Fordítói bevezető (Száz Pál)
Jaroslav Hašek ifjúkorában számos utazásra, csavargásra, kóborlásra vállalkozott, s egyfajta írói programként dolgozta fel ezeket az élményeit nemcsak írói indulásánál, de a későbbi évek során is, amikor Prágából már nem nagyon mozdult ki – míg a besorozás és a mozgósítás meg nem indult. A lengyel területeken, tehát az osztrák–magyar Galíciában való kóborlását lehetetlen pontosan feltérképezni, mégis számos e vidékeken játszódó elbeszélést írt – legalább annyit, mint a Felsőmagyarországban játszódót –, melyben rengeteg helyszínt nevez meg. Ezeket magyarra eddig csak elvétve fordították le, jelen válogatásunk e hiányt igyekszik némiképp oldani.
A galíciai csavargások szűkös életrajzi tényeit ezúttal is az elbeszélések és karcolatok helyszínével érdemes összevetni, még ha ez gyakran csak növeli is a homályt, amelyben a kutató olvasó tapogatózik. Részben azért, mert a szerző létező helyeket kever kiötlött nevekkel, illetve sokszor nem is lehet könnyen eldönteni, hogy kitalált, lengyelesen hangzó helynévről van-e szó, vagy hibás lengyelséggel lejegyzett (néha konkrétan csehesített) valóságos helynevekről. E helyszínek összekötése pedig még további bizonytalansággal kecsegtet.
Galícia a szlovák vidék mellett a legkorábbi kóborlások helyszíne. Az 1901-es, második utazás július elején indult, a cimborák csapatát a Hašek-fivérek, Viktor Janota (akinek a neve alatt az álnévlovas író közölt cikkeket), valamint két másik barát, Ivan Porubský és Milan Kulíšek alkották. Minden valószínűség szerint előbb Zakopanébe mentek, ahol csónakáztak a Dunajec folyón, mely több elbeszélésében is felbukkan, akárcsak a Podhale, vagyis a Tátra lengyel oldala, észak felé síksággá szélesedő völgyei. A tátrai turizmusnak remek példája a nyájas A lassú utazás című Nowy Targ és Zakopane között játszódó karcolat, amelyben a helyi emberek, a góralok (hegyiek) természetét is igyekszik megragadni a kocsis Michal Bajuka alakjában. Talán ezen az úton, s talán ellenkező irányba a csámborgó cimborák a Skawa és a Raba folyó mentén északnak mentek Stróża és Myślenice községébe – itt játszódik a Galíciai táj farkasokkal. Tovább Bochnia környékére mehettek, ezekkel a helyszínekkel is találkozunk (Wódka lasów, wódka jagodowa). Mindkét írás erős tájélményt közvetít. Talán, de kitudja, csak annyi biztos, hogy a Jaroslav és öccse Bohuslav Zakopane látképét ábrázoló lapot adott fel. Az innét 1901. augusztus 6-án keltezett lapon a következő sorok álltak:
„Üdvözletünket küldjük a Tátrából. Nemsokára átlepjük a határt. Több mint 2000 m magas hegyeken keltünk át. Éjjelente hideg van itt, mínusz 4 fok. Anyukának írunk levelet. Az a fehér ott hó. Jarda, Boža.”
Az utazást a határ átlépése, a Tátrán való átkelés után pedig Felsőmagyarországon, a szlovák vidékeken folytatták a Hašek fivérek útjukat.
Jaroslav Hašek
A lassú utazás
Tátraalji kép
Nem csapkodta hátra a fülét soha, a földet sem kaparta a patájával, ritkán nyerített fel, de húzni húzott fáradhatatlanul.
Nos, ilyen volt a Nowy Targ-i Michal Bajuka lovacskája.
Sosem mosolygott, nem szerette a sok beszédet, nem részegedett le (az emberek azt állították jól bírja az ivást), de dolgozni szeretett, sőt, szívesen dolgozott.
Nos, ilyen volt Michal Bajuka fuvaros.
A lovacska és Michal jó kis párost alkottak. Amikor este lefeküdtek – Michal Bajuka ugyanis a lovával az istállóban aludt – itt néha, ugyan igen ritkán, Michal szóba elegyedett a szalmán fekvő lovával. Különleges dolog kellett, hogy legyen, ha Bajunka megosztotta azt az említett Čiarnival.
– Hé, Čiarný – szólt a lovához Bajunka szombaton kényelmesen nyújtózva az istálló ajtajában a lópokrócon –, láttad kit vittünk ma Zakopanéba? Az az úr és a hölgy Targból vitették magukat, éppen úgy, mint tizenöt éve. Tudod te, mit kaptam tőlük? Tizenöt rajnait.
Bajuka egy darabig hallgatott, mert a hosszú mondat lefárasztotta.
– És beszéltek is nekem mindenfélét – folytatta Michal –, bizony, Čiarný, furcsa dolgokat mondtak, az az úr azt állította… – Michal azonban elhallgatott.
– Bizony Čiarný, furcsa dolog ez – szólalt meg újra kisvártatva – különös beszéd volt ez. Az az úr azt mondta: „Maga alapozta meg a boldogságom.” Furcsa szavak, nem igaz, Čiarný?
Michal Bajuka, belefáradva a hosszú beszédbe, befordult az istálló meleg fala felé és elaludt.
*
Michal Bajukának jó volt az emlékezete.
Tizenöt éve ott állt a kocsija mellett egy tizennyolc éves gimnazista, a lembergi Zwadowski, és azon alkudozott vele, hogy mennyiért vinné el Zakopanéba. Nagyon kevés pénze volt, mivel Nowy Targban sok apróságot vásárolt össze, sétapálcát, faragott nyelű baltát, s hasonló apróságokat. A főtéren mindössze néhány góral álldogált hímzett ingben, kivert övvel. Ezek előtt Zwadowski nem szégyellt alkudni. Ám ekkor egy kellemetlen dolog történt vele.
A téren keresztül ifjú hölgy igyekezett a kocsi irányába. Kasia Dębiczowa volt az, aki bácsikájával ugyanabban a szállodában lakott Zakopanéban, amelyikben Zwadowski lakott az apjával.
Miközben a gimnazistához közeledett, így szólt hozzá: – Ez csodás, hiszen mi szomszédok vagyunk Zakopanéban, mehetünk hát együtt. Képzelje, elvesztettem a bácsikámat.
– Hát ez igazán szomorú – válaszolt a gimnazista az aggodalomtól sápadtan, mert nem tudta, hogy végződik majd az alkudozása. Szégyellte magát.
– Kirándulni mentünk a bácsikámmal Nowy Targba, ő szenvedélyes gyűjtője a népi hímzésnek, engem Pąntkában hagyott a vendéglőben, és mivel nem érkezett vissza, elindultam nélküle. Csak nem fogok Pąntkában aludni, szalmaalmon. Legalább majd jól megbüntetem őt.
– De kisasszony, nem kellene ezt tennie – szólt Zwadowski komolyan – a bácsikája biztosan aggódni fog önért.
– Ugyan, dehogy – nevetett a kisasszony –, gyakran el szokott engem veszíteni, egyszer tényleg szalmaalmon kellett aludnom. Ezért fogom megbüntetni. Leugrottam Nowy Targba, mert tudtam, hogy ráakadok egy ismerősre, aki majd éppen Zakopanéba megy. És lám, megtaláltam magát. Magával megyek. – Kasia kisasszony elmosolyodott. – De nincs pénzem, minden a bácsikámnál maradt, kénytelen lesz kölcsönözni nekem.
A gimnazista diákegyenruhája zsebében görcsösen szorongatta utolsó két aranyát. A keze megremegett, amikor Kasia vidáman felugrott a kocsira.
– Ahogy mondom, nem adhatok többet magának – fordult Zwadowski Michalhoz – mint két aranyat.
– Nem megyek sehova. – Válaszolta Michal nyugodtan.
– Adjon neki még egy aranyat – súgta Kasia a gimnazista fülébe.
– Szeretek alkudni – felelte Zwadowski, és kényszeredetten elmosolyodott.
– Barátom – fordult Michalhoz – nem adok magának többet, csak ahogy mondtam, két aranyat. Két aranyért elvihet minket, és ne zsaroljon.
– Két aranyért nem megyek sehova – válaszolta nyugodtan, ahogy az imént is Michal. – Két arany kevés!
– Ez érdekes – suttogta Kasia.
– Kevésnek nem kevés – mondta Zwadowski – nem utazik senki, és ha nem akarja, hát majd próbálkozom…
Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy a kisasszony már a kocsin ül.
– Megyek máshoz – mondta – akárki elvisz két aranyért.
– Senki se – válaszolta Michal –, senki az égvilágon. – Majd hirtelen elhallhatott. – Csakis én. Én elviszem magukat. – Majd hozzátette – De olyan lassan megyek majd, olyan lomhán, hogy késő éjszaka lesz, mire Zakopanéba érünk.
Egy pillanatra elhallgatott, majd mintha eszébe jutott volna, kisvártatva hozzátette: – S akkor… akkor majd sötét lesz… mint a zsákban. A Dunajec mellett megyünk majd… s belepottyanunk mindannyian. Ott már… sokan megfulladtak. A gyors sodrás…
– Akkor hát két aranyért utazunk, tessék, itt van – kiáltott fel boldogan Zwadowski helyet foglalva a kocsin a kisasszonnyal szemben.
– Lassan – szólt oda lovának Michal, és megindultak.
– Ó, hát ez igazán érdekes – nevetett Kasia, és a gimnazista Zwadowski szintén nevetett.
– Az tetszik nekem magán – mondta Kasia Dębiczowa – hogy olyan határozattan a sarkára állt a kocsissal.
– Az az elvem, hogy sosem fújok visszavonulót – mondta Zwadowski büszkén.
Michal Bajuka az elvárton felül teljesítette a fenyegetését.
Másfél óra alatt megérkeztek ahhoz a patakon átvezető hídhoz, amelyhez Nowy Targból fél órás út vezet. A Dunajechez pedig, amelyhez további negyed óra az út, további jó órát mentek.
A kocsi meg-megállt az úton, akár negyed órára is, Michal pedig közben az utasait fürkészte.
Parnica előtt egy órával besötétedtek, az este hideg volt.
Úgy történt, hogy bár Kasia nem szokott bolondozni, megengedte a sármos gimnazistának, hogy szorosan mellé üljön.
Michal Bajuka egyre lassabban és lassabban haladt.
A két ifjú egymáshoz simulva dicsérték az út szépségét, és amikor hét óra alatt Paraninára értek, bevallották egymásnak, mennyire szeretik a másikat, s amikor a kocsi újra megállt, megcsókolták egymást.
S nyugodtan csókolódzhattak is, mert Michal Bajuka valóban lassan haladt.
*
Kasia Zwadowská, született Dębiczowa, örömmel emlékezik Michal Bajuka lassú útjára, aki szombaton a lovával való beszélgetés közben azon csodálkozott, hogy lehetséges, hogy az az úr, akit tizenöt éve Zakopanéba vitt, azt mondta neki: „Maga alapozta meg a boldogságom.”
Eredeti cím: Pomalá jízda. Podtatranská črta. Eredeti közlés: Národní listy odpoledný 1904. 08. 20.
Galíciai táj farkasokkal
Humoreszk
Amikor tavalyelőtt Stróża falvába egy úr érkezett, aki az erdőben a Raba folyó fölé meredő sziklára felmászott, és lefestette az egész falut a környékével együtt, a falusiak mind csodálkoztak, hogy ez az úr miért éppen az ő falujukat festette le, egy efféle isten háta mögötti tanyát, amely a legközelebbi várostól is hatórányi útra fekszik.
Az idei télen pedig még jobban elcsodálkoztak, amikor ez az úr újra eljött, és egy másikat is hozott magával.
Ugyan mit fognak festeni? Bizonyára a havat. Hát nem furcsa ez? Havas domboldalakat rajzolni, meg az erdő behavazott fáit? Furcsa bizony, határoztak a falu lakosai – hiszen mi örülünk, ha benn ülhetünk házikóinkban és újabb hasábot dobhatunk a tűzre, hogy melegebb legyen, közben beszélgetünk, azok az urak meg kijárnak, és a behavazott házikóinkat rajzolják.
Közben mindkét festő a saját festményén dolgozott, vagyis csak annak vázlatain.
Ott ültek a szobában, amelyet a polgármestertől béreltek ki.
– Hát úgy gondolod, Koldowski – szólalt meg a fiatalabb –, hogy a festményeink sikeresek lesznek?
– Ebben biztos vagyok – válaszolt Koldowski –, de azt hiszem, kedves Wołodko, még nagyobb sikerük lenne, ha valami olyasmi lenne rájuk festve, amely a szemlélőben mély benyomást kelt.
– Azt hiszed tehát – válaszolta Wołodko –, hogy a mi behavazott domboldalaink nem keltenek semmiféle benyomást?
– Ezt nem hinném – válaszolta Koldowski –, ugyan miért ne keltenének benyomást? Behavazott, apró házikók, bennük tűzhely, azon pedig tűz, amelyet gyönyörű vörösre lehet festeni, szép visszfénnyel a havon. Az erdő fái a házikó mögött szintén mély benyomást keltenek. A gallyak meghajlanak a hó súlya alatt, s remekül kidomborodik a háttér sötétzöld fenyvese. Aztán az erdő sötétje. A festményed egyáltalán nem rossz. Gyönyörűen megragadja a Raba folyót. Kiválóan ábrázolja szilaj áradását, a jégtörmelék a partjainál teljesen természetes. Ugyan mi vége festenék mindig befagyott folyókat? De mindennek ellenére azt hiszem, valami hiányzik a képeinkről, hogy teljesen mély benyomást tudjanak tenni.
– Mégis mi? – kérdezte Wołodko.
– Nem hiányzik más egyéb a mi képeinkről, mint a farkasok – válaszolta Koldowski. – Elég lenne csak néhány farkas, hogy mély benyomást keltesen. Szerintem te is láttál már egyszer az életben farkast.
– Igen, a múzeumban meg a vadasparkban – felelte Wołodko –, de megpróbálhatom lefesteni. A térképemen pedig több farkas rajza is szerepel.
– Jól van – mondta Koldowski –, festünk néhány farkast a behavazott táj képére. Ez egyszerű és szép. Télen világosabb a farkasok bundája, hamuszürke. A pofájukat biztosan világosabbra kell festeni, néhány sötétebb csíkkal tarkítva a bundájukat. Mély benyomást fognak tenni. Odafestek néhány farkast, kisebbeket és nagyobbakat is.
– Én is odafestek néhányat – szólt Wołodko –, attól érdekesebb lesz a festmény.
– Festek néhány farkast – mondta Koldowski – az erdei útra, amely Stróżából Bójicba vezet.
– Én pedig az erdő elé, a falu mögé festem őket – szólt Wołodko –, ahol a Nowi Targba vezető út fut.
A két barát pedig kiment, hogy a képeikhez újabb vázlatokat készítsenek arról, hogy hogyan kelthetnének rajtuk a farkasok eltörölhetetlen benyomást a szemlélőre.
*
Józef, Zwara jegyző fia, akinél a behavazott tájakat és farkasokat festő urak megszálltak, nagyon jól ismerte a Stróżából Bójicba vezető utat, amiről Klodowski festő beszélt.
Hogyan ne is ismerhetné, amikor hetente háromszor szokta megtenni Kaśka, Bątik lánya után Bójicba. Stróżából Bójicba háromórás az erdőn keresztül vezető út, amely így telente teljesen be van havazva, de ugyan miért ne járná meg, ha egyszer szereti Kaśkát.
A háromórás út különben is gyorsan eltelt, mert egyfolytában ő járt az eszében, és a három óra alatt mindig a beszédére készült, arra, hogy majd Bątiktól megkéri a lánya kezét.
Amikor pedig Bójicból hazafelé tartott, szintén gyorsan eltelt a három óra, mert ekkor pedig azon töprengett, hogy hogyan lehetséges, ahogy aznap még nem szedte össze a bátorságát, hogy megkérje őt.
Így járt egész télen, és még mindig nem vette a bátorságot a dologhoz.
Ő, aki nem félt senkitől sem a hegyekben, sem a Raba völgyében, ő, a kiváló ökölvívó, nem vette a bátorságot hogy azt mondja Bątiknak: – Add hozzám a lányod feleségül! – Nem vette a bátorságot akkor sem, amikor Bątik azt mondta neki:
– Már jó régóta jársz hozzánk, Józef, no hát mi légyen?
– No hát úgy, úgy… – válaszolta. És akkor sem mondott semmit, amikor Bątik azt mondta neki:
– No, Józef, hát mégis miért jársz hozzánk? – mire pedig Józef azt válaszolta:
– Úgy, úgy, hiszen te hízelegsz nekem, urambátyám.
Józef újra hazafelé ballagott Bójicból. Szomorúan ment, mert a Bątik szavain gondolkodott, azon, amit a mai beszélgetésük során mondott neki.
Útban Bójicba Józef Zwara megint eltökélte, hogy ma megkéri Kaśka kezét, s most is szomorúan tér vissza, mivel ezúttal sem vette hozzá a bátorságot.
Ebben még nem lenne szomorúság, no de bezzeg abban, amit az öreg Bątik mondott neki, mikor beszélgettek!
– Michal Dąb szabadságos, vasárnap hazajön. Tudod jól, hogy az utolsó évet szolgálja a katonaságnál, és a lányom után jár. Az öreg Dąb azt mondja, hogy vasárnap biztosan eljön, hogy megkérje Kaśka lányom kezét. És ha én azt mondom Kaśkának, »elveszed Dąbot«, akkor Kaśka elveszi Dąbot. Ha pedig azt mondom neki, »elveszed Józef Zwarát«, akkor elveszi Józef Zwarát. Mit szólsz te ehhez?
– Úgy, úgy, atyámuram – válaszolta Zwara.
– Tudod jól – folytatta az öreg Bąntik – hogy itt a hegyekben úgy tartják, »Ki hamarabb csap, előnyben van«.
– Úgy, úgy, atyámuram – felelte Józef –, szent igaz. No, atyámuram, mit gondol, soká tart még idén a tél?
Józef Zwara a hazaúton ezen a beszélgetésen töprengett. – Hiszen már mondhattam volna, s mégsem mondtam. No de hát ha nem mondtam máma, mondom majd szombaton. És mire vasárnap megjön Dąb leánykérőbe, azt mondja majd neki Bątik: »No, fiam, Kaśka a stróżai Józef Zwaráé lesz. Hiszen ismered a mondást, úgy tartják, »Ki hamarabb csap, előnyben van«. Igen – gondolkodott Józef –, holnapután szombaton megkérem Kaśka kezét. Milyen különös, hogy ma nem vettem hozzá a bátorságot, habár az efféle dolgok kialkudásához idő kell.
*
Koldowski és Wołodko péntek reggel szorgalmasan dolgozott a téli tájkép vázlatain. Lelkesen és ügyesen rajzolták a farkasokat.
– Mély benyomást fog tenni – dicsérték egymást, amikor Zwara jegyző lépett a szobába.
– Méltóságos uraim – mondta tisztelettudóan kapva le fejéről a báránybőr szegélyű sapkáját –, méltóságos uraim talán megbocsájtják, amiért a fiam, Józef úgy lármázott tegnap éjjel. Leitta magát a semmirekellő, azért iszik, hogy bátorságot öntsön magába. Holnap Bójicba megy, hogy megkérje Kaśka kezét.
– Ugyan, nem történt semmi, Zwara úr – mondta erre Koldowski. – Jöjjön, nézze csak meg, min dolgozunk. Láthatja, hogy nem haragszunk. Ismeri azt ott a festményem?
Zwara jegyző a festőállványok előtt találta magát: – Az ott a Bójicba vezető út – mondta – már hogyne ismerném, no de azok az állatkák…
– Azok ott farkasok – mondta Koldowski.
– A Szent Szűzre, hát farkasok, bizony farkasok – mormolta a jegyző. – Nagy hír ez, méltóságos uraim, amit itt lefestettek.
– Ugyan, semmiség – mosolyogott el Koldowski.
– Nézze meg az én képemet – ajánlkozott Włodko.
– Te szent ég – kiáltott fel a jegyző –, ez a falu mögötti erdő, és szintén teli van farkasokkal. Hát az egyik közöttük még a vicsorog is, látszik a pofája! Milyen szépen megfestették őket. Nos hát, ha farkasok, akkor farkasok. Ez aztán nagy hír. Voltak itt farkasok, vagy húsz éve, széttépték a szomszéd lovát. Ki gondolta volna. Szólnom kell a szomszédnak. Az ádáz bestiák! – rázta az öklét a festmény előtt, aztán elment.
– Szilaj népség – jegyezte meg Koldowski, mikor elment. – Mások, mint a Krakkó környéki, vagy a mazurkai parasztok.
– Te Koldowski, mit gondolsz, ne ránduljunk ki máma valamerre? Mondjuk Bójicba. Máma egyébként is nyomorúságosak a fényviszonyok – ajánlotta Włodko.
– Miért is ne – válaszolta Koldowski –, ma már öt farkast festettem, a hatodik várhat. Estére visszaérünk. – Bundát öltöttek, és kimentek a téli időbe.
Zwara jegyző idő közben a kocsmába ment. Télvíz idején a szomszédok minden nap a kocsmában ültek, amikor pedig a jegyző belépett éppen egy gyalázatos minőségű vodkát iszogattak.
– Szomszédok – szólt hozzájuk Zwara –, itt a farkasok!
– Ugyan, csak ugratsz minket – felelte Lębik szomszéd –, húsz éve jártak erre legutóbb.
– Nem viccelek – válaszolta a jegyző –, a festő urak, akik nálam laknak, farkasokat láttak. Le is festették őket.
– Nem hiszem én azt – szólalt meg Stanko kocsmáros. – Ugyan hol láttad te azt a képet?
– Szent Sztanyiszlávra mondom – bizonygatta a jegyző –, a festő urak farkasokat láttak, és lefestették őket. Az egyik méltóságos úr az erdei útra festette őket, amely Stróżából Bójicba vezet.
A kocsmában felharsant: – A kutya bestiák! – Józef Zwara kiáltott fel így. – Az ordas bestiák! Tehát azon az úton, amelyen Bójicba készülök menni a leánykérésre.
– A másik méltóságos úr – folytatta a jegyző –, az erdő elé festette őket a falu mögé.
– Nagy bátorság azoktól a méltóságos uraktól – ragadta magához a szót Lębik szomszéd –, hogy farkasokat festenek.
– De milyen szépen – felelte a jegyző vicsorogva. – Így nyitogatja a pofáját az egyik, fogait vicsorítja, a festő urak meg lefestették. Az egyik farkas meg mintha ugrani akarna, hopp! És fogát vicsorítja az is, öltögeti a nyelvét, meregeti a szemét!
– Uram irgalmazz! – kiáltotta Stanko kocsmáros, és keresztet vetett. Példáját követték a többiek is, és sorra hányták a kereszteket.
– A farkasok egészen a faluig merészkednek – folytatta a jegyző – szörnyű csak rájuk pillantani is. Csak úgy villognak a szemeik. Az ember csak nézi, nézi, és már reszket is belé. Mindjárt nekiugrik a képből, gondolhatná. Ugyan ki hitte volna. Húsz éve nem hallottunk farkasokról, mire egyszer csak idemerészkednek a falu széléhez olyan közel, hogy le is festheted őket. És éhesek, látszott rajtuk a képen. Soványak, csupa csont és bőr mindegyik.
– Talán a magurai vagy a tátrai hegyekből jöttek le – szólt a vén Protka – ide, a Raba folyó völgyébe, hogy megkóstoljanak minket.
– Fogjunk össze ellenük – mondta bátran Stanko kocsmáros, majd óvatosan hozzátette – Sokan vannak?
– Az egyik képen azt hiszem ötöt láttam lefestve – felelte a jegyző –, a másikon pedig talán nyolcat, de több lesz belőlük. A festők nem festenek le mindent, amit látnak. Az erdő széléről is kihagyták azt a két nyírfát, hát valamelyik farkast is kihagyhatták.
– Ez komoly dolog – szólalt meg Protka –, vermeket kell ásni rájuk, ahogy Magyarország vidékein csinálják. Gödröt ásnak, befedik gallyakkal, némi havat dobnak rá, és a befedett verem közepére egy darab húst tesznek. És a farkasok odamennek. És meglátják a húsdarabot. Mért ne ragadnánk el? Rávetik magukat, s máris a veremben végzik. Aztán agyoncsapják őket.
– Micsoda bátor emberek – mondta a jegyző – ezek a festő urak, festenek, csak festenek, előttük a farkasok, ők meg mintha csak valami fát festenének. És nem szólnak semmit. »Ugyan, semmiség«, mondták.
– Mit gondolsz, ássunk ki azonnal a vermeket?
– Ássuk máris – javasolta a jegyző. S mert ezt Stróża főembere mondta ki, parancsnak számított.
Amikor lapátokkal a falu mögé mentek, Józef Zwara ezt suttogta apjának: – Nem megyek én Bójicba leánykérőbe. Kedves még nekem az életem.
– Előbb kiássuk a farkasvermet – felelte neki a jegyző – a Bójicba vezető erdei út mentén.
Délután a két festő már visszafelé indult Bójicból Stróżába.
– Ezeknek a farkasoknak nagy hatásuk lesz, meglásd. – Mondta továbbfűzve a beszédet Koldowski. – Igazán remek, ahogy a havas háttérből szinte kiemelkednek.
– Az ott meg micsoda az út közepén? – figyelt fel rá Koldowski.
– Úgy néz ki, mint egy liba – mondta Włodko –, nézzük meg, mi is az.
– Fel van dúlva itt a föld – szólalt meg Koldowski – hiszen ez…
Törés és szakadás hangzott, s abban a pillanatban mindketten a verem mélyén találták magukat, miközben a fák ágairól potyogott rájuk a hó.
– Hisz ez farkasverem – szólt Klodowski, aki elsőként tért magához. – Kiabálnunk kell, hogy kihúzzanak. A képeink igazán erős hatást fejtettek ki… Hát nem érted?
*
Az ottani vidék biztosan iszonyatos télen – mondogatták a szemlélők, amikor a két festő kiállította a farkasos képeit.
– Nagyon is iszonyatos – bólogattak a festők –, gondolja csak meg, egyszer még egy farkasverembe is beleestünk!
Így mesélte az esetüket a két festő. Józef Zwara pedig azt beszélte Stróżában: – Ha nem jöttek volna a farkasok, máma már Kaśka férje lennék. Hála istennek, nem lettem az. Dąb, a férje már kétszer is megpróbálta felakasztani magát. Olyan rossz asszony az…
Eredeti cím: Krajina z Haliče s vlky. Humoreska. Eredei közlés: Národní listy, 1905. 01. 16.
Stróża – Település Krakkótól 40 km-re délre, a Raba folyó partján.
Bójic – Nincs ilyen nevű település Stróża közelében.
Wódka lasów, wódka jagodowa
Galíciai kép
Nem volt még egy pap, akinek alakja annyira bevésődött volna a falusiak emlékezetébe, mint az ojciec plebań, a plébános úr” Dąbrowicében.
Sokáig emlegetni fogják még a jóságos öreget az egész tarnowi járásban, s a mai lakosok elmesélik majd a gyerekeiknek, amit erről a jóemberről a szüleiktől hallottak.
De nem a lobogó szavú prédikációinak, amelyek a jólelkű parasztokat békével töltötték el, s nem is az áhítatosságának köszönheti halhatatlan dicsőségét Dąbrowicében és környékén, sőt, egészen Tarnowig. Hanem a zöld wódkájának, amelyről néha maga jelentette ki lelkesen, hogy nem más az, mint testének vére, gondolatainak extraktuma, elméje gyermeke.
Nem hangzott kevésbé költőien készítményének neve sem: Wódka lasów, wódka jagodowa. Ő maga azt állította, hogy akkor adta neki ezt a nevet, amikor évekkel ezelőtt, hosszas próbálkozások után végre elkészítvén az első üvegcsét, megérezte a friss zöld készítményben a Dąbrowice környéki erdőket, a tavasz és a nyár illatát, az epervirág illatát, és az érett szamóca ízét együttvéve.
Senki sem tudta, hogyan készíti e kitűnő italt a plébános úr. Csak annyit lehetett tudni, hogy a fő hozzávalóját a nagy piros szamócák alkotják, amiket saját kezűleg szedett az erdőkben.
Imáihoz mindig hozzátett egy-két miatyánkot, hogy sok piros szamóca teremjen, amiket később hatalmas kosárba gyűjtött bizonyos, csak számára ismert lelőhelyeken.
Egész augusztusban késő éjszakáig villogott a fény az alacsony, megfeketedett parókia ablakában, amelynek nyitott szárnyai közül kellemes illat szálldogált. S ha a falusi fiatalok felmásztak a parókia kertjének fáira, megláthatták, ahogy az ojciec (atya) fehér haja a lehető legkülönösebb kígyószerű készülékek felett szálldos. Láthatta, ahogy a plébános úr remegő kézzel magához vett friss készítményéből egy kis kehellyel, áhítatosan keresztet vetett, lassan kiitta, cuppogott, majd csettintett az ujjával, hogy a testes kályha előtt békésen doromboló vén kandúr felugrott, mintha a feje felett gyújtottak volna fel egy köteg szalmát, s pisszegve futott ki a szobából.
A plébános úr ebben a pillanatban földöntúli lénynek tűnt, különös és szent áhítattal másztak le a fiatalok a parókia alma- és körtefáiról nem feledvén el megtölteni zsebeiket egynémely fa gyümölcsével.
Ez volt augusztusban. A november a nagyszámú flaskók megtöltögetésével és a címkék felragasztgatásával telt, amelyeket a dąbrowicei rektor úr a tél folyamán teleírt és festett.
A címkék kissé fantasztikus módon ábrázolták, ahogy Szent Szaniszló egy kisangyalkát áld meg, aki testes üveget visz, amelyen ez a felirat áll: „Wódka lasów, wódka jagodowa.”
Amikor lehullott az első hó, és éjjel a falutól nem messze farkasüvöltés hangzott, az egyik vasárnap a plébános úr lágy és meghatott hangon bejelentette, hogy minden hívet a parókiára hív keresztény lelkigyakorlatra.
Azon a vasárnapon a parókia tágas szobája megtelt az egymás sarkát taposó falusiakkal.
Az ojciec a kifakult, öreg heverőn ült, amely isten tudja hány papra emlékezett, és szívélyesen, állandóan mosolyogva beszélt arról, hogy beköszöntött a tél, hogy advent van, hogy ne feledjenek el templomba járni a hideg miatt, és hogy támogassák a rászorulókat. Aztán hozzátett még pár szót a közelgő karácsonyi időszakról, majd kiment a szobából.
Kisvártatva egy nagy, flaskókkal teli kosárral tért vissza, és szétosztotta a falusiak között a zöld erdei vodkáját, az ő szamócapálinkáját.
Ebben a pillanatban sokaknak könny szökött a szemébe, ahogy végigtekintettek ősz fején, kedves arcán, örömtől remegő szakállán, miközben készítményét osztogatta közöttük. Sokaknak szökött könny a szemébe arra a gondolatra, hogy mi lesz velük, ha majd a vén pap az igazak álmát alussza a dąbrowicei nyírfáinak és vörösfenyőinek árnyékában.
Dąbrowicébe így érkezett meg a tél, amelytől a plébános úr mindig is tartott, és amely miatt az egész tavaszt és nyarat végigimádkozta, hogy a jóisten bocsássa meg a vétkeit, amelyeket az előző télen elkövetett, és amelyeket a jövőben még el fog követni.
Néha úgy tűnt számára, hogy tartalékba imádkozni mégiscsak helytelen dolog, de megnyugtatta magát annak gondolatával, hogy a jóisten tudja, miért olyan törékenyek az emberi lények.
Hogy miféle téli bűnök voltak ezek? A téli bűne a zöld vodkája iránti szeretete volt.
A téli estéken hiányolta azokat a zöld erdőket, amelyekben annyira szeretett sétálni, és hogy valamiképpen beleélje magát az illatos nyárba, a testes kályhája melegében üldögélt a készítményét magában rejtő nagy flaskó előtt.
A flaskó mellett álló pohár néha megtelt a gyönyörű zöld itallal, s újra kiürült.
Amikor az ital első cseppjei a plébános úr ajkához értek, megjelent tekintete előtt a tölgyesek, a fenyvesek, a nyírfaerdők üde zöldje, és szeme előtt néhány helyen feltünedeztek a pirosló pontok, a nagy, érett szamócák is.
A breviárium, amelyet elkészített, zárva maradt, s az esti ima helyett a csöndes szobában furcsa neszek hangzottak, amint ínyenc módra szürcsölte a zöld, gyöngyöző folyadékot.
Az öreg plébános úr ült, ivott, és merengett az erdők zöldjéről, a tavaszról, a nyárról, és nem zavarta meg az sem, ha valahol a parókia alatt vonítottak a farkasok, s néha fegyver dördült, hogy az éhes ragadozókat elűzze.
De még a két évvel fiatalabb húga, a házvezetőnője, sem zavarta őt, hogyha bejött, és a bátyja bűnén siránkozva szólongatni kezdett minden szentet, amelynek neve éppen eszébe jutott.
A plébános úr nem mondott semmit, csak ingatta ősz fejét, és tovább töprengett a zöld erdők illatán.
Aztán amikor lefeküdni indult, s forgott vele a világ, hosszú dalt kezdett énekelni az erdei asszonyokról és a zöld vodkáról, öregecske húga pedig inkább befogta a fülét.
Másnap aztán későn ébredt, és egyre másra fogadkozott, hogy soha többé arra a szép italra még csak rá sem néz. De mihaszna! Jött az este, odakint fénylett a holdvilágban a hó, megint csak megszállta a nyár után való sóvárgás, és megint csak poharat ürített pohár után.
A húga kitudja hány éven át imádkozott napra nap, hogy a jóisten mentse meg a bátyját a pokolbéli kínoktól, de minden télen megismétlődtek ezek az esték, amelyek során a breviárium zárva maradt, a flaskók pedig sorra ürültek.
Hiába volt minden búcsújárás Kalwarjára, sőt, Częstochowára, hiába áldozott ott pénzt, s mondatott misét szerencsétlen bátyjáért.
Amikor idővel visszagondolt minderre, keservesen sírásra fakadt.
Ájtatos lelkében a pokolbéli kínok képei a plébános úréval váltakoztak,
Az egyik télen az ördög – ő mondta így – nagyobb sikerrel próbálkozott a plébános úrnál.
Egyszer elalvás előtt olyan hangosan dalolt az erdei tündérekről, hogy Jurzik Owczina, a községi bakter, hazafelé tartva késő este a kocsmából, megállt a parókia előtt, és egy pillanattal később az éjszakai csendben már duett hangzott fel.
Az egyik hang elég erős volt, bár a vaskos ablaküveg lefojtotta, a plébános úré volt, a másik rekedtes pedig a községi bakteré, aki úgy tűnik, a farkasvonítást utánozta, nemsokára ugyanis néhány paraszt puskákkal és karókkal a parókia épülete mellett verődött össze. Természetesen meglepődtek, s meglepetten hallgatták az ojciec plebań énekét az erdei asszonyokról és a zöld vodkáról, de olyan áhítatosan, mintha a templomban énekelné elő a litániát Szűz Mária tiszteletére.
Amikor másnap délután kettő felé a plébános felkelt az ágyából, kisírt szemű húgától értesült a nagy nyilvános megbotránkozásról, amelyet annak köszönhet, hogy az előző éjjel megint kísértette az ördög.
És megint fogadkozott, de este megint ugyanaz az éjjeli jelenség ismétlődött, és a fél falu hallgatta áhítatosan és tátott szájjal hálószobája ablaka alatt, ahogy odafenn a lelkipásztoruk különös dalokat énekel a zöld vodkáról és az erdei asszonyokról.
Ettől a naptól fogva az énekes mulatság ismétlődni kezdett, a parasztok minden éjjel a plébános úr ablaka alatt hallgatóztak.
A húgára szomorú idők köszöntöttek. Mindenhol a pokol lángjait látta, majd egyszer összeszedte a bátorságát, s remegő kézzel levelet írt a vikárius konzisztornak Tarnówba, amelyről egy szót sem szólt a bátyjának.
Eltelt néhány nap.
Egy gyönyörű téli napon a parókia előtt száncsengő, és négy kehes ló dobogása hangzott fel, hogy szinte beleszikrázott a patájuk. A szánról a tarnowi tisztelendő vikárius konzisztor lépett le az általános vizitáció miatti meglepettségének hangot adó paphoz.
Villámként futott át a plébános úr elméjén, hogy vajon értesülhettek-e Tarnówban az ő énekes produkcióiról, s rá sem mert nézni az ősz, bár jópár évvel fiatalabb vikáriusra, aki ennek ellenére nagyon tisztelettudóan beszélt a sokkal idősebb fehér hajú pappal.
A méltóságos atya nagy elégedettséget mutatott a templomot illetően, és amikor vacsora után leült a plébános úrral szemközt, keresve az alkalmat arra, hogy valami módon teljesítse a pap húgának kívánságát, aki pedig a szomszédos szobában serényen imádkozott.
– Az itteni vidék bizonyára nagyon szép nyáron – szólalt meg hosszas hallgatás után.
– Így igaz, nagyon szép – mondta a plébános bánatosan a sarokba nézegetve, ahol egy nagy üveg állt az ájtatos címkével.
– Erdeje pedig látom, akár mennyi van a falunak – folytatta a vikárius –, de télen szomorú a vidék. A legjobb a meleg kályha mellett üldögélni, és imádkozni a breviáriumból. Szintén szép olvasmányok lehetnek Szent Ágoston és az egyházatyák elmélkedései. Az ördögi kísértés ellen a legjobb. Testvéruram, hoztam magammal néhány könyvet az örök életről, Szent Ágoston gyönyörű elmélkedéseit. A legjobb este olvasni őket, két-három óra hosszan. Mindjárt behozom.
Ezekkel a szavakkal ment át a szomszéd szobába.
Miután eltávozott, a plébános úr hirtelen magához tért, odaugrott a varázsitalát tartalmazó flaskóhoz, és jól meghúzta.
Amikor a méltóságos vikárius úr visszatért egy halom könyvvel kezében, a plébános úr már újra a helyén üldögélt békésen, és ájtatosan nézte a mennyezetet.
– Íme, itt van az az olvasmány, amely az olvasót egészen más birodalom felé vezérli, és minden rossz gondolatot elűz – mondta a vikárius a pap elé téve a könyveket, majd nemsokára hozzátette: – Valami illatot érzek itt, mintha az erdő illatozna.
– Ez az én készítményem: Wódka lasów, wódka jagodowa – tört ki a plébánosból nagy örömmel, és válaszra sem várva két pohárkát töltött meg a zöld itallal, s koccintott a megrökönyödött vikárius úrral.
Kiürítették a poharakat.
– Íncsiklandozó, nem igaz? – Kérdezte a felvillanyozott plébános válaszul a vikárius úr cuppogására.
– No ugye, jöhet még egy! – és újra kiürültek a poharak.
– Ragyogó, olyan, mintha az ember a nyári erdőben bolyongana, és a nyár illatát szívná magába – sóhajtott fel elérzékenyülve a vizitátor.
A plébános úrnak csillogott a szeme, amikor a készítményéről beszélt, az elméje gyermekéről és gondolatai extraktumáról.
Közben mindketten a zöld italt kóstolgatták, és a méltóságos vikárius minden újabb pohárka előtt azt suttogta: „Multum nocet, multum nocet” egészen megfeledkezve az útja céljáról, az ördögről, Szent Ágostonról és az egyházatyákról…
Diszkréten hallgatok. Csak annyit teszek hozzá, hogy ez volt az első, de messze nem az utolsó általános vizitáció. S amikor a vikárius úr harmadnapon hazatérvén kicsomagolt egy nagy üveg wódka lasów, wodka jagodowát, döbbenten vette tudomásul, hogy a flaskó becsomagolására néhány oldal szolgált Szent Ágostonból és az egyházatyákból.
A wódka lasów, wodka jagodowa a dąbrowicei papnak hallhatatlan dicsőséget biztosított.
Eredeti cím: Wódka lasów, wódka jagodowa. Črta z Haliče. Eredeti közlés: Národní listy, 1902. 07. 07.
Wódka lasów, wódka jagodowa – Az erdők pálinkája, az eperpálinka
wódka – mindenféle pálinka, a likőrt is beleértve
Dąbrowica – Község Bochnia mellett, Krakkó és Tarnów között.
búcsújárás Kalwarjára, sőt, Częstochowára – Kalwarja, zarándokhely Galíciában, Krakkótól délre 6 órányira. Częstochowa Katowicétől északra messzeföldön híres búcsújáróhely, a zarándokok Fekete Madonna képét tisztelik.
Multum nocet, multum nocet – Sokat árt, sokat árt.