az utolsó igehajlítók
ímhol, úgy hajlítjátok az igét, mintha az utolsó
léghajlító trükkmesterei lennétek! íme, a nappalból
kimossátok a napot, az éjszakából az összes csillagot,
és nem, nem áll meg sehol egyetlen csillag sem, hogy
jel legyen. bűntudatkeltő szülői módban tiltjátok az
emberi érzelmeket. a hallgatás hóágyúi kifehérítik a
lejtőt – kálvária szlalom – hát halljátok, utolsó igehajlítók:
labirintus nélkül mind elveszettek vagyunk!
Hamu Adaggio
Szokványos szerdai rendelés volt. Sokadik beteg. Anyajegyvizsgálat. Mindig a háton kezdem. Valahogy megnyugtat. Aztán a karok. Aztán a törzs. Aztán a lábak. Legvégén az arc. A nő homlokán dermatoscóppal értelmezhetetlen pigmentáció. Annyira nem tudtam hova tenni, hogy odanyúltam, és megpróbáltam letörölni. Jaj, ne! – lépett hátrább a nő. A hamvazószerdai kereszt. Ma rajzolták a homlokomra. Annak ott a helye. Hirtelen felnevettem. Magamon nevettem, az orvoson, aki nem tudta BNO-kóddal a szakrális bőrjelenséget beazonosítani. Szentelt hamu, az előző virágvasárnapi elhamvasztott barka hamuja. Sosem jutott eszembe a barkáról a hamvazkodás. Pedig sok barkát vittem anyámnak gyerekkoromban. A barka csak úgy volt. Ahogy anyám is csak úgy volt. Alapfokon. A rendelőben is gyakran volt barka mindenféle váza helyettesítőkben. Egyszer az egyiket befedtem gézlappal, és lefotóztam. Miért fontos a fotó? Hisz ez is, csak az én emlékeimben él, már azt sem tudom hol van. De amikor csinálom, a helyemen vagyok. Sokkal hangsúlyosabb létezésem. Volt olyan időszak, ha nem fotóztam, úgy éreztem, nem vagyok jelen. A jelenlétnek annyival hangsúlyosabb regisztereit tapasztaltam meg, hogy enélkül úgy éreztem, nem létezem. Amikor a verstérben vagyok, a helyemen vagyok. Ugyanaz az erős létezés. Nem külső terek ezek. nagyon is belsők. Avilai Szent Teréz írja a Belső várkastélyban, hogy el lehet tölteni egy egész életet a várárokban levő csúszó-mászókkal való viaskodásban, és sosem fogunk akkor beljebb mozdulni. A belsőbb terekben is jönnek még utánunk csúszó-mászók, de egyre kevesebb, míg elérünk végül oda, ahol már nem velük viaskodunk. Erre eljutni: ami teremtődik bennem, megteremti a közeget is. Ne legyen kire mutogatni, hogy miatta nem készült el a mű. Csak magamra mutathatnék. Nincs magamról jobb önarcképem, mint az a gézlappal fedett barka a rendelő késő délutáni fényeimben. Már várom, valaki mondja: jól vagyon jó és hű szolgám, sokon voltál hű, kevesebbre bízlak ezután. Tudnék örülni az ilyen sokak által lefokozásnak hitt bíztatásnak. Soha nem is értettem, miért csak a többre bízatás mutatná Isten szeretetét. A helyemen lennék, ha az engem naponta kényszerítő sok helyett kevesebbre bízatnék. Mert ez már úgy sok, hogy igazán hű sem tudok lenni benne. Kifelé űz önmagamból. Csak valamiféle lehetetlenségi nyomaték visz tovább benne. „A tudat, hogy nem tudunk jól és hatékonyan segíteni, és a rajtunk is lecsapódó elégedetlenség a mindennapjainkat átható erkölcsi nehézségként (ún. moral distress) van jelen. Ez a folyamat romboló hatással van a benne dolgozókra.” Lefokoztatni az alapfokra. Mert Isten maga a fokozhatatlan alapfok. A fáradtság engem a hamunál mélyebben emlékeztet a halálra. A barka egy virág vetélkedése a virágzás árnyaival.
teljes kilégzés
vannak, akiknek kilégzéskor bátrabb a mellkasa,
mint a magukat tágölelésűnek hitt körök, melyek
a saját középpontjukat sem képesek befogadni.
most mindenesetre csak annyi nyugtat, még van,
kinek a barlang nem puszta hasonlat. a saját köreikből
kiszorult középpontokat ki rajzolja a barlangfalra
folytonos körvonalnak? belépek – klausztrofób végtelen –
mozdulni sem kell. csak kitapogatni a kilégzett elevent.