Alina Nelega elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.
2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték. 2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét az Observator Cultural című folyóirat tüntette ki próza kategóriában. Legújabb könyve, un nor în formă de cămilă [egy teve formájú felhő], izgalmas kortárs Hamlet-feldolgozás, a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădeje-díjat nyerte el 2021-ben, valamint egy évvel később a Gimnazisták Legkedveltebb Könyve elismerésben is részesült, amit egy 29 diákból álló zsűri ítélt oda neki.
Alina Nelega mintha mi sem történt volna (2023) című regényének részletét András Orsolya fordításában a Lector Kiadó engedélyével közöljük.
Alina Nelega
mintha mi sem történt volna
(részlet)
egy-két dolog a gyűlöletről és szinte semmi a szeretetről
A szeretet játék – az az ősi játék, amiben ajándékokat adsz és kapsz, senki nem nyer, csak a játék kedvéért játszod, mindig gyűjtögeted a kincseket, hogy legyen miből adnod, de semmit nem tarthatsz meg abból, amit összegyűjtöttél, és nem kérheted vissza az ajándékot, mert az ajándék, az ajándék. Ez a játékszabály. És nem azért kapod, mert szükséged van rá, hanem csak úgy, és hálás vagy érte. De nélküle is meglennél.
A szeretet nem ugyanaz, mint a hála, noha könnyű összekeverni a kettőt, mert kívülről nagyon hasonlítanak egymásra, ezért tévesztette ő is össze a Radu iránt érzett hálát a szeretettel: Radu ajándékokat adott neki, ő pedig hálás volt értük. Neki ajándékozta a háláját mindaddig, amíg Radu neki ajándékozta a szeretetét. De szeretetet nem, azt nem adott Radunak. Mert lehet valakinek hálával tartozni, és ezt a tartozást meg kell fizetni, mint bármilyen törlesztendő adósságot. De a szeretet nem ilyen, a szeretet, az nem tartozás.
A szeretet nem cserebere, az ajándékozás csak egyoldalú lehet, különben nem ajándékozás, hanem karácsony, amikor elvárod, hogy kapj valamit, és tudod, hogy adnod kell. De a szeretet váratlanul érkezik, nem lehet rá felkészülni. És akkor azt adod, amid van, annyit, amennyit éppen akkor adni tudsz, és örülsz, hogy adhatsz.
– Szeretsz, Ștefan?
– Szejetlek. Fan szejeti Kikit.
Ezt a játékot egyedül is játszhatod, de legjobb kettesben. Szeretsz, Ștefan? Nem kérdezlek többet, inkább játsszunk. Szeretlek, Ștefan? Nem tudom, csak ajándékokat akarok hozni neked. A gyűlölettel egyszerűbb a dolog, azt sokan is játszhatják együtt, egy egész közösség. A szeretet mindig újra és újra elő kell teremteni, ez fárasztó. A gyűlölet ezzel szemben magától jön, ragályos, és függőséget okoz: ha egyszer elkezdted, nem bírod abbahagyni, minden idődet felemészti. Ha választani kell, akkor inkább a gyűlölet. A szeretetet el lehet felejteni, de a gyűlöletet soha.
Cristina pontosan tudja, hogy gyűlöli Radut, amikor szombatonként eljön Ștefanért, hogy másnap reggelig náluk legyen, a férfi új otthonában, ahol Annabella szalmakrumplit süt neki, magyarországi édességekkel traktálja, új játékokkal halmozza el, amelyek éppen a korának megfelelőek, és aranyos kis ruhákat is ad, meg azonos színű zoknikat, amit a kisfiú elrejt, hogy Cristina ne találja meg: mert szeretettvezérünk születésnapján akarja felvenni, az ünnepélyen, ahol el fog szavalni egy szép verset, és virágcsokrot nyújt át az életéselvtársnőnek, őt választották ki erre a megtisztelő feladatra. Cristina pedig gyűlöli elkísérni a próbákra, nem vasalja ki szépen az egyenruhát, amiben a Haza Sólymai1 járnak, nem tanítja meg neki, mi a hazaszeretet, és gyűlöli, hogy a fia mindenét a Hazának ajánlja fel, mert így tanulta az óvodában: hogy mindent a Hazának kell adni, a hazának, aki nem visel rád gondot, egyik helyről a másikra lök, nem ad enned, de lehet, hogy ebek harmincadjára jutott, és neki magának sincs, nincs miből adnia, és akkor nem tehet mást, mint hogy fogva tart, üldöz, hajszol, kínoz, hidegvérrel lelő, és tulajdonképpen nincs is rászorulva a szeretetedre. Minden, amit neki ajándékoztál, palackba zárt kétségbeesett üzenetként lebeg a közöny tengerében, néma, süket Hazám, nincs füled, nincs szemed, nincs hangod, semmi jelét nem adod, hogy tudnál a létezésemről, a szeretetemről. És akkor nem marad más, csak a gyűlölet.
A krokodilány régóta elfelejtette, hogy valaha a sült krumplit tartotta a világ legjobb ételének. Most gyűlöli a piacon megvenni a sáros krumplit, gyűlöli megmosni, megpucolni, girbegurba szeletekre vágni, gyűlöli a serpenyőbe dobni, gyűlöli félretenni az égett olajat, hogy újra felhasználja, még egyszer, még egyszer, amíg elviselhetetlenné nem válik a szaga. A krokodilány gyűlöl levest főzni. Gyűlöli összekeverni a zöldségeket és a mócsingos húst, amit jegyre adnak ki, bűzlik, nem is hasonlít az igazi húsra, és senki sem bírja lenyelni, aztán meg gyűlöli kitenni a levest a tányérokba. Gyűlöl mosogatni a jéghideg vízben, gyűlöli, ahogy a keze kivörösödik, feldagad, sajog és elzsibbad a csap mellett, ami összevissza fröcsköli a vizet. Gyűlöli a gyűrűket, a karkötőket, gyűlöli kitakarítani a konyhát. Gyűlöl rántottát készíteni, gyűlöli feltörni a félig megzápult tojásokat, rendre megszagolni őket, gyűlöli eldönteni, hogy melyiket dobja ki, gyűlöli felverni és megsütni, aztán megenni az ízetlen sárga masszát. A krokodilány nem tesz el lekvárt télire, nem süt palacsintát, még csak nem is szeleteli fel a szétmálló kenyeret, hanem csak töri és harapja. A krokodilány csak kekszet süt Ștefannak uzsonnára, összekeveri a lisztet a cukorral, amit kéz alatt vett a Tűzmadártól, beleteszi a margarint, amit a Nap Nővére küld nekik, de havonta csak egyszer vehetik át a Sarki Boszorkánynál, meg egy kerlepitty-tojást, égett, kemény és édes keksz lesz belőle, amit Ștefan az óvodában rágcsál el, ő pedig otthon, késő este, amikor fájni kezd a gyomra.
A krokodilány gyűlöl vasalni, minden ruhája gyűrött, egymás-hegyén hátán, zsákokba gyömöszölve tartja őket, a szekrény üres, Ștefan szokott benne játszani, néha el is alszik ott. A krokodilány gyűlöli ölbe venni és lefektetni, gyűlöli kora reggel felébreszteni és az óvodába vinni, gyűlöli a dombot, amin álmosan pislogva vánszorognak fel, Ștefan nyafog nagymama kakaós kávéja után, ő pedig gyűlöli magát, mert Ștefant nem tudja gyűlölni. És akkor nincs más választása, a szeretetjátékot kell játszania, ajándékokat ad neki, hogy lecsillapítsa, meséket mond a Süteményemberkéről és Pikiről, a kék bárányról, a fáról, ami cipőket termett, vagy a teáskannáról, aki beleszeretett a tölcsérbe, de ő azt mondja, ne ezt, hanem a Krokodilány Fiáról szólót, aki felemás zoknit hord, mert az anyja soha nem találja a megfelelő párt, és csak kekszet eszik, mert az anyja nem csomagol egyebet uzsonnára, és a Holdon él, mert szabad, boldog és nagyon ügyes, senki nem látta még, pedig mindenfélét pletykálnak róla, de egyszerűen nem bírnak a nyomára bukkanni. Senki nem találja – mert eszükbe sem jutna az óvodában keresni, pedig minden reggel oda megy az anyukájával, aki az úton mesél neki. És itt is vagyunk, adj egy puszit, hipp-hopp-szaladj, mert már megint elkéstünk!
A krokodilány gyűlöli polcra rakni a könyveit, mert sosem tudja, hogy hogyan rendezze el őket: szerző, téma, méret vagy sorozat szerint. A kötetek kinyílnak a kezében, és nem tud ellenállni nekik, muszáj végigolvasnia az oldalakat, amelyek kihullnak a borítóból, mint a száraz levelek. Egyszerre csak három-négy könyvet tud elhelyezni, a szakadt lapokat egyenként a helyükre ragasztja, visszafűzi az elrongyolódott borítóba, megsimogatja a gerincüket, aztán élvezettel a lapok közé nyúl, az ujjai megakadnak a jól ismert sorok között, néha átugrik egy-két bekezdést, amiket már kívülről tud, de így is nagyon lassan megy a könyvrendezgetés. Egy egész halom könyv van a szoba közepén, köztük néhány művészeti album is – ezek egy örökkévalóságig tartanak! Törökülésben kuporog a szétszórt cipők és a földre dobott ágynemű között, a három gyalulatlan deszkából ácsolt könyvespolc tövében, amit egyenesen a gyárból hozott ki neki egy asztalos, árengedményt adott abban a reményben, hogy legalább egy részét természetben fizeti majd, de ezt csak akkor adta értésére, mikor már felszerelte a polcot, és aztán férfiúi büszkeségében mélyen megbántva távozott. Lehet, hogy az asztalos akkor megátkozta, mormogja magában a krokodilány, amikor egyik kilincs a másik után marad a kezében, először csak az ajtóké, aztán az ablakoké is, de ezek után már senkit nem hív át segíteni. A lakás minden konnektorja kiég, kénytelen felidézni a gimis fizikaórákat, és maga javítja meg őket, maga hozza helyre a fürdőszoba vízvezetékét is, meg az eldugult lefolyót, pedig gyűlöli ezt csinálni. De a krokodilány legjobban mégis azt a tartós, kemény kartonból készült régi kínai csokoládés dobozt gyűlöli, amire úgy vigyáz, mint a szeme világára: nem akarja elveszíteni vagy megsemmisíteni a titkot, ami a bűntudatos felsőbbrendűség érzését ébreszti benne, mindig, amikor ránéz a belül gondosan összeragasztott, a sarkainál már kicsi megkopott dobozra, éles fájdalom hasít a gyomrába – és minden egyes nap többször is ránéz. Gyűlöli büntetni magát, de jobban érzi magát tőle, ezért tette olyan helyre, ahol jól látszik, a szoba egyik polcára; abban a finom virágmintával díszített dobozban tartja a fülbevalóit, az esküvői képeket, néhány fekete-fehér fotót Ștefanról, egy lepréselt kamillavirágot, amit ő hozott neki, amikor az óvodával gyógynövénygyűjtő kiránduláson voltak, meg a válási okmányokat, amikre nagyon gyakran szüksége van a személyi igazolványával együtt, amit még nem cserélt ki, és a családi állapota rovatnál kacskaringós betűkkel az van beleírva: házas. De mégsem fogadták el, amikor bútort akart venni részletre, mert a munkahelyi igazolásán feketén-fehéren ott állt: elvált – márpedig csak a házasoknak szabad részletre vásárolni; szerencséje volt Vasival, aki beadta helyette a kérvényt a saját nevével, ő meg minden fizetéskor visszaadja neki a részletet, kicsit felkerekíti az összeget hálája jeléül, meg hogy ne kelljen az aprópénzzel bajlódni, mert gyűlöli az aprópénzt: úgyhogy ötszáz lej, vagyis egy negyed fizetés öt éven keresztül a rozoga kanapéért, a kicsi könyvszekrényért, egy ruhásszekrényért és két pácolatlan fából készült konyhaszekrényért, a kagylómaszkért és a hanyagul megöntött cementpadlón billegő asztalért. Az asztal mellett gyűlöl dolgozatokat javítani, reggelente gyűlöl teát inni és kekszet enni Ștefannal, és gyűlöl éjszaka cigarettázni, a szemét arra a kis darab égre szegezve, ami még látszik a keskeny ablakon át, mert ha majd befejezik a szemben levő tömbházat, akkor nem fog látszani semmi, egyáltalán semmi.
Gyűlöli délutánonként egyedül hagyni Ștefant, eleinte magával vitte az iskolába, leültette egy hátsó padba, ahol a kisfiú belemerült a rajzolásba, de az egész osztály őt bámulta, odamentek, megsimogatták, megkínálták a hátizsákjukban összenyomódott szendvicseikből, mint valami kiskutyát, biztosan kutyává fog változni, ha még sokáig hurcolja maga után pórázon, úgyhogy nagy nehezen beszerez egy Tesla lemezjátszót és néhány meselemezt, megtanítja, hogyan kell bekapcsolni, hogy kell megfordítani a fekete vinillemezeket, Ștefan pedig szófogadóan törökülésbe helyezkedik a nappaliban, ahogy tőle látta, a szanaszét szórt ruhák és szétdobált könyvek közé, hallgatja a meséket, és a lemezek borítóját tanulmányozza, rajtuk az ügyetlen, nehezen kivehető krikszkrakszokkal, kívülről megtanulja a meséket, amíg ő hazaér az iskolából, lihegve felrohan a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, haza kell érnie, mielőtt elvennék a villanyt, mert a sötétben Ștefan üvölt. Már a közeli terecskéről is hallja az üvöltését, eszeveszetten szalad hazafelé, kerülgeti az építőtelep gödreit, beront a konyhába, és a fiókban kutat a gyertya után, amit az öngyújtójával gyújt meg, nem volt ideje gyufáért sorba állni, de amúgy is, hogy hagyhatna gyufát a házban, ahol a gyerek is megtalálhatja, most ölbe veszi, és a kisfiú a zokogástól levegőért kapkodva kéri, csináljon valamit, hogy ne jöjjön a sötét, hogy ne szakadjon félbe a mese, már a régi fejlámpához sincsenek elemei, miért nem csinálsz valamit, hogy ne jöjjön el az éjszaka, te vagy a hibás, Kiki, te! Csinálj végre valamit, varázsolj valamit, tégy csodát, hogy ne szakadjon félbe a mese, de ő csak a gyertyát tudja meggyújtani, és azt mondja, a sötétség ellen nem tehetünk semmit, meg kell szokni, ez van, tűrd el! De Ștefan még túl kicsi ahhoz, hogy tűrjön, rosszakat álmodik, éjjel sírva ébred, bepisil az ágyba, lepisili őt is, ő pedig gyűlöl éjjel felkelni a hideg szobában, pisiszagúan, megszidja és megbünteti, nincs tiszta ágyneműje, a málnaszínű kanapén alszanak lepedő nélkül, olyan szag van, mint egy istállóban, a kisfiú üvölt, és semmivel sem tudja lecsillapítani, nem tudja, mihez kezdjen, magára hagyja, mint egy kóbor kutyát, csak üvöltsön, ameddig akar, átmegy a nappaliba, az egyik ruhás zsákból előhúzza a vodkásüveget, iszik, és belealszik az üvöltésébe.
A megmentőjük Ilike lesz, a szomszédasszony, aki a délelőtti műszakban dolgozik, és nincsenek gyerekei, felajánlja, hogy ő majd vigyáz Ștefanra, amíg ő hazaér, átviszi magához, a patyolattiszta, rendes lakásba, mindenütt csipketerítőcskék, művirágokkal teli vázák, kézzel hímzett díszpárnák, megeteti tökfőzelékkel, bundás kenyérrel,2 paradicsomlevessel, amibe sok cukrot kap a gyerek, mert Ilike az egész napját, az egész hetét, az egész életét azzal tölti, hogy ennivalót szerez, meg más hasonlóan ritka holmik után futkos, amelyekkel megalapozza a holnapi nap biztonságát, minden sort kiáll, minden elárusítónővel összebarátkozik, minden darab krumplit, minden szem borsót beoszt, a zöldségeket az anyósáéktól hozza Madéfalváról, kéz alatt lisztet szerez, kenyeret süt az aragáz lerében, és gondosan beosztja azt is, minden egyes szeletet a lehető legvékonyabbra vág, Sanyi szokta megfenni a késeit a köszörűkővel. Mert Ilike semmi egyébbel nem foglalkozik, csak a holnapi nappal, nem a maival, a jelenét a jövőnek szenteli, a most megélt idejét pontosan beosztja órára, percre, másodpercre, amelyek mind elrohannak, nincs ideje a jelenre gondolni, soha nem lustálkodik, csak futkos az intéznivalói után, mint egy kis hangya. Mindent a holnapért tesz. A boldogság titka, hogy holnap élj, akkor a mai naptól elszakadsz; tíz év múlva, húsz év múlva már nem is fogsz emlékezni, mit csináltál ma, hánykor keltél, mit éreztél, mit mondott a barátod, a szomszédod, a főnököd, minden egy messzi távolból szemlélt tájképbe mosódik, ahol az emlékek összevegyülnek, te pedig a jövőben élsz, és biztonságban érzed magad, akárcsak Ilike, aki, még akkor is, ha egy helyben ül, kötöget vagy zoknit stoppol, egyszerre legalább két-három dolgot csinál, mindent a jövőért, a kádban beáztatja a szennyest, odateszi főni a levest, egyetlen pillanatot sem veszteget el, egy percig sem pihen, az idő és a dolgok minden morzsája hasznosul, a száraz kenyérdarabokat ledarálja prézlinek, a murok levelét és a paprika kocsányát gondosan összegyűjti a tyúkoknak, a leves maradékát beletölti egy nagy befőttesüvegbe, az a disznóknak megy a krumplihéjjal együtt, amit csak vékonyan hámoz mindig, semmi nem vész el, semmit nem dobunk ki. Ilike és Ștefan Sanyival együtt ül asztalhoz, aki később érkezik, minden délután ugyanabban az órában húz le a motorbiciklijével, aztán betolja a lépcsőházba, kacagnak, magyarul tanítgatják Ștefant, fiam így, fiam úgy, Cristina pedig gyűlöli őket. Sanyi motorozni is elviszi a kisfiút, vasárnap délelőttönként pedig, amíg Cristina magánórákat tart, hogy összekaparjon egy kis pénzt a részletekre meg a villanyszámlára, falura mennek, ahonnan Ștefan felhorzsolt térddel, lebarnulva jön haza, és román–magyar keveréknyelven karattyol: anyucika, vécé, puliszka. Ilikéék szeretik Ștefant, mert ő a holnap. A krokodilány ezzel szemben nem tud mást, mint a siralmas mai napot élni, az összes mellékhatásával együtt.
Fordította: András Orsolya
1 A Román Szocialista Népköztársaságban az óvodás gyerekek szervezete (az iskolásoké a Pionírszervezet/Úttörőszervezet, az egyetemistáké és a dolgozó fiataloké a Kommunista Ifjúsági Szövetség, illetve a Kommunista Diákszövetség).
2 Magyarul az eredetiben is.