Margaret Atwood
Boszorkánymagzat
(részlet)
Mint mindenkinek, aki belép az épületbe, Felixnek is át kell haladnia a biztonsági kapun. Így akarják kiszűrni a csempészárut. Még ha lenyelték őket, a gép akkor is ki tudja mutatni a gemkapcsot és a borotvapengét is.
– Kiürítsem a zsebeimet? – kérdezi Felix a két őrtől. Amikor Felix elkezdett ide járni, Dylan és Madison már itt voltak. Egyikük barna, a másik sárga. Dylan szikh, és turbánt visel. Az igazi neve Dhian, de – amint azt Felixnek is elmondta – az egyszerűség kedvéért megváltoztatta.
– Nem, maga rendben van, Herceg úr. – Mindketten vigyorognak.
Mit is tudna Felix, egy ilyen ártalmatlan, öreg színházi ember becsempészni?
A szavak miatt kellene aggódnotok, gondolja. Azok hordozzák az igazi veszélyt. És a szkennerek azokat nem mutatják ki.
– Köszönöm, Dylan. – Felix szomorkás mosollyal jelzi, amit mindhárman tudnak, hogy az ő esetében semmi értelme az ellenőrzésnek. Totyogó vénség, kicsit már meglágyult agyvelővel. Emberek, nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább.
– Melyik színdarabot választotta idén? – kérdezi Madison.
Az őrök ugyanúgy meg szokták nézni a Fletcher színjátszóinak előadásait, ahogyan mindenki más. Felix minden évben, külön az őröknek előadást tart a színdarabról, úgyhogy ők is a magukénak érzik. Veszélyes is lenne, ha több szórakozás jutna a raboknak, mint az őröknek. Valószínűleg megbántódnának, neheztelnének, és problémát okoznának Felixnek. Esetleg eltűnne néhány fontos kellék és technikai felszerelés, talán még szabotázs is történne. Estelle előre szólt Felixnek erről a veszélyről, és Felix igyekezett is, hogy ennek elejét vegye. Eddig semmi baj nem történt.
– A Macbeth szuper volt – mondja Madison. – Amilyen élethűen játszották a kardvívást! – Mondani sem kell, hogy igazi kardokat nem hozhatott be Felix, de a kartonpapír sok mindenre alkalmas.
– Igen! Im nézd a bitor fejét!
Jól tette MacDuff – mondja Dylan. – Rászolgált az a rohadék.
– Pokoli jó volt – mondja Madison. – Bűnfia kell, hogy közelgjen – eszméletlen!
Madison vihog, és boszorkánykarmot formál az ujjaival.
Felix még most is elámul azon, hogy mindenki szeretne szerepelni, ha van miben.
– Tüzes gyík-szem – mondja Dylan, ugyanolyan modoros banya-hangon.
– Vagy ott van az a nyilazós! Láttam a tévében a filmváltozatát.
A harc ebei, emlékszem arra a részre.
– A nyilak jól mutatnának – mondja Madison. – És a kutyák is.
– Az igaz – mondja Dylan –, de valódi nyilakat nem lehet használni. Valódi kutyákat sem.
– Idén kicsit másfajta színdarabot adunk elő – mondja Felix. – A vihart.
– Az meg mi? – kérdezi Madison. – Sohasem hallottam róla. – Minden évben ugyanezt mondják, hogy Felixet cukkolják, így aztán fogalma sincs, melyikről hallottak valójában.
– Abban vannak a tündérek, ugye? – kérdezi Dylan. – Röpködnek összevissza. – Nem úgy hangzik, mint aki nagyon örül az ötletnek.
– Szerintem a Szentivánéji álomra gondol – válaszolja Felix.
– Ebben nem tündérek, hanem manók vannak. Mégpedig gonoszak.
– Felix kis szünetet tart. – Tetszeni fog maguknak.
– Van benne harci jelenet? – kérdezi Madison.
– Bizonyos értelemben igen – válaszolja Felix. – Van benne egy viharjelenet. És bosszú. Az aztán van benne.
– Szuper – mondja Madison. Mindkettőjük arca felderül.
A bosszút testközelből ismerik. Vesén rúgás, házi készítésű penge a toroknak szorítva, vér a zuhanyzóban.
– Mindig jó darabokat választ. Megbízunk magában, Herceg úr – mondja Dylan. Ti balgák, gondolja Felix. Sohase bízzatok meg egy ripacsban. A bájcsevely után el kell intézniük a hivatalos részt is. – Itt a személyi riasztója – mondja Dylan. Felix az övéhez csípteti: úgy néz ki, mint egy személyhívó. Válsághelyzetben csak meg kell nyomni a gombot, és az őrök azonnal ott teremnek. Kötelező viselni, habár Felix ezt kicsit sértőnek találja, hiszen ő kézben tartja a dolgokat. A megfelelő szavak a megfelelő sorrendben, ez jelenti Felixnek az igazi biztonságot.
– Köszönöm – mondja Felix. – Akkor indulok is befelé. Az első nap mindig nehéz! Kívánjanak kéz- és lábtörést!
– Toi toi toi, Herceg úr – mondja Madison, és két hüvelykujját felfelé fordítja. Felix tanította meg nekik a toi toi toi-t. Ez is egy színházi babona, eredetileg az operából származik, olyan, mint a kéz és lábtörést. Minél többet mesél nekik a színházi babonákról, annál jobb: szélesíti az illuminátusok körét.
– Riasszon minket, ha gond van, Herceg úr – mondja Dylan.
– Megvédjük magát.
Gond az lesz, gondolja Felix, de nem olyan, amilyenre te gondolsz. – Köszönöm – válaszolja. – Tudom, hogy számíthatok magukra. – És elindul a folyosón. A folyosó egyáltalán nem hasonlít börtönre: nincsenek láncok, bilincsek, vérfoltok – habár amennyire Felix tudja, kell hogy legyenek ilyenek a kulisszák mögött. A falakat világoszöldre festették, abból a megfontolásból kiindulva, hogy ez a színárnyalat nyugtató hatású – nem úgy, mint, mondjuk, a piros, amely felkorbácsolná a szenvedélyeket. Ha lennének itt hirdetőtáblák és plakátok, akár még modernebb egyetemi épületnek is elmenne. A padló szürke, az a fajta kompozit burkolat, amelyik gránitnak szeretne látszani, de sikertelenül. Tiszta, kicsit még fel is fényezték. A folyosó állott levegőjében hipószag terjeng. A folyosó két oldalán csukott ajtók hosszú sora. Az ajtók fémből vannak, de ugyanolyan zöldre vannak festve, mint a falak. Az ajtókon zár van. De a fogvatartottak nem ebben a részlegben alszanak. A zárkarészleg északabbra található: ott van a különleges biztonságú körlet, amelynek lakóit Felix sohasem látja, de ott található a közepes biztonságú körlet is, ahonnét a színészei jönnek. Ahol Felix most jár, abban a részlegben történik a Fletcher közepes biztonsági csoportba tartozó foglyainak rehabilitációja, akármit jelent is ez. Itt tartják a tanfolyamokat, itt találkoznak az ügyvédeikkel. Járnak ide pszichiáterek, lelkészek, valamint egy aktivista is, aki a fogvatartottak jogaiért harcol, ő is itt beszélget a rabokkal. Nagy itt a jövés-menés. Felix távol tartja magát ezektől az emberektől – a többi tanártól, az aktivistától, a pszichodokiktól és a lelkészektől. Nem kíváncsi az elméleteikre. Nem akarja nekik megadni a lehetőséget, hogy ítéletet mondhassanak róla, arról, hogy ki ő, és mit csinál. Az elmúlt három év során volt néhány röpke találkozása, és azok nem sikerültek túl jól. Ezek az emberek gyanakvással tekintenek Felixre, leereszkedően moralizálnak, ezt pedig Felix nagyon ellenszenvesnek tartja. Felix rossz befolyással van a fogvatartottakra? Ezek az emberek azt sejtetik, hogy igen. Felixnek folyamatosan fejben kell tartania, hogy ha visszaszól, netán rájuk kiabál, azt azonnal lefirkantják egy jegyzetfüzetbe, aztán felhasználják majd ellene, ha ezeket a szakértőket felkérik, hogy – ahogy mondani szokás – értékeljék Felix terápiás és/vagy pedagógiai teljesítményét. Úgyhogy miközben elárasztják a szenteskedő süketelésükkel, Felix ki sem nyitja a száját.
Herceg úr, ön szerint valóban hasznos, ha ezeket a sérült személyiségű férfiakat – és jobb, ha őszintén kimondjuk, hogy ezek nagyon defektes emberek, gyermekkorukban sokukat bántalmazták, nem gondoskodtak róluk megfelelően, olyan is van köztük, amelyiknek inkább elmegyógyintézetben vagy drogrehabilitációs központban lenne a helye, az lenne a nekik való, nem pedig az, hogy négyszáz éves szavakat tanítsunk nekik – olyan traumatikus helyzeteknek tesszük ki, amelyek szorongást, pánikot, rémálmokat, vagy ami ennél is rosszabb, veszélyes, agresszív viselkedést válthatnak ki? Jót tesz nekik, ha politikai gyilkosságokról, polgárháborúkról, boszorkányságról, levágott fejekről beszélünk nekik, vagy arról, hogy egy gonosz nagybácsi megfojt egy kisgyermeket? Az ilyen témák túlságosan is közel vannak ezeknek az embereknek a valódi életéhez. De most komolyan, Herceg úr, hajlandó vállalni ezeket a kockázatokat, és viselni az ezzel járó felelősséget?
Varga Zsuzsanna fordítása
(A regény a Kossuth Kiadónál jelent meg 2017-ben)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post