Halmai Tamás: Zorka és Félix

Nem hittek Zorkának. „Elég nagy vagy már ahhoz, hogy ne találj ki ilyen badarságokat!”, mondták egyesek (pedig csak tízéves volt). „Túl kicsi vagy ahhoz, hogy a világon törd a fejed!”, mondták mások (pedig már tízéves volt). Az egyesek az anyukája volt, a mások az apukája.
Egyedül Félix értette meg. Arcizma sem rándult, amikor Zorka tájékoztatta felfedezéséről és balsejtelmeiről. És nem pusztán azért, mert Félixnek nem volt arcizma (csak arca és széles mosolya és még szélesebb fazéksüvege), hanem mert ő valóban átérezte a probléma jelentőségét.
Félix hóember volt. Zorka saját kezűleg építette, és nevezte el, és öltöztette fel, és látogatta mindennap. A köpcös téli lény – a kertben, két hóval bélelt tuja között – a második legjobb barátja lett. (Első legjobb barátja még sose volt.)
Egy szokásosnak induló téli reggelen történt. Szerfölötti pelyhekben hullt a hó – mintha súlytalan fehér szósz szállingózna az égből –, amikor is a kislány, kitekintve a szobája ablakán, rémisztő felfedezést tett: a hópelyhek – egyformák! Mint két tojás. Vagyis inkább kétbillió-hatszázvégtelen. Holott a világon nincs két egyforma hópehely. Ezt nemcsak olvasmányaiból tudta, de saját mindent-látó, mert mindenre kíváncsi szemével is számtalanszor meggyőződhetett róla. Hatsugaras kristályszerkezet mindegyik, de a hatszöglet mérete és mintázata és szépsége mindig más és más. Ahogy ujjlenyomatból vagy kutyafülcimpából sincs két azonos a földön. Ami fontos, nem egyezik meg, gondolta a kislány. Nem egyezik meg, hogy egymásra találhasson, és kiegészíthesse egymást, tűnődött tovább, és a legjobb barátjára gondolt, aki még nem volt.
„Segítséget kell kérnünk”, gondolta rémülten, és Félixszel az oldalán bekopogott a szomszéd nénihez. A szomszéd néni magányos volt és mogorva; a keresztnevét se tudták. És a vezetéknevét se. Az ajtón a névtábla annyira megkopott már, hogy csak a „Jánosné” feliratot lehetett kibetűzni.
Jánosné először nem nyitott ajtót. És még ötször nem. Aztán – mert Zorka és Félix igen kitartó volt, ha világnagy rejtélyt kellett megoldani – mégiscsak előbukkant. Magányos és mogorva arccal, kezében egy tepsi frissen sült meggyeslepénnyel.
– Tessék velünk jönni, hátha felnőttre is szükségünk lesz, amikor megmentjük a világot vagy a világ egy darabkáját, vagy ott leszünk, amikor megmentik a világot vagy a világ egy darabkáját valakik, akik esetleg egy felnőttel is beszélni akarnak, bár beszélni éppen én is tudok, ha muszáj, és most muszájnak látszik, tetszik tudni… – hadarta Zorka.
Jánosné az égre emelte volna a tekintetét, de csak a plafonig jutott. Azt szemlélte magányosan és mogorván, mielőtt újra a kislányra és a hóemberre nézett.
– Bolond kislányokra és izgága hóemberekre végképp nincs időm – motyogta feldúltan, és készült visszazárkózni. De Zorka sikolya megállította.
– Jánosné néni! A meggyek! Tessék nézni! Egyformák…
Jánosné bosszúsan vette szemügyre a tepsi tartalmát, és elakadt a lélegzete. A kislánynak igaza volt. A meggyek a lepényben megkülönböztethetetlenül (megkülönböztethetetlenül, ismételte el magában a kimondhatatlan és perdöntő szót) egyformák voltak. Ami természetesen lehetetlenség. Mindazonáltal tény. És mert tény, probléma, amit meg kell érteni, hogy meg lehessen oldani, vagy el lehessen futni előle.
Valami nem stimmelt a világgal. És ezt már Jánosné is tudta. Izgalmában elfelejtette letenni a tepsit, így csatlakozott a két alkalmi hőshöz. A három kalandor szövetsége rögtön megbonthatatlannak tetszett. Bátran vágtak neki a veszélyes útnak. Egyetlen fegyverük egy meggyeslepényes tepsi volt.
Az égben, ahová fölmásztak (Félix vállára Jánosné állt, Jánosné nyakába Zorka kuporgott, Zorka kezét tündérek fogták meg, így húzták föl, és vele Jánosnét és Félixet) kissé hűvös volt. De egyikük sem törődött ezzel, annyira lenyűgözte őket a mesebelien gyönyörű tájék. A kristályutak, a drágakő paloták, a jéghintók és hómadarak…
„Bárcsak itt lennék!”, suttogta a kislány. „És én is, és én is”, suttogta utána Félix és Jánosné.
A Pehelyügyi Minisztériumot könnyen megtalálták. Az egyik legékesebb kastély volt az. Hó Belevanc, varázsló és hóminiszter, örömmel üdvözölte a kis csapatot. Miután meghallgatta, mi járatban vannak ott, ahol az angyal se jár, elkomorodott, aztán elmosolyodott, aztán kért még egy keveset a lepényből.
– Bizonyára megint Hóhányó Pemete praclija van a dologban – mondta. – Tudjátok, tündéreink közül a pehelymívesek végzik a legnehezebb munkát. Minden egyes hópehelyhet a saját hasonlatosságukra formáznak gyönyörűvé, szorgos kézzel és odaadó szívvel. Amikor ti a földön azt látjátok: havazik, valójában olvadékony tündér-arcmások hullanak alá a mi birodalmunkból a ti országotokba. Hóhányó Pemete pedig, aki csintalan és virgonc és csillagmanó, él-hal a csínyekért és a csínyeknél is nagyobb csínyekért. Most ráadásul szerelmes is, ami a legnagyobb csapás neki és a jóakaratú égieknek. Úgy gyanítom – fogalmazott szerényen, hiszen varázsló lévén mindig mindent tudott –, a következő történhetett: Pemete igen megszerette Meglehetős Benediktát, az egyik legmanóbb pehelymívesünket.  Olyannyira, hogy mindenhol őt látta. Sőt: őt szerette volna látni. Így aztán titokban fogta a tündérműhelyben a tükröket, s mindegyik helyére Benedikta arcképét csempészte oda… A tündéreknek föl sem tűnt, hogy munka közben nem magukat látják a tükörben, hanem kicsiny társukat egy képen. (A tündérek sosem magukkal, hanem mindig mással vannak elfoglalva. Mert jók, és mert tündérek.) Aggályos műgonddal másolták le vonásról vonásra a bájos arcot, ahogy szokták, s készültek el egymás után a hópelyhek, ahogy szoktak, és hideg is, fehér is, szép is lett a hóesés… Csak épp a lényege sikkadt el. A kincs maradt ki a szépségből…
Zorka ámulva hallgatta a hóminisztert. Félix ámulva hallgatta a hallgató Zorkát. Jánosné magányosan és mogorván megette a maradék lepényt. Összerezzentek, amikor Hó Belevanc néhány sebes telefon után újra feléjük fordult:
– Helyreállt a rend, barátaim. Intézkedtem: Pemetét és Benediktát sürgős hatállyal nászútra küldtem, a tündérműhelybe pedig visszaszállíttattam a tükröket.
Jánosné fölvonta a szemöldökét:
– És a meggyek a lepényemben? Azok is egyformák voltak!
– Ó, azok mindig egyformák! Föltéve, hogy egy igazán ügyes kéz rendezgeti el őket egy igazán finom sütiben – pirult el a hóminiszter.
A suta bók hallatán Jánosné már-már zavarba jött, de megemberelte magát, és csak mosolygott. Szüntelenül. Akkor is, amikor újra a földön álltak, és a hóesésben fürdették az arcukat, és megnyugodva körbenéztek a kertben és a világban, és vidáman elköszöntek egymástól, és Félix elmesélte a két tujának a kalandot, és Zorka is beszámolt a történtekről a naplójának.
Jánosné mosolygott másnap is, harmadnap is, hovatovább immár mindig. Meleg derűvel figyelte azt a jelenetet is az ablakból, amikor Zorka egyszerre veszítette el és találta meg Félixet.
Mert egyszer csak kisütött a tavaszi nap, elolvadt a hó, és Félixből csupán egy földön heverő fazéksüveg maradt. Zorka akkor arra gondolt, ez így nem volna igazságos. Következésképpen nincs is így. Félix nem mehetett el búcsú nélkül!
Óvatosan fölemelte a fazéksüveget. Egy hóvirág nőddögélt alatta, délcegen és rettenthetetlenül, ahogy csak a hóemberek és a legjobb barátok tudnak.
 
(További Zorka-történetek az Új Forrás decemberi számában olvashatóak.)