A hammelni patkányfogó című kötetről
A jelen kiadás alapja a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában található Szerb Antal-hagyaték kéziratos dossziéja (V.5462/113). Az 1919-ben írt, a szerző által mesejátéknak titulált kézirat a közismert patkányfogó-legendát tartalmazza, de üzenete, végkicsengése merőben eltér az eredetitől. Szerb Antal mindössze tizennyolc éves volt, amikor papírra vetette a történetet, jó néhány írásával együtt azonban soha nem jelent meg. Szerb a Nyugatban versekkel debütált 1921-ben, nem pedig prózával. Korai írásai jószerivel ma is kiadatlanok, a figyelmes kutató számos töredék kéz- és gépiratra bukkanhat a hagyatékban: Ganymedes, Parázsnézők, Télesti álom, Szent ifjúság, Ünneprontók, amelyek mind 1920 előttiek, vagyis ugyanazon időszak termései, mint a jelen mű. A hammelni patkányfogó a fentiekkel szemben teljes és hiánytalan, Szerb nyolc apró füzetben jegyezte le, és javításokat is csak alig-alig eszközölt rajta (jóllehet a kiegészítések, pótlások érezhetően teljesebbé tették a történetet). E kiadvány szöveghű közlésben adja közre a munkát, a ki- és áthúzások megmutatásával az alkotói folyamat műhelyébe is betekintést nyerhet az olvasó. Észrevételeink szögletes zárójelben szerepelnek, a kézirat átirata ilyenformán egyezik az eredetivel.
A történet a nagydiák Szerb eszmerendszerének, ideálvilágának hibátlan (korabeli) lenyomata, benne a pogány és keresztény mondavilág ellentéte bontakozik ki, a mesejáték végkifejlete és tanúsága szerint a vallás(osságo)t és az idealizmust legyőzi a művészet ereje és hatalma. A patkányfogó sem holmi gyerekrabló képében jelenik meg Szent Miklós kútjánál, hanem mint a titokzatos, barna csuhás vándor, netán valamiféle dominikánus szellemi társa (maga a dominikánus is feltűnik természetesen) vagy középkori tudósféle, akinek kezében van a megoldás kulcsa. És nem lenne Szerb Antal-mű, ha nem csavarodna el a meseszál a teozófia, az alkímia, a vértanúk és a rózsakeresztesek felé. A Rosarium említése, a vértanúk szerepeltetése vagy a Villanovai Arnoldra utalás mindezt erősíti, ahogy az alkímia beemelése sem öncélú kísérletezgetés hozománya, hanem Szerb korai érdeklődésének precíz lenyomata (Theophrastus Bombardus Paracelsus, a Monomania Melanchin Retrica, vagyis a „patkányozott nehézkór”, különféle csodaszerek és bűvös balzsamok, az alcahest, az alkimista oldószer, Azoth, vagyis az élő-folyékony ezüst: a középkori orvostudomány vélt vagy valós titka-tudása), ha úgy tetszik, a lázadás, a zendülés és a szellemi útkeresés remek példája. 1919-ben Szerb mintha már „felülvizsgálná” a piaristáktól és a cserkészektől kapott „muníciót”, a szellemvilág érdekli, Ibsen, Shaw, Calderon, Wilde, Strindberg áll szembe mindazzal, ami a pozitivista irodalomfelfogás és a tekintélytisztelet. De ugyanide sorolható Vineta, az elsüllyedt város legendája is, Szent Kozma és Damján vértanú említése, vagy a nem kevésbé beszédes Szent Miklós szerepeltetése. A titokzatos, mágikus Ham(m)eln-legenda pedig tökéletes keret, miközben nem nehéz fellelni a műben az irodalmi motívumokat sem, melyek Shakespeare-re (A vihar) és főleg a kortárs Gerhart Hauptmannra (Az elsüllyedt harang; A patkányok) mutatnak.
A fiatal Szerb lenyűgöző tudásáról már első írásai is beszédesek, közülük e hiánytalan darab talán a leggazdagabb. Témában, mágiában. Példázatban, elvágyódásban.
Kovács Attila Zoltán
Szerb Antal
A hammelni patkányfogó
Mesejáték
(1919. október)
(részlet)
Patkányfogó: Ide hallgassatok, Hammeln polgárai. Hetedhét országot bejártam, mennyi dologról mesélek nektek. Messzi és régi és mélybe sül[l]yedt dolgokról mesélek nektek. Hallottátok-e már, Hammeln polgárai az elsül[l]yedt harangok hangját?
Molnár: Az elsül[l]yedt hangokét? Azt csak az hallja, aki már nem él soká.
Patkányfogó: Az és a vasárnapi gyermekek – azok is hallják; én vasárnapi gyerek vagyok, és minden nap vasárnap nekem. Volt így és volt úgy is amúgy sokféleképpen, és történt egyszer, hogy fenn vándoroltam az északi mocsarak között – nádason át, réten át, tavon át, lápon át egyre mentem. Csak éjszaka vándoroltam, és a mocsári halász vezetett engem. A köpenyem a vállamon, tarisznyámban elemózsiám, van vándorbot a kezemben és móka furulyámban. Így mentem sok-sok éjszakán keresztül, amíg elérkeztem a középső nagy, fekete tó partjára. Fekete volt a tó, mert újhold napja volt, és sötét volt az ég. Hát csak leültem a középső nagy, fekete tó partjára. Amint ott ülök-üldögélek, hallok valami különös kongást. Kongást a tó felől. Szakasztott olyan volt, mint a harangok kondulása éjféli misénél, hóban, karácsony éjszakáján – éjfél felé járt az idő, és különös fodrok táncoltak a középső nagy, fekete tó tükrében. Mondom, szakasztott olyan volt, de mégis más. Olyan, mintha nem is a harangok kondulnának, hanem maga a hó. Gondoltam, ezek az elsül[l]yedt harangok. Felkaptam egy követ, egy lapos fehér kavicsot és belehajítottam a tó közepe felé. Alighogy háromig számolhattam, kibukkant a vízből tóból a Vízi sellő. Nagyon rongyos, zöld ruhában volt szegény, a lyukak közt kilátszott csillogó pikkelyes bőre. Egy lyukas fekete kalap volt a fején. Köszöntem neki illedelmesen és megkérdeztem, hogy miért zúgnak odalenn a harangok[?] A sellő meg azt mondta: Gyere le és nézd meg magad. Aztán csak bementünk a vízbe, mindig mélyebbre, ki tudja, meddig, amíg el nem értünk a tó fenekére. Világos volt, pedig sötét éjszaka idején [jártunk.] Amolyan víz alatti lebegés. Bementünk Átmentünk a város kapuján. Mert, hogy tudjátok, Hammeln polgárai, ott volt a tó fenekén az elsüllyedt Vineta városa. Milyen szép város az, Hammeln polgárai! Élő halandó annyi szépet együtt még nem látott! Bejártuk az utcákat, márvánnyal voltak kirakva. A házak kapui mind vert aranyból, asztalok, székek mind-mind aranyból. Rajtuk meg csillogó bársony és selyem terítők. A akutakból édes tej folyt. Ott hajdanán minden tejben mosakodtak! Még a disznók vályúi is aranyból voltak. Biz’ úgy! Alig tudtam eltelni a csudálkozással. Gondoltam is magamba[n], milyen vígan élhetnek annyi pompa közepette Vineta polgárai. De nem láttam sehol egy élő lelket sem. Meg is kérdeztem a Vízi sellőt, mitől volna ez. Megint csak annyit mondott: Gyere és nézd meg magad. Azzal kimentünk a város másik kapuján. A kapu fekete bársonnyal volt bevonva. Felfelé mentünk a Kálvária-hegyre. A lépcsők fekete bársonnyal bevonva. A stációk képei fekete bársonnyal bevonva. A hegyen a templom tetőtől talpig fekete bársonnyal bevonva. Még egyre kongtak a harangok. Beléptünk. Fekete miseruhában most járult az oltár elé a pap. A fekete padokban fekete ruhákban ott térdeltek mind, Vineta polgárai. És verték siránkozva a mellüket mind, Vineta polgárai, sírván nyögve:
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi igen nagy vétkünk. Aztán magam is csak elfogott a szomorúság és kimentem a templomból. Megköszöntem a Vízi sellőnek a vezetést, és kijöttem a tóból. Még egyre csengenek fülembe a harangok. De csak zúgtak utánam a harangok. Valahogy így daloltak a harangok az elsü[l]lyedt harangok dalai:
Vasárnap, vasárnap
Hiába arany, a márvány,
Hiába bársony selyem a párnám,
Vigyázz, mert itt a vasárnap,
Ünneped üljed vasárnap.
Hiába tánc, zene, ének,
Szemébe nézni az éjnek,
Harangok zúgnak utánad
És jár a bánat.
Vasárnap, vasárnap.
(Utána furulyáz az elszálló dalnak.) Csend. A kántor Szent Miklós kötényével dörzsöli kőszemeit.)
(A kötet az Athenaeum Kiadónál fog megjelenni 2018-ban.)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post