Még két kölyök vagyunk. A tetőn ülünk, éget a hőség, a párkánynak támaszkodunk, és horzsolja a térdünket a szurkos beton. Nézem, ahogy néz kifelé, csöndben kell lenni, mondja, nem szólok. Néz a távcsövén. Érted? – kérdezi. Mondom, igen. Csönd! – pisszeg rám. Mindjárt, mindjárt, már látja, már ott van. Közben leültem a földre, támasztom a hátammal a beton hideg részét. Nézem az elnyúló árnyékainkat. Na, kelj már fel! – mondja, és felkelek. Odaadja a kukkert, és belenézek. Panelházak mindenfelé, szürke. Nézem az ablakokat, mindenhonnan ugyanaz az erős napsütés tükröződik vissza. Kéken és sárgán visszatükröződő ablakok. Ahol nyitva van az ablak, ott sötét van. Nézek keresztül a távcsövön, nézem a beton kavicsdarabjait, kavicsból vannak a házak. Ne forogj, mondja, arra. Nem látom. Mert alszol, mondja, és meglöki az oldalamat. Bököd, hogy nézzem erősebben. Erősen nézem, semmi. Nagyon erősen nézem. Elveszi a távcsövet, és röhög. Mert nem arra van, mondja. Most ő néz bele, egyenesen előre, mutat. Ne mutass, csapom meg a kezét. Arra, mondja. Látod? – kérdezem. Nevet. Két ekkora, várj, várj, mondja. Mire? – kérdezem, de megbök, hogy kuss. Kussolok. EKKORA, mutatja, és akkor már nagyon kíváncsi vagyok, nem láttam még mellet. Kibuggyan a nyála is. Odaadja a kukkert, nézzem. Megint eltévedek. Semmi. Egyik sötét ablakról, egyik üres erkélyről a másikra váltok. Ő visszadől a korlátnak. Mert már bement, mondja büszkén, és röhög. De elmeséli. Kiáll a korlátra, és meséli, felém fordul, és mondja, szónokol, és én elveszek az árnyékában, mert ő csak beszél, és miután elmondta nekem, kifordul, és mintha az egész környéknek szólna, meséli az énektanárnő testének anatómiáját. Nem hallottam még senkit így beszélni, ahogy ez most. Nem kell keresnie a szavakat, gondolkodás nélkül beszél. Szépen beszél. Mintha az a néhány másodperc, amit a megfigyeléssel töltött, elegendő lehetett volna arra, hogy ne csak megnézze, de pontosan elemezze is. Ez egy igazi nő! – mondja, és izzik a szeme. Beszél, és nézem a kezemben lévő távcsövet, hogy hogyan képesek ezek a koszos lencsék mégis ilyen tiszta képet adni. A bőr részletei, a leeső fehér törölköző, a szőr és a szőrtelenség, a színek árnyalatai. Izzó szobor most a barátom, akit nem tud megvakítani a napfény. Beszél a korláton, mesél a lépcsőn lefele, és ahogy megyünk a boltba. Szörpöt választok magamnak, és a kezébe nyomok egy kólát, ahogy mondja, az eladó felhúzza a szemöldökét, de ő csak néz a szemébe, és folytatja. Az eladó izzadt arcáról eltűnik a szigor, és megjelenik rajta a megértés, majd ahogy hallgatja ezt a gyereket, a vágy, és végül a csalódottság. Én is csak irigylem. Elmeséli mindenkinek az osztályban, bejön reggel, és mindenki körbeállja, az összes gyerek, és mondja nekik, a lányoknak és a fiúknak is, egy próféta, ahogy mondja, fel is tartja az ujját, és magyaráz. Mutatja az ujjaival, sziluettet rajzol a levegőbe. A keze lágyan halad lefelé, és ahogy kanyart vesz, megremeg. Belepirul az arca, de nem hagyja abba, nem is csak a húsáról beszél, hanem a természet összefüggéseiről, istennőkhöz hasonlítja, és lágyan lebegő felhőkhöz. A fiúk vágyakozva, a lányok áhítattal figyelik, és mind elszomorodnak, amikor már nincs több részlet, mintha szertefoszlott volna a test, ahogy bement azon az erkélyajtón, vagy ahogy nem emlékezni többre belőle. Amikor belép a tanárnő, mindenki szétszéled, és csöndben leül a helyére. A testét bámuljuk mind, majd a szemét, és nem érti, miért vagyunk olyan csöndesek ma. Csöndesen éneklünk, mert szeretjük. Kint ilyenkor már kezdenek lőni.
Füst van, de délutánra minden elmúlik, és megint fel lehet menni a tetőre. Ma nincs mit kukkolni. Lufikat pakolok ki a zsebemből, de olyan kevésnek és fonnyadtnak tűnnek. Ennyi? – kérdezi. Ez mind az. Elnézek a házak felé, és amikor visszanézek, azt látom már csak, ahogy fújja. Mondom, te hülye vagy. Vörös a feje, duzzad a pofája, aztán kirepül belőle a lufi. Nézzük, ahogy egyre kisebb lesz, kirepül a tetőről, felkapja a szél, és fennakad egy ágon. Bocs. Vizet nem hoztam. Zsebre vágjuk a lufikat, lemegyünk vízért, és a pólónkban hozzuk fel a megtöltött bombákat. Tényleg csak ennyi van! – figyelmeztetem. Sorba rendezem a vizes bombákat a párkányon, és várunk, hogy elkezdhessünk dobálni. Nagyot szoktak csattanni, magasan vagyunk. Aki itt lakik, megdobáljuk. Soha senki nem tudja ránk bizonyítani, még az sem derült ki eddig soha, hogy erről a tetőről jönnek a vizes bombák. Az a titok, hogy csak nagyon nagy forróságban lehet csinálni, mert amire valakit hívni lehetne, már fel is szárad a víz. Tömegre sosem szabad dobni. Legyen fiatal. Legyen elfoglalva. A legjobb, ha egyedül van. Párokra lehet. Mire leérünk, már sehol semmi víz, csak a lufi, elmegyünk mellette, elfújja a szél a szakadt gumit. A lufiból nem lehet megállapítani a dobás irányát. A teret tíz ház veszi körül, az legalább ezer ablak. Lehet, hogy azért nem buktunk le idáig soha, mert nem érdekli az embereket, csak azt, akit eltalálunk. Esőben a legtisztább, de az már igazi munka. Azért ilyenkor is felmegyünk. Fel se fogják, mi van, csak jön egy a nyakukba. Ki kell választani egy esernyő nélkülit. Még épp csak csepereg, azon gondolkodik, vajon elő kellene-e vennie az ernyőjét, és mire elöntené a méreg, már zuhog. Vagy már esik, és találunk valakit, aki elfelejtette bepakolni az esernyőjét. Rohan a fején újságpapírral, puffan, felnéz, semmi. Talán meg sem történt. Most nem esik, de egy ember sincs az utcán. Nézünk le, nézzük az üres kapualjakat, az üres játszóteret, a száraz betont. Állunk a párkány mellett, előttünk a felsorakoztatott színes lufik, de semmi. Hirtelen anya jelenik meg a hátunk mögött, és leránt minket a földre a korlát széléről. Meg akarsz halni? – ordít rám. Csak… – kezd bele a barátom, de anyám pofon vágja. Mert ha meg akarok halni, folytatja, akkor ő megöl, de nem engedi másnak lelőni az ő hülye gyerekét.