„Azt írok, amihez kedvem van”
Szűcs Balázs Péter interjúja Csányi Vilmossal
SZŰCS BALÁZS PÉTER: Ebben az interjúban a szépíró Csányi Vilmost szeretném kérdezni. Először arról, hogy melyek voltak az első meghatározó olvasmányélményei?
CSÁNYI VILMOS: Gyerek- és ifjúkoromban rengeteget olvastam, visszatekintve Franz Werfel és Thomas Mann tűnik a legfontosabbnak. Werfel utolsó könyvét, A meg nem születettek csillagát legalább hússzor olvastam el, és mindig találtam benne valami újat, valami érdekes apróságot, amit addig nem vettem észre. Lehet, hogy megint elolvasom. Thomas Manntól is mindent, a novellái, kisregényei lenyűgözően szépek, önmagukba zárt harmonikus világok. A József és testvéreit is többször olvastam, mert nem tudtam betelni vele, számomra valami különös természeti szépségnek tűnik, amin átgyalogolsz, ha sietsz, csak mész, de ha kedved van, megállsz, lehajolsz valamihez egy leíráshoz, egy filozofikus gondolathoz vagy egy személyhez, elidőzöl vele, gondolkodol és mész tovább.
SZBP: Mikor kezdett írni?
CSV: Ez mulatságos történet. Hetedikes koromban elkezdtem írni egy regényt két kisfiúról, akik egy baleset miatt egyedül maradtak Afrikában… Osztálytársam, Gyuri Barátom, a későbbi híres Kara György, a keleti nyelvek professzora, mindig értesült a fejleményekről, és egy nap elgondolkodva megkérdezte: „Mondd, barlangot már találtak?” Sajnos már igen, éppen az előző nap íródott ez a rész, de engem teljesen lesújtott az, hogy Gyuri ügyesen kikövetkeztette a regény történetét, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdemes folytatni. Ha ilyen egyszerűen beleláthat valaki a gondolataimba, akkor azok nem elég különösek és nem érdemesek a megfogalmazásra. Hosszan foglalkoztatott ez a „kudarc”, ha tudom, hogy ki lesz Gyuriból, valószínűleg más vége lett volna, de akkor, ott befejeztem. Később azután kizárólag tudományos és népszerűsítő írásokkal foglalkoztam.
SZBP: Egy jelentős tudományos életúttal a háta mögött kezdett szépirodalmat publikálni. Mikor kezdett el ilyen jellegű szövegeket írni?
CSV: Hatvanöt éves korom után. Ennek is megvolt a maga oka. Tudományos munkám sikeres volt, és ugyancsak eredményes a tanítványok nevelése. Nem akartam a nyakukon ülni, ha már nem muszáj. Nagyon helytelenítem azt, amikor az öregedő, a maguk idejében jeles eredményekkel rendelkező professzorok nem képesek elengedni tanítványaik kezét, és az utódok csak későn ötven-hatvan éves korukban jutnak a szabad kutatásoz. Én úgy hatvan körül elkezdtem önállósítani őket, majd hatvanöt körül abbahagytam a kutatások vezetését és valami más után kellett néznem, mert ebben a korban azért még aktív az ember.
SZBP: Mi volt az első irodalmi publikációja?
CSV: 2003-ban jelent meg az első novelláskötetem: A Lény és az Őrző. Azóta 11 kötet, szinte minden évben egy.
SZBP: Az írásait általában megmutatja valakinek?
CSV: A legelső novelláskötetnél Juhász Ferenc barátom tanácsai támogattak, ő nemcsak költőóriás, mint szerkesztő is kiváló. A későbbiekben egy szűk baráti kör, 2-3 ember, akiknek még menet közben megmutatom az írásokat, kíváncsi vagyok a reakcióikra.
SZBP: Melyik saját szépirodalmi munkája áll Önhöz a legközelebb?
CSV: Általában a legutolsó, de így összességében a Kisfiam, Ikarosz, ez megtisztelő, komoly értékelést is kapott. De látszik, hogy az irodalom nem tud velem mit kezdeni. Nem dorongolnak le, mert ugye kínos egy más területen elismert emberről gyilkos kritikát írni, viszont az is kínos lenne, ha valami jót írnának, mert akkor a többiek azt gondolhatnák, hogy azért írja, mert a másik területen… Szóval inkább nem írnak semmit. Az olvasók viszont elfogadják, 2-3 ezertől 10-12 ezerig mennek a példányszámok, ez nekem elegendő bizonyság, hogy érdemes írnom.
SZBP: Van-e kedvenc írója?
CSV: Már említettem kettőt, de most még néhány modernet is hozzáteszek. Alessandro Baricco. Rövid, tömör, csodálatos regényeket ír, én is ilyeneket szeretnék írni… Nagyon szerettem Cormac McCarthy Az út című regényét. José Saramago Káin című könyvét. A magyar irodalomban Géczi Jánost értékelem sokra, egyik regényéhez, a Viotti négy vagy öt életéhez én csináltam a könyvborító tervét, de őt nagy költőnek tartom, az esszéi is kiválóak.
SZBP: Hogyan látja a tudományos ismeretterjesztés lehetőségeit napjainkban? Ez a tevékenység valahol a tudományos írás és az irodalmi alkotás közt helyezhető el. Az Ironikus etológia című kötete például a humoros ismeretterjesztés remek példája.
CSV: Az Internet létezése teljesen megváltoztatta ezt a területet, némi jártassággal minden tudományos eredményhez és ezek legkülönbözőbb szintű magyarázatához hozzájuthat az ember. Én most az összefoglaló, értelmező műveknek látom a szükségességét, mert ezek adhatnak valamiféle iránytűt az elképesztő mennyiségű információ szelektálásában. Ilyen igyekezett lenni az idén megjelent utolsó népszerűsítő könyvem az Íme, az ember, a Libri kiadásában.
SZBP: Mit gondol, hogyan alakítja az olvasási szokásokat a nyomtatott könyv esetleges háttérbe szorulása, s a képernyőn történő olvasás?
CSV: Minden könyv egy szép tárgy, de ugyanakkor valaki, egy személy is. Nem hiszem, hogy az emberiség meg tudna a könyvektől válni. A könyvnek illata, fogása, textúrája, személyisége van.
SZBP: Arról, hogy egy könyv személy is, az jut eszembe, hogy A tökéletesség illata című regényének egy Könyv az egyik elbeszélője. A regény Avilai Szent Terézről szól. Miért döntött úgy, hogy regényt ír róla?
CSV: Egyszer a rádióban hallottam róla, és megütötte a fülemet egy mondat, amely arról szólt, hogy Teréz körül megváltozik a tér és olyan dolgok is megtörténnek, amelyek egyébként lehetetlenek. Majdnem szó szerint ezt gondolták Steve Jobs munkatársai is az Apple varázslójáról, akinek az életrajzát éppen az idő tájt olvastam. Érdekelt a dolog és Teréz irodalmát is átnéztem. Kiderült, hogy amióta az inkvizíció levéltárai megnyíltak sok új adat került elő, és egy teljesen más kép alakult ki róla, mint volt a korábbi egyházi irodalomban. Teréz zseniális nő volt, nem túlzott a mondás. Nem tudtam neki ellenállni. Megírtam A tökéletesség illatát.
SZBP: Hogy érzi, milyen jellegű átfedések vannak a különböző műfajú írásai között? A kentaur természetrajza szatíra volt, a tudomány köntösében. Ugyanakkor regényeiben is jól érzékelhetően jelen van a tudós szerző. Olyan regényeire gondolok itt, mint A bábosok, a Kisfiam, Ikarosz vagy a Marci, a beszélő kutya.
CSV: Miután a hivatalos irodalmi kánonokat nem fogadom el, kívülálló vagyok, szabad. Nem vagyok tekintettel a műfaji besorolásra, azt írok, amihez kedvem van. Nekem nem kell már felépítenem egy elfogadott írói személyiséget, sok apró szükséges kompromisszummal. Az érdekel csupán, hogy ami éppen készül, az kifejezze az elképzeléseimet. Nekem a gondolat és a történet a fontos, a mondatok szépsége kevésbé, ez gyengeségem is, de ezen így 80 után már nem lehet változtatni, és nem is lenne érdemes, amíg vannak olvasóim.
SZBP: Marci, a beszélő kutya című regénye szatirikusan ábrázolja a tudományos életet. Volt a tudományos világból valamilyen visszajelzése erről a munkájáról?
CSV: Sajnos azt kell mondanom, hogy a tanítványaimat kivéve, akiknek nagyon tetszett, nem volt visszajelzés. A tudósok manapság keveset olvasnak és biztosan nem vesznek kézbe egy „beszélő kutya” című könyvet, pláne ha én írtam. Az érdekes az, hogy akikkel beszéltem róla, megint kivételek a tanítványaim, nem a tudományos szatírát olvasták benne, hanem azt, hogy egy kutya beszél. Na végre, mondták.
SZBP: Legutóbbi regénye, A sértett, olyan személyes sérelmeket mutat be, melyeket a főhős egy életen át hordoz. A társadalmunk megosztottságát is jól tükrözi ez. Hogy látja, egy szétszakadt, megosztott társadalom hogyan képes működni?
CSV: Ez a társadalom nem most szakadt szét. Sok száz éves történelmét mindig a különböző táborok harca jellemezte, és nem hiszem, hogy valaha is egybefonódik majd. Így kell szeretni.
SZBP: Végül azt szeretném megkérdezni, hogy mik a további írói tervei?
CSV: Az egyik éppen készen lett. Az Én, ott bent tulajdonképpen sci-fi. Arról szól, hogy ha 30-50 éven belül tényleg megvalósul az emberi agy „upload”-olása egy kompjúterbe, akkor mi történik majd. Mit fog az az elme érezni, gondolni, milyen hatása lesz majd a világra. Nagy szakmai háttér van mögötte, mert a mesterséges intelligenciával foglalkozók nagy reményeket fűznek hozzá, legalább 15 szakmai kötet jelent meg az utóbbi öt évben erről, persze szakkérdésekkel foglalkoznak, de én úgy gondolom van ennek egy emberi oldala is, azt írtam meg. Ha tetszik a kiadómnak, úgy jövőre megjelenik. Már a következőn is gondolkodom. Valamiféle „Hommage à Thomas Mann”-kötet lesz, családon belüli szerelmek bonyolult hálózatával. Nem mindenki fogja szeretni.
Csányi Vilmos: Íme, az ember (részlet)
Hiedelmeket készítő állat
Az emberi természet különlegességét, az állatoktól nagyon különböző mivoltát sokan próbálták már röviden, egyetlen jól választott tulajdonság alapján megragadni. A „szerszámhasználó”, a „beszélő állat”, a „meztelen majom” ilyen példák, és persze mindegyikben van valami, de én nem hiszek abban, hogy az embert egyetlen tulajdonság alapján meg lehet az állatoktól különböztetni (részletesen ki is fejtem ezt a nézetemet majd, amikor az embertulajdonságok komplexét tárgyalom). Ha mégis rávennének, hogy keressek egyetlen jellemző tulajdonságot, az én meghatározásom a „hiedelmeket készítő állat” lenne.
Ebben a fejezetben megkísérlem bebizonyítani, ha tisztában vagyunk a hiedelmek természetével, keletkezésükkel, működésükkel, akkor szinte minden emberi jelenséghez kapunk valamiféle kulcsot. Bizonyos, hogy további kulcsok is szükségesek, de a hiedelmek vizsgálata nélkül nem érthetjük meg az ember természetét.
Azt már sokszor megírtam, hogy az ember természetes közösségeire jellemző tulajdonság, hogy közös hiedelmeik alakulnak ki, és csak az lehet a közösségek tagja, aki elfogadja ezeket, legalábbis a többségüket. Nálam azonban sokkal pontosabban fogalmazta meg az emberi hiedelmek természetét Szent Ágoston másfélezer évvel ezelőtt. Amióta rátaláltam írására a Vallomások című munkájának VI. fejezetében (miközben az általam nagyon tisztelt Avilai Szent Teréz életéről szóló könyvemet írtam) mindig ezzel az idézettel kezdem a hiedelmek ismertetését:
Fontolóra vettem ugyanis, milyen tömérdek dologban hiszek, habár sohasem láttam őket, és megtörténtüknél sem lehettem jelen. Mennyi esemény akad a népek történetében, mennyi minden itt-ott, helyeken, városokban, és sohasem láttam őket. Milyen sokat hittem a jó barátaimnak, tömérdek dolgot az orvosaimnak és annyi különféle emberi szájnak. Ámde ha mindezeknek nem adnánk hitelt, a kisujjunkat sem mozdíthatnánk meg ebben a földi életünkben. És elvégre alapos szilárdsággal elhiszem, hogy miféle szülőktől származom, holott tudomásom erről sem lehetne, ha a hallomásnak nem adnék hitelt.
Rövid, tökéletes meghatározás, ma is érvényes. Ha belegondol a kedves olvasó, hogy ismereteit, hallomásait, értesüléseit honnan szerzi – ezek ugye különböző hiedelemfélék –, maga is rájöhet, hogy Szent Ágoston érvelése mennyire meggyőző. Talán csak annyit változott a világ, hogy ma hiedelmeket, nem csak a családban, baráti körben, iskolai közösségben, munka közben szerzünk, hanem újságokban, könyvekben is olvashatunk, láthatjuk a mozikban, a televízióban, az utóbbi években pedig a legtöbb hiedelmünk az internetről származik, ahol naponta sok százmillió ember írja le az elképzeléseit, és szabadon válogat közülük.
Szent Ágoston ebben az idézett bekezdésben kétféle hiedelemről beszél, az egyik a látható, hallható, szagolható, tapintható valamik osztálya, amelyeket érzékszerveinkkel észlelünk. Van valami a külső világban, ami látható, tapintható, esetleg szagolható vagy hallható – hogy az a dolog milyen, mire jó vagy miért kerülendő, arra vonatkozik a hiedelem; valamiféle ismeret, magyarázat, gondolat ezekről a dolgokról
A másik hiedelemféle Ágoston szerint a történet. Egy eseményről, amit valaki, esetleg többen, láttak, hallottak, szagoltak, elmesélik a tapasztalataikat. A történetnek szereplői vannak, és akkor a legizgalmasabb, ha ezek a szereplők emberek, de szólhat a történet kecskékről, autókról, bármiről, ha azáltal született, hogy az időben valami megváltozott, mozgott szaglott, elhangzott, vagyis valami történt.
Szent Ágoston a továbbiakban említ egy harmadik fajta hiedelmet is, amit kellő tisztelettel hitnek nevezhetünk. Ez olyan hiedelem, amit sok ember tapasztalata, meggyőződése alakított ki, ilyen például az istenhit, amihez nem társul közvetlen tapasztalati bizonyíték még Szent Ágoston szerint sem, mégis sok ember számára elfogadható. Ez a fajta társas hiedelem nagyon fontos a társadalom életében, és nem csak magasztos dolgokról szólhat, hanem különféle véleményekről, becsületről, erkölcsről, ideológiákról, társadalmi intézményekről, de ilyen hit az is, hogy a Föld gömbölyű. A hithez rendszerint bizalom is szükséges, megbízunk hívő társainkban, és nem keressük folyton a bizonyítékokat, azt, hogy a hit visszavezethető legyen valamiféle közvetlen tapasztalásra. Egy vegetárius például azt hiszi, hogy a szervezetének ártanak az állati fehérjék. Ezt semmi sem bizonyítja, de elterjedt hiedelem, és alaposan beleszól a hiedelmet vallók étrendjébe, tehát fontos, és mivel a hívők megbíznak egymásban, nem különösebben törődnek a bizonyítékokkal. Hihetünk az emberi fantázia által konstruált csodás jelenségekben is: kísértetekben, boszorkányokban, ufókban, világ-összeesküvésekben.
Ezzel, az alapokkal majdnem meg is lennénk, ha a bennem bujkáló tudós nem késztetne arra, hogy a hiedelmek, hitek és bizalom tárgyában kényes kérdéseket tegyek fel, és megpróbáljam a hiedelmeiben bízó olvasót némi óvatosságra inteni, mert néha tévedünk, vagy becsapnak az érzetek.
Egyszer Amerikában a Grand Canyon peremén álltam és nézelődtem többedmagammal, amikor észrevettünk egy nagy madarat a kanyonban. Valószínűleg keselyű – mondták az odavalósiak. Szépen kiterjesztett szárnyakkal repült a Colorado folyóval párhuzamosan. Nem volt vita, ott repül egy nagy keselyű. Pár perc múlva az állat hirtelen irányt változtatott, majdnem derékszögben, és felénk jött. Rövidesen kiderült, hogy nem madár volt, hanem egy kicsi, egyszemélyes repülőgép. A távolság megtévesztett bennünket. Mindenki ismer hasonló eseteket, a tapasztalat néha megtévesztő, a pszichológia külön területe foglalkozik azzal, hogy hogyan lehet az érzeteinket becsapni. Nem túlságosan gyakran, de elég sokszor ahhoz, hogy még a közvetlen tapasztalatainkon nyugvó hiedelmeinket se tekintsük abszolút bizonyítéknak a valóság természetéről.
A hiedelmeknek mindig van valamiféle tapasztalati magja, de az, aki a hiedelmet először megfogalmazza, azonnal ráaggathat lényegtelen részleteket is. Látott valami fényt felvillanni a mocsárban, megijedt, a kusza bokrokból emberalakot vélt formálódni, ágropogást is hallott, szellő is érte, mire a hiedelmet rögtön úgy fogalmazza meg, hogy: egy lángoló, emberszerű szörny járt arra, ropogott a lába alatt az ág, ő elszaladt, és szerencsére nem érték utol. Aki másodiknak mondja el a történetet, még tovább színezheti: az emberalaknak vörös szemei voltak, keserűen sóhajtott, és majdnem ráugrott arra, aki először mesélte… és így tovább.
Az eredeti tapasztalat, egy fényjelenség, igaz lehet, a mocsarakban előfordul, hogy a szerves anyagok bomlásából keletkező foszfének lángra kapnak a levegőn; a körítés pedig a megrémült ember fantáziájának terméke. Aki csak hallotta, nem tudja az eredeti hiedelmet pontosan ellenőrizni, nem tudja megállapítani, hogy melyik része a valódi tapasztalat, melyik a színes fantázia. Az is lehet, hogy egy másik ember haladt arra, kezében egy apró lámpával, és ebből alakult ki a hiedelem.
A történetekkel ez még inkább így van. Ebédhez készülődik a család, az anya terítés közben leejt egy tányért. Ő a következő történetre emlékszik: a kamasz fiam folyton izeg-mozog, és kicsit meglökött az asztalnál, én meg éppen azt néztem, hogy megint piszkos a cipője, és kicsúszott a kezemből egy tányér. A kamasz fiú: anya meg apa megint veszekedtek, anya nem a terítésre figyelt, és kiejtette a tányért a kezéből, ahogyan mindig szokta, amikor ideges. Apa: képtelenség elérni, hogy a gyerek is segítsen, legalább a terítésnél, most is leejtette szegény anya a tányért, mert egyszerre száz dolgot akar elvégezni.
Látható, hogy egy tányér leejtéséből mennyire különböző történetek kerekedhetnek ki a különböző elbeszélők elmondásából, és még a család szociális szerkezete is felsejlik. Az ennél bonyolultabb történetek is annyi változatban léteznek, ahányan csak elmesélik. A bíróságok gyakorlatából tudjuk, hogy általában milyen nehéz a tanúk vallomásaiból a valódi történetet összeállítani. A művészek is sokszor feldolgozták már ezt az emberi tulajdonságot. Aki szép példát szeretne látni rá, nézze meg Kuroszava A vihar kapujában című filmjét.
(A kötet a Libri Kiadónál jelent meg)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post