Valamiért ma éjjel narancssárga az ég. Nem afféle sok színben pompázó naplementéről van szó, hiszen már mindjárt éjfél, és az ég még mindig ugyanolyan erőteljes narancsban játszik, mint négy-öt órával ezelőtt. Elképzelem, hogy napkitörés van, és mind meg fogunk halni, vagy egy vulkán van itt az Alföld közepén, de az is lehet, hogy egy másik univerzum Föld nevű bolygóján vagyunk, és sárkányok röpködnek felettünk tüzet okádva és füstöt fújva ki hatalmas orrlyukaikon.
Kilépek az erkélyre, onnan látom, hogy a bolygók megnőttek, megnagyobbodtak, a Föld pedig berepedezett, lemezeinek felgyorsult tektonikus mozgása szétszakítja a földkérget. Közömbösen szemlélem az apokalipszist, az égre nézve pontosan tudom, mit kell tennem. Nem látok magam körül senkit, talán elbújtak, elszaladtak vagy beleestek a repedések között forrongó lávába. Karjaimat lódítva mérem ki a távolságot az erkély korlátja és a mellettem álló, lassan korhadó diófa között.
Átugrom a fára, onnan egy kocka épületre, éppen olyan magasan van, hogy elérem a tető peremét, felhúzom magam. Megállok a tetőn, és ámulva nézek az égre. Nagy foltokat látok, és ahogy egyre közelebb és közelebb mászok, egyik tetőről a másikra ugrálva, észreveszem a bolygók krátereit, a megtöredezett felszínüket, az izzó lávát a repedésekben. Galaxisunk darabjaira hullik szét, és látom, hogy még mögötte is, a szomszédos galaxisok, az egész űr és az univerzum.
Már elhagytam az atmoszféra belső rétegeit, a bolygóközi tér felé visz az utam. Szürke sziklás bolygószerű test kerül elém. A Hold nőtt talán ekkorára, vagy ez maga az univerzum burka? Felkapaszkodom a legközelebbi csillagra, hogy lássam, nem, ez nem a Hold, ez valami annál messzebbi, csak most egészen közel jött, kitágult az univerzum, és belekerültem a közepébe.
A csillagokba kapaszkodva, egyik kezem a másik után lendítve lóbálom át magam az égen, mint a játszótéren a vízszintes létrán a gyerekek. Fellököm magam egy kisebb bolygóra, megállok egy századmásodpercre, de mielőtt elveszíteném egyensúlyomat, ugrok is át a következőre. Megkapaszkodom a Szaturnusz gyűrűiben, az Uránuszról játszi könnyedséggel lépek át a Neptunuszra, olyan közel vannak egymáshoz. Zsebre teszem a Plútót, egészen kicsike, mindig is meg akartam szerezni. Mikor hátrafordulok, látom, hogy minden omlik lefelé, lezuhan a világ a semmibe. Épp mindig az utolsó pillanatban sikerül elrugaszkodni bolygóimról, mielőtt elszakadna képzeletbeli cérnájuk, amin addig lógtak, és le nem zuhantak ők is. Már egészen a tetején vagyok.
Az univerzum plafonja olyan, mint az irodai álmennyezet, ahol egy hatalmas négyzetrácsra vannak ráhelyezve a papírhulladékból készült csempék. Az egyik el van mozdulva éppen a fejem fölött, arrébb tolom, hogy átférjek a résen, és kimásszak legfelülre, hogy majd onnan körülnézzek, hogy lássam, mi van az univerzum vége után. Arcomba kap a túloldalról áradó fény. Aztán pislogok.