– Helló. Azt hiszem.
– Mi történt, nagyfiú? – A szeme ide-oda cikázott az arcomon, és megnyalta az ajkát, amiből tudtam, hogy könnyed hangja ellenére igenis ráijesztettem. – Megint a szédülés?
– Azt hiszem. Nem tudom. – Meghalt a kutyád. – Nem lesz gond.
– Ne vigyelek el a sürgősségire?
– Nem szükséges. Vége van az előadásnak?
– Még nincs. Láttalak kijönni, és… és… – Kicsit dörzsölte a kezeit, mintha fázna. – Grady…
Mielőtt elmondhatta volna, amit nagy nehezen próbált, felültem, és megcsókoltam. Az ajka cserepes volt, és sikamlós a rúzstól. A fogunk összekoccant. A tarkómon játszó ujjai hidegek voltak, akár az eső. Egy pillanat múlva szétváltunk, és elnéztem az arcát: szeplős volt, sápadt, és megtöltötte az a csalódottság, ami gyakran jellemzi a vörös hajú nők érdekes arcát. Aztán megint csókolóztunk, és megborzongtam, ahogy az ujjai esőcseppként lefutottak a nyakamon. Becsúsztattam a kezem a ruhája hátuljába.
– Grady… – Elengedett, hátrahúzódott, és megrázta magát. Nagy levegőt vett. Láttam rajta, hogy fizikailag magáévá tesz valami korábbi elhatározást, ígéretet, hogy nem hagyja, hogy elcsókoljam a kétségeit. – Tudom, hogy ez a pillanat rettenetesen nem alkalmas azzal foglalkozni, amivel foglalkoznunk kell, édesem, de…
– Valamit el kell mondanom – szóltam közbe. – Valamit, amit nehéz.
– Állj fel – mondta a legkancellárosabb hangján, azonnal reagálva a hangomból kicsendülő félelemre. – Túl öreg vagyok már padlón hemperegni. – Kicsit bizonytalanul állt fel a magas sarkúban, majd lehúzta a fekete ruhája szegélyét, és a kezét nyújtotta. Hagytam, hogy felhúzzon. Jegygyűrűje hideg szikraként perzselte a tenyeremet.
Sara elengedte a kezemet, és a válla felett hátranézett. Nem jött senki. Visszafordult felém, igyekezett szenvtelen arcot vágni, mintha a főiskolai pénzügyese lennék, aki rossz hírrel jött.
– Mi az? Ne, várj egy picit. – Elővett egy csomag Merit cigarettát a retiküljéből, amit néha magánál hordott hivatalos eseményeken. Flancos, ezüstgyöngyös holmi volt, apró, éppen belefért húsz cigi meg egy rúzs, az apja ajándékozta az anyjának ötven éve, és egyáltalán nem illett egyik nőhöz sem. Sara rendes táskája egy bőr szerszámtáskára hasonlított, rézlakattal, tele volt táblázatokkal, tankönyvekkel meg egy tömött kulcskarikával, ami volt olyan nehéz és veszélyes, mint a könnygáz. – Tudom, mit fogsz mondani.
– Nem tudod. – Mielőtt rágyújtott, mintha égő marihuána illatát éreztem volna. Azok a gyerekek az ajtóban, gondoltam. Iszonyú jó szaga volt. – Sara…
– Szereted Emilyt – mondta a gyufa lángját nézve. – Tudom. Vele kell maradnod.
– Nem hinném, hogy van választásom. Emily elhagyott.
– Visszajön – hagyta a lángot leégni egész a bőréig. – Au! Ezért nem… tartom meg ezt a gyereket.
– Nem tartod meg. – A hűvös adminisztrátorarcát figyeltem, vártam a megkönnyebbülést, amit éreznem kellett volna.
– Nem lehet. Kizárt. – Beletúrt a hajába, és a gyűrűje egy pillanatra megvillant. Mintha a rozsdavörös haja villant volna. – Szerinted?
– Nem látom, hogy lenne. – Nyúltam, hogy megszorítsam a kezét. – Tudom, milyen nehéz… neked… elveszíteni ezt a lehetőséget.
– Nem tudod. – Elrántotta a karját. – És kapd be, amiért ezt mondod. És kapd be, amiért…
– Miért, kicsim? – kérdeztem, amikor nem folytatta. – Miért kapjam be?
– Amiért azt mondtad, hogy nem lehet megtartani ezt a babát. – Elkapta a pillantását, aztán újra rám nézett. – Mert igenis lehet, Grady. Vagyis lehetne. – A hall felől hangos zsanérnyikorgás hallatszott, majd erősödő zsongás. – Biztos végzett – nézett az órájára. Füstfelhőt fújt ki, hogy elrejtse az arcát, aztán letörölt egy könnycseppet a bal szeme egyik pillájáról. – Mennünk kéne. – Szipogott egyet. – Ne felejtsd itt a kabátodat.
Sara letérdelt, hogy felvegye az öreg kordbársony blézeremet, amit levett rólam, és a fejem alá tette párnának. Ahogy felemelte a padlószőnyegről, valami kiesett az egyik zsebéből, és koppant a padlón, ott hevert ragyogva, akár egy őrült Rambler-orrdísz.
– Az kinek a pisztolya? – kérdezte.
– Nem igazi – hajoltam le érte, mielőtt ő tehette volna. Legszívesebben zsebre vágtam volna, de nem akartam, hogy fontosnak higgye, csak mert eldugom. Egy pillanatig a tenyeremen tartottam, hogy megnézhesse. – Baltimore-i szuvenír.
Érte nyúlt. Rá akartam zárni az ujjaimat, de elkéstem.
– Szép. – Mutatóujja hegyét végighúzta a gyöngyház markolaton. A tenyerébe fogta, és az ujját beledugta a ravaszba. A csövét az orrához emelte. – Hm – szimatolt. – Puskaporszaga van.
Fordította: Pék Zoltán
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)