Előszó
Nem tagadom: én is vágyom arra, hogy növényzet által borított partokon éljek, és olyan világban ébredjek fel, amely szép és nyugodt, mint az égbolt az októberi szélcsendben. De hogyan küzdjünk meg a létezésünkkel, ha nem bízhatunk a térképekben, sem a városok nevében, sem az időjárásban, és legkevésbé a saját emlékezetünkben: a múltunk térképében? Amikor a még nyelv is kétélű kard, amelyet annyira átitatnak az előítéletek és az előre tudható eredmények, hogy az sem segítene, ha az embert Herman Melville-nek hívnák, ismerné a mennydörgés erejét és a villám robbanóerejét. Alighanem minden remény elszállt, és az utolsó épeszű memoárokat már megírták. Kinézek az ablakon. Egy város ragyog odakint. Ott a hold, egy divatos lámpa a sötét nyugati égbolton, és amit mondani akartam: egy súrolókefe halad a bokor mellett.
A nagypapa egy ügyetlen isten,
és igyekszik kerülni a termőföldet
Nem sokkal reggeli után látom, ahogy egy súrolókefe halad a sövény mellett, amely elölről nézve a ház bal oldalán kanyarodik el a szomszédok felé. Bizonyára szombat van, mivel a nagypapa a kertben dolgozik. Nagypapa, nézd, egy két lábon járó súrolókefe! A nagypapa a virágágyásban térdepel, és amikor a súrolókefére mutatok, feláll. A nagypapa minden alkalmat megragad, hogy kivonja magát a kerti munka alól, és a két lábon járó súrolókefe kiváló ürügy. Feláll: figyelj csak, hozd ide a pipámat. Megteszem, a pipa a kert járólappal borított sarkában álló asztalon hever, a nagypapa megtömi, pöfög egy párat, tünékeny felhőket fúj belőle és közben olyan, mint egy ügyetlen isten. Hát, mondja a nagypapa, ez valószínűleg nem súrolókefe, hanem Per, aki kefefrizurát csináltatott magának. Persze ez csalódást okoz, sokkal nagyobb izgalom egy két lábon járó súrolókefe, mint egy kefefrizurás férfi, ily módon a valóság ellentétes az élettel. A nagypapa nem gondolkodik ilyesmin, csak örül annak, hogy megszabadulhat a talajtól, és elmondja, hogy Per feleségét Verának hívják.
A nagypapáék elégedettek a szomszédaikkal, a nagymama szerint rendes és szorgalmas emberek: ennél nagyobb dicséret el sem hagyhatná a száját. Már nem emlékszem, mivel foglalkozik Per, de a hét öt napján az egész környéken ő indítja be az autót a legkorábban, félórával a következő előtt. A nagymama szerint a nagypapa példát vehetne Perről, és a nagypapa néha példát is vesz. Ilyenkor fél hét helyett fél hatkor csörög az ébresztőóra, a nagypapa felhajt egy bögre kávét, kutyafuttában megeszik két szelet kenyeret, majd a Volgával megtöri a reggeli csendet, miközben Per a reggeli kávéját kortyolgatja. Ilyenkor a nagymama rendkívül elégedett a nagypapával, és én is, ilyenkor szemrebbenés nélkül megírhatom haza, hogy a környéken mindenki másnál korábban kel. Vera nyírja a környék legtöbb lakójának a haját, kivéve Perét és néhány más emberét. Ezért egyforma az utcában lakó fiúk és férfiak frizurája, és senki nem szól erre semmit.
A nagypapa pöfögtet a pipájával.
Hosszasan mesél nekem a szomszédokról, nincs kedve visszatérni az ágyáshoz. Elmondja, hogy Pernek és Verának két fia van, velem egyidősek. Igen, mondja a nagypapa, nagyjából veled egykorúak, bizony, két fiú. A nagypapa pöfögtet, igyekszik életben tartani a parazsat, igyekszik kerülni a kerti munkát, és nagypapa, szeretnék közbeszólni, visszatérni az elmúlt időbe és segíteni neked, de sajnos, nagypapa, jön a két fiú, a két testvér, mintha a fűből pattannának elő, mintha az égből pottyannának le. Igen, mondja a nagypapa csüggedten, ők azok, a két testvér, veled egykorúak, ahogy látod, na, legjobb lesz visszatérni az istenverte ágyáshoz.
Det er et hus
Igen, ott lépkedünk. Három fiú. Nyár. Napfénnyel teli világ. Forróság. Mintha Isten vagy valaki elfelejtette volna lekapcsolni a fűtést. A ruhámat a nagymama vette, rövidnadrág, zöld póló, szandál zokni nélkül: vajon mit szólna a mostohám ehhez az öltözethez? A vadonatúj ruhám a szekrényben lóg, abban, ahol a pók várt rám, de most három fiú lépked egymás mellett. Én középen, jobbra az idősebbik, aki egyidős velem, a neve Björn. Kissé olábú, széles a válla, hosszúak a karjai, néha villámgyors, mindent gyorsan csinál, nálam kétszer gyorsabban köti meg a cipőjét, vagy eszi meg a fagyit. Mindig lendületben van, csak úgy dőlnek belőle az új ötletek, és néha olyan elánnal törnek elő belőle a szavak, hogy Björn kapkodja a levegőt, mintha fulladozna. Olyankor dobbant egyet, a mellkasára ver, és a mondatok kiszaladnak belőle. Elmondása szerint gyorsan is alszik, bármit is jelentsen ez. Az öccse neve Eirik, és a nagypapának nincs igaza, Eirikkel nem vagyunk egyidősek, két év köztünk a korkülönbség, ami majdnem egy emberöltő. Eirik kevésbé észrevehető, mindig együtt járnak, de ő sohasem vág Björn szavába, ezért alig beszél. Hamarosan rájöttem, hogy Eiriket minden gép ámulatba ejti, rendületlenül azon gondolkodik, miből állnak a dolgok, hogyan működnek, és nemigen létezik olyasmi, amit ne szeretne szétszedni. Otthon nem szabad szem elől téveszteni, különben fog egy csavarhúzót és nem kímél semmit: sem a tévét, sem a rádiót, sem a kenyérpirítót, még a konzervnyitónak sem bír ellenállni. Az apja már kétszer talált nála darabokra szedett fűnyírót, egyszer pedig a kocsi motorháztetője alól húzta ki Eiriket olajos hajjal, kezében villáskulccsal. De most ott vagyunk, a három fiú. Sétálunk a környéken, Björnnek be nem áll a szája, emberekre, házakra, focipályára mutogat, saját magára és mosolyog, az öccsére mutat és a fejét csóválja, igen, sétálunk, és körbevesz bennünket Björn szóáradata. Aztán Björn hirtelen, a mondat közepén elhallgat, rám néz, aztán az öccsére, mond nekem valamit, megint az öccsére néz, és úgy tűnik, ekkor döbbennek rá, mennyire keveset értek. Björn meglepett, szinte tanácstalan képet vág, majd egy házra mutat, és nagyon lassan azt mondja: Hus. Det er et hus.
Így kezdődik a norvégoktatás.
Utcakép
Hány ház áll a T alakú utca mentén? Harminc? Ötven? Nem emlékszem, csak arra, hogy sok, és hogy hasonló méretűek, egy azonban kirí közülük, jóval nagyobb a többinél, óriási kert veszi körül, nagyobb fákkal, magasabb bokrokkal, egy híres nő lakik ott. A férje pilóta, és soha sincs otthon, menekül a világ elől, és a kék égben keres menedéket. Úgy tűnik, hogy ez a nő ritkán mozdul ki bárhová, de néha feltűnik a kocsifeljárón, a fekete sportkocsihoz megy, beül, eltűnik a sötétített ablakok mögött, elindul és egy kutya követi. Hatalmas kutya, akkora, mint egy orrszarvú, de egy tigris kitartása és ereje lakozik benne, látszik rajta, ahogy szalad.
Harminc ház? Ötven?
Nem mintha a mennyiség számítana vagy befolyásolna bármit, csak hangosan gondolkodom, de a házak mind hasonlóak, pedig nincs két egyforma. Ott a vidám család currysárga háza, hétvégenként nevetés hallatszik a kertből. Ott a vörös ház, ahol a férfi gyakran aktatáskát tart a kezében, a nő pedig mindig a konyhaablakban áll, és amikor elmegy előttük valamelyik szomszédasszony, kiveszi a szájából a cigarettát, résnyire kinyitja az ablakot és kiszól: nem jössz be, drágám, egy csésze kávéra?
A nagymama ki nem állhatja.
Ott a gyilkos háza. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy odamenjen valaki, életveszélyes, még fényes nappal is, amikor a nap akkora, hogy lábujjhegyre állva bárki letörhet magának belőle egy sugarat, majd a ragyogó karddal a kezében széthasíthatja az unalmat, a pókokat és a halált. A férfi megölte a feleségét. Felakasztotta. Egy nagy, fekete épületben dolgozik, jó messze, ahol a sötétséget gyártják, a rossz álmokat és a pókokat. Most egy másik nő lakik nála. Csak idő kérdése, mikor jut ugyanarra a sorsra, egyértelműen látszik az arcán a halál. Jobb nem találkozni vele, mivel a halál ragályos lehet. Kérdéses, hogy túléli-e a nyarat. Túl sok halál van ezen a világon.
Igen, valószínűleg így történt:
a nagypapa a járdán fekszik egy norvég kikötővárosban,
és csak az izlandi füves rétek járnak az eszében
Nem tudom pontosan, mi felé irányítsam a haragomat: az idő, a sors, Isten vagy talán mind közül a legrémesebb, a véletlen felé, mindenesetre a nagyapám három évvel e norvégiai nyár után halt meg, leesett a létráról. Nagyon haragszom emiatt, én ugyanis hosszú életet szántam a nagyapámnak, terveim szerint elélt volna száz évig is. Meglátogattam volna az idősotthonban, sétáltunk volna a kertben, beszélgettünk volna mindenről, leginkább az időjárásról, a nagypapa szakterületéről. A nagypapa a bőrén érezte a légnyomást, egy lélegzetvétellel pontosan megállapította a hőmérsékletet, a hallásával mérte a szélerősséget, orrával a páratartalmat. Igen, a nagyapám egy két lábon járó időjárás-megfigyelő állomás volt, és soha nem tudott hozzászokni a norvégiai éghajlathoz; állította, hogy ott eltompult az időjárásérzéke, legfőképpen a higrométere. Tehát sétáltam volna vele az idősotthon kertjében, beszélgettünk volna az időjárásról, és a nagypapa mesélt volna nekem mindenféléről, a szüleiről, különös emberekről, a tengeren töltött éveiről és az ott megtapasztalt viharoktól, például egy ötvenes évekbeli februárról, amikor a szélviharban megreccsent valami, és néhány súlyos másodpercig senki sem tudta, micsoda, a hajótest, az ég vagy esetleg az idő – talán minden leáll, nem létezik többé idő, csak üresség. Majd az óceán öklét a hajó fölé emelte, leengedte és sok minden összetört, csészék, ablakok, bátorság. És ugyan a kapitány idegösszeomlást kapott, a legénység pedig nagyrészt sokkos állapotba került, de a kormányos egy nagyorrú hergilseyi hős volt, és a nagypapával együtt sikerült lassanként kiszabadítani a hajót a halál nedves öleléséből, és az összeroncsolt híddal és szakadt kötelekkel a kikötőbe juttatni.
Igen, a nagypapa meg én. Az idősotthon és az óceán halálosan súlyos karja a nagypapa szavaiban. Mindennap meglátogattam volna, legalábbis hetente többször. Egy halálosan súlyos kar. A nagypapának meg kellett volna öregednie, és ő is úgy tervezte. Emlékszem, hogy botot vett magának, feketén csillogót és erőset. A nagypapa egy mesteremberre jellemző gondossággal és szakértelemmel választotta ki a botot, öregkoromra majd erre támaszkodom, mondta, de aztán leesett a létráról, és most a bot lent van a pincetárolómban, ebben a kék tömbházban.
És fagyszínű az égbolt.
Az íróasztalnál ülök, amelyet fél évszázada a nagypapa bátyja vásárolt magának, ő is meghalt, de nem létráról esett le, felállt a telefon melletti fotelből, a fejében lévő, vérző daganattal elbotorkált az ágyáig, lefeküdt, és miközben odakint autók suhantak a Hringbrautön, a nagypapa bátyjából lassanként elszállt az élet, és a versek hangja is elhalt. Egyedül volt, ezért senki sem hallhatta az utolsó szavait, a nagypapa viszont nem volt egyedül, mert egy nő látta, amikor leesett, odaszaladt hozzá, hogy segítsen neki. És miközben a nagypapa a járdán haldokolt, és egy ismeretlen nő hajolt fölé, a nagymama talán a konyhaasztalnál ülve itta a kávéját és cigarettázott. Ott a nagypapa kávéscsészéje, a papucsa, a széke és az olvasószemüvege a könyvön, amelyet éppen olvasott: Menneske og maktene* Olav Duuntől, nagyjából a felénél tartott. Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni.
* Az ember és a hatalmak
Fordította: Patat Bence
Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti. A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg Jón Kalman Stefánsson 2001-es regényének főhőse, mi olvasók pedig vele együtt eredhetünk az idő mulandóságát firtató, a fájdalmat melegszívű humorral oldó kérdések nyomába.
Jón Kalman Stefánsson (1963) a kortárs izlandi irodalom egyik legjelentősebb, világirodalmi rangú alkotója. Dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban, egy nyarat rendőrként a keflavíki reptéren, később pedig középiskolai irodalomtanár és könyvtáros lett. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, a nemzetközi sikert regényei hozták meg számára: 2017-ben jelölték a Nemzetközi Booker-díjra, 2022-ben pedig elnyerte az év legjobb idegen nyelvű könyvének járó francia Prix du livre étranger díjat.
Jón Kalman Stefánsson Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről (2023 – Ýmislegt um risafurur og tímann, 2001) című, magyarul hamarosan megjelenő regényének részletét Patat Bence fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.