Terék Anna verseskötetét párhuzamos hiányok szervezik. Az előtérben az apa elvesztésének traumája áll, amelyhez hozzákapcsolódik a Másik (a férfi) hiánya, illetve az istenhiány, vagy Isten el nem érésének élménye. Ez a többszörös hiánytapasztalat a szövegekben megjelenő, állandó megszólító formában körvonalazódik. A teréki versbeszéd különös, szép alaphangoltságát éppen e paradox viszony, a másik (a megszólított) jelenlétének hiánya és a mégis-megszólító gesztus teremti meg. A versbeszélő a szövegek mindegyikében szól valakihez: az „uram” megszólítás majdnem az összes versben szerepel. A megszólított személye azonban nem körülhatárolható (egészen a legutolsó, ezért a kötetegésztől némiképp el is térő versekig; de erről később). A megszólított a különböző hiánytapasztalatokat „egy személyben” reprezentálja. Óvatosan, idézőjelben merem csak írni, hogy „személy”, hiszen nem igazán beszélhetünk alak- vagy egyénszerűségről. A megszólított itt egyszerűen az, aki meghallgat; az, akihez szólnak, és aki a megszólítás aktusában jön létre, vagy legalábbis az kellene hogy megteremtse őt, ott keresendő. A három hiány(forrás) – apa, Isten, férfi –, illetve az azok feloldására tett kísérlet az „uram” megszólításban találkozik egymással.
Az „uram” szó egyfelől az Istenhez szólás: ezt az olvasatot az ima megidézése mellett maga a gyászhelyzet alapozza meg. A kötetbe beleolvasható az ima szöveghagyománya, amennyiben a megszólítás gesztusában a versbeszélő az Isten menedékét keresi és segítségét kéri a szülő elvesztése után. A beszéd aktusa lehet gyónás is, mely a halottal szemben érzett harag bűntudatával, illetve az életben maradó szükségszerű lelkiismeretfurdalásával számol el. A kötetegészhez közelíthetünk akár gyászbeszédként is, mely a halottra emlékezik. Sőt, a halottal való viszonyt rendezi.
Az apáról való beszéd egyúttal az apához való beszéd is. A számonkérés és a megbocsátás közt ingázva, a halál utáni csendben. A versbeszélő ugyanazon megszólító gesztusokban nyúl az apa és az Isten felé. Így az apa hiánya egyben az Isten hiánya is lesz, az apa (emlékének) tökéletlensége pedig az Istent is vádolja.
Az „uram” megszólítás az Isten mellett természetesen egy férfimegszólítottat is implikál. Erre a vonatkozásra a magázó formula is ráerősít, hiszen az ima nyelve rendre tegez. (Bár meglepő a kortárs férfi-női viszonyban a magázódás, mindenképpen tiszteletre, talán hierarchiára utal: ebből is látszik, hogyan folyik egybe az arctalan férfi és az Isten, illetve az apa – tehát a különféle apafigurák alakja. De erről is később.) Olvasható továbbá számtalan, a férfi partnerre utaló, a megszólaló főszólamát meg-megszakító megjegyzés. „Messze van még a lakása, uram?” (A sónak egyszerű); „Túl gyorsan lépked, uram” (Üres tenyerek); „Álljon ide mellém” (Háttal a napnak). A voltaképpeni monológot gyakran tarkítják ilyesfajta kiszólások a megszólított felé, melyek nemegyszer mintha egy közös séta eseményébe kereteznék a megszólalást. Ugyanakkor az alak a legkevésbé sem megfogható. Csak valaki, aki hallgat; sőt, talán csupán az arra vonatkozó vágy megtestesítője, hogy legyen kihez szólni. Valaki, akihez, de nem akivel beszélnek: a megszólaló monologikus magánya az egész kötet markáns jellemzője.
Jeleztem már, hogy a legfőbb hiány vagy magáramaradtság-élmény, melynek feloldására végső soron a szövegek irányulnak, az apa halála. A Háttal a napnak tehát gyászkötet, így a gyászfolyamatba épülnek be a szövegegész egyéb törekvései is, az apa elvesztése a megszólalást közvetlenül megelőző tragikum. Ugyanakkor Terék kötetében az apa nem egyszerűen (központi) hiány, hanem hiányjelölő is; az apa hiánya minden hiányok metaforája.
Az összetettség magát a gyászmunkát is jellemzi: a szülő halálának feldolgozása mellett a megszólaló elszámol a vele kapcsolatos emlékeivel, hozzá kötődő démonaival, illetve azzal az űrrel is, amely már az apa életében fennállt. Nem csupán az Isten megszólítására tett kísérlet, de a férfi társra irányuló vágy is évtizedes apahiányt akar tehát feloldani. A viszonyrendszer mégsem egyszerűen hierarchikus, Terék Anna éppen e vágyott alakok egymásba folyásával-folyatásával játszik – és az ebben a mátrixban találkozó vágyakból, félelmekből, hiányokból alkotja meg a versbeszélő ént.
Az apa személyéhez kötődő legmeghatározóbb trauma a férfi alkoholizmusa. Egyszerűségében megkapó és szemléletes, ahogyan Terék a részegség és a függőség állapotát egyazon metaforarendszerbe rendezi – a dülöngélés, a tántorgás, a kapaszkodás alakzataiba:
.
Valahogy próbálta a szemét
egyre homályosabbá tenni.Annyi pálinkát ivott,
hogy nem tudott a saját lábán megállni,
a szekrénynek dőlt, a ház falának,
nekidőlt minden utcának.
Így billent meg és dőlt vele együtt,
az egész világ, uram.
Mintha soha nem is lett volna
semmi, ami megtámaszthatta volna.
(Fekete hó)
.
A délszláv háborút követően az apa nem talál vissza a saját életébe. A vers egyértelműen a tartalékos katonai szolgálattól datálja a függőséget – így a férfi sorsát alapvetően a (kelet-európai) történelem határozza meg a kötet narratívája szerint. „[Pedig] minden katona iszik. / Nem is lehetne azt máshogy, / nem igaz, uram?” A (kis)ember világtörténelemnek való kitettségét érzékenyen, az epikum és a sűrítés nyelvének szép vegyítésével ábrázolja Terék. Kimunkáltabb, hangsúlyosabb volt ez a jellemző a költő Halott nők című 2017-es kötetében, amelyben a paralel női sorsokat öt lírai hang kórusa tolmácsolta. A Háttal a napnak-ban – a Duna utca (2011) poétikájához közelítve – ismét a személyesség erősödik fel, ám a megszólaló én élményein keresztül mégis megmutatkozik egyfajta sorsközösség-érzet, a háború és a háborús családi traumák kapcsán átélt individuális szenvedés egyszersmind a kollektív tudat fájdalmává válik. (A három kötetet összeköti, hogy mindegyiket Antal László illusztrálta, nagyon hasonló képi világgal, így a könyvek sorozatot adnak ki.)
A bizonytalan mozgást megragadó, pillanatképszerű sorok magukba sűrítik a részeg vizuális percepciójának és egyensúlyérzékének bizonytalanságát, a megbillenő tereket, valamint a szenvedélybeteg magábafordultságát; de az apára néző gyermek naiv tiszteletét, majd később ösztönös szégyenét; és a felnőtt értő szánalmát is.
Az alkoholizmus leghorrorisztikusabb árnyalataként az „öröklés” lehetősége jelenik meg. E félelem alapstruktúrája, hogy a lírai én magára biológiai lényként tekint – testként, mely a szülő testének leszármazottja. (Általában jellemző, hogy a függőséget elsősorban testi, nem pedig mentális eseménysorozatként ragadja meg a kötet.) „Mert maradt bennem / apámból valami, / ami mindig önmagát itatja, / és minden este inni kér.” A traumafeldolgozás egyik legizgalmasabb mozzanata számomra az ugyanebben a szövegben található túlazonosulás: „Aztán valahogy egyszer / végre kiittam magamból apámat. / Kipisilve, kihányva / a fájást hagytam abba mindent.” Beszédes a vers címe: Állat. Az italra vonatkozó vágy is mintha valamiféle lényként volna megragadható. Megtestesülve; inkább állatiként, mint antropomorfikusan. Ez pedig bizonyos értelemben animalizálja a szenvedélybeteget is, akit belülről az alkohol, kívülről a nagypolitika kényszerít olyan tántorgásba, melyből már nem tudja kiegyenesíteni a lépteit.
A testiesülés vagy materializálódás motívuma az egész kötetre jellemző. Az apa halála is alapvetően élettani eseményként verbalizálódik. Az agyvérzés leírása – a maga brutalitásában – a kötet legszebb nyelvi megoldásai közé tartozik:
.
Mert vér szorul előbb-utóbb
az agy és a koponya közé,
s az ember szó nélkül marad.
Mozdul a feje, a karja felrándul,
de az arc, a száj
már nem engedelmeskedik
tovább, s lilára vált
az a szép halvány rózsaszín,
összetekeredett agy.
(Nehéz hajnalok)
.
A halál egyúttal mint térbeli esemény is deklarált – a test elhagyja az általa lakott teret és az általa használt tárgyakat:
.
Tudom, hogy ott van még
a távirányítón az ujjlenyomata,
kihűlt ruhái a széken,
félbetört aszpirin a szekrényen,
egy-egy hajszál a ruhák közé hajtva.
Kimoshatatlan hajszálak,
össze kéne azokat is szedni,
eltemetni, kidobni,
hogy segítsem a múlást.
(Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének)
.
A csendéletszerű leírás a halott hűlt helyén keresztül ragadja meg a veszteséget, a semmivé-válás verbalizálhatatlan eseményét. (A csendélet műfaja az időt függeszti fel, így közel állhat a halálhoz [’nature morte’, ’still life’].) A tér is magára marad, üres lesz: a hálószoba posztapokalipszise. A tárgyak pedig elvesztik funkciójukat, éppen tárgy-mivoltuktól fosztatnak meg. (Mert mire is jó egy halott gyógyszere?) Több ízben önmaga létélményét is testiként írja le a versbeszélő, továbbá térbeli hiányként beszél saját jövendő haláláról: „visszaadom a teret, / amit ezzel a szomorú testtel / kiszorítok folyton” (Ólom).
„Uram” – mint férfialak – szintén gyakran testiesül. Testként van a versbeszélő mellett, testként közeledik, testként iszik: „Épp ahogy most maga / issza a poharamból / a megmaradt italt, / s néha már megindul / felém a szája” (Nehéz hajnalok). Helyenként kifejezetten erotikus szituációkon „kapjuk rajta” a versek beszélőjét: „Tegye csak ide a kezét” (Nehéz hajnalok); vagy másutt:„simogassa meg újra / az arcomat, aztán / felejtse ott a kezét. / Vagy a blúzomon / Ott. / Ott lent. / Talán lejjebb”. A Váróterem sorai egy pályaudvaron játszódnak: ez a férfival közösen megtett út, utazás háttérben meghúzódó narratíváját, az állandó mozgás jelenlétét erősíti. Terék kötetében fontosak a földrajzi terek: a megszólaló vagy megszólaltatott testeket meghatározza, hogy honnan jönnek, hol vannak, hová tartanak.
A Balkántól Budapestig elhúzódó helyszínek sosem jelentenek teljes értékű otthont: ezek is inkább hiányok, otthontalanságérzetek hordozói. E deficitek építik fel a versbeszélő alakját: elesni a metróban a „lefelé szaladó lépcsőn” (A napfényre vissza) éppúgy fontos mozzanata a világ érzékelésének, mint a nap szúrásától feketét látni a vízparton. A tengernél, ahol „csak a sónak egyszerű” (A sónak egyszerű).
A tenger só; a halál a beszorult vér; az ember az utána maradt ujjlenyomat. A férfi a testhez érő kéz; a test a levegő kiszorítása. „Ólom az este” (Félbetört benzodiazepinek). A háború is „vaseső”: „megesett, hogy több vas volt az égben, / mint madár” (Visszahulló vasak). Terék mindent anyagszerűen, kémiai/fizikai komponenseire bontva, tárgyjellegében ragad meg. A világ tárgyszerű-anyagszerű leírása távolságteremtő, szikár, elemien hatásos líranyelvet hoz létre. A biologizáló perspektíva kimértsége mellett jelen vannak esztétizáló karakterű költői eljárások, paradoxonok, szinekdochék is: „Mert az a csönd / abba süketül bele az ember” (Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének); „Azon a télen is akkora volt a csend, / hogy csak támolyogni tudtunk benne” (Fekete hó). A Háttal a napnak-ban még a lelki fájdalom is mintha kizárólag testi élményként lenne átadható. Az ellentmondásos viszonyt kihangsúlyozza a kérdő szerkezet a Gombostűk soraiban: „Van úgy, hogy belüről is / izzad az ember?”
A köteten végigvonuló fényképmotívum jelenléte nemcsak a történelmi nézőponthoz és az emlékezetnarratívához, hanem a fókuszpontok váltakozásához is kötődik. Hol az apa, hol a férfi, hol az Isten (hiánya) domborodik ki. Mindvégig kiemelés és elrejtés; megvilágítás és árnyékban hagyás; bekeretezés és holt térben tartás alternációi tartják fenn a lírai feszültséget. A cím is a fény(kép) allegóriájához kapcsolható. A nyitóversben szerepel először:
.
látom anyámat,
amint a parton áll,
és fényképez,
háttal a napnak.
Engem meg apámat,
akinek az alkarján ülök.
[…]
A tengert néztem uram,
mert valahogy feketedett a széle,
pedig anyám állt háttal,
mi ültünk szemben a napnak.
(Gombostűk)
.
A nappal (szemtől) szemben állni fenyegetettséget jelent Terék világában. A néhány versszak erejéig nosztalgikus illúzióként – mosolygó családtagok fotójaként – megjelenő családi idillre hamar árnyék vetül. A versbeszélőt elvakító napsütés nemcsak fájdalmas, de vakká is tesz a világra. A tenger széle – akár egy kiégett fényképé – feketedni kezd a szikrázó napsütésben. A kötet szimbólumrendszerére jellemző az ilyesfajta ellentétes jelölők egymásba olvasztása: vakító fény és mindent beborító feketeség, olvasztó meleg és dermesztő hideg határozzák meg a kötetben leírt testtapasztalatot, külvilág-érzékelést. A meleg, a hideg, a nap szúrása és sötétsége, amint magukba rántják a versbeszélőt, egyszersmind belé is férkőznek. „Az ég széléhez állok én is. / Szél fúj, feketedek a nappal” (Repedések). A megszólaló fotókra helyezi, voltaképpen bekeretezi magát – ezzel (is) szemléltetve a történelem kelepce-jellegét és az emberi viszonyokba való kényelmetlen beszorultságot.
A nap, a fény fenyegető mivoltát az is megalapozza, hogy látni enged. Megvilágítja a maga sötétjében kóválygó részeg apát, például. És megvilágítja a beszélőt is. Az „uram” megszólítás állandó jelenlétének következtében a versbeszélő mindvégig magán hordoz egy tekintetet. A kötetet végigkísérő nézettség szintén tartalmaz egyfajta fenyegető árnyalatot: a figyelő tekintet a csapdában-lét-helyzetre erősít rá. A megfigyelt pozíciója a megfelelni vágyást és így a lelkiismeretfurdalás lehetőségét is magában hordozza. Hiszen „uram” tekintete az Istenhez, az Apához és a Férfihoz egyaránt tartozik – ezen maszkulin társadalmi jelölők pedig tradicionálisan magukban hordozzák a nő számára a hatalmi pozíció, a megfeleléskényszer és a bűntudat kódjait.
A tekintet testté teszi azt, akire rászegeződik. Ez a felülről lenéző férfitekintet így egyszersmind szimbóluma lehet a női test bámulásnak való (hétköznapi) kitettségének, mindennapos tárgyiasításának is. A genderszempontú problémafelvetés nem idegen Terék költészetétől. Különösen, ha visszapillantunk az előző kötetre: a Halott nők női sorsokat, szerepeket, élményeket szólaltat meg a Balkán közelmúltjának és maszkulin kultúrájának kontextusában. Ugyan a Háttal a napnak a társadalmi tablóból az egyén gyászmunkájára szűkül, a férfi–női szerepviszonyok központisága megmarad. Hiszen a megszólított „uram” lehet egy férfi, potenciális partner; vagy maga az Úr, aki a patriarchális zsidó–keresztény kultúrában férfiisten; illetve bele- vagy melléérthető az apa is, a családfő és a férfi minta. Az Isten–ember és az apa–gyermeke viszony, illetve a tradicionális férfi–női modell is hierarchikus.
A megszólaló minden viszonyában elszenvedő, tűrő, némiképp alávetett alany. Minden megszólított bizonyos értelemben apafigura. A versbeszélő az ő megértésükre vágyik, a velük való párbeszéd lehetőségét keresi – illetve ebből a vágyból határozza meg önmagát. „Már túl sokáig tart, és / még mindig magázom magát.”Az Állat sorait olvashatjuk a mindhárom kapcsolatra vonatkozó kiszakadásképtelenség tapasztalataként. Sőt, akár a párbeszéd sikerületlenségének lenyomataként is: a tegeződés személyessége jelenthetné a férfialakok olyasfajta megértését, amelyhez a versbeszélő – sokáig – nem jut el.
A zárlat (és az onnan áttekintett kötetegész) értelmezése előtt fontos még kiemelnem Antal László illusztrációit. Az élénk színű, síkszerű ábrázolások képi világa nagyon izgalmas: primitivitás, gyermekrajzszerű egyszerűség vegyül benne a montázstechnikával. Síkszerűségükben, elfordult fejeikkel az egyiptomi képzőművészet alakjaira is emlékeztetnek az alakok. Ez összejátszik a montázsszerűséggel: néhol úgy tűnik, mintha a testre a fej valóban csak rá lenne ragasztva – kissé pontatlanul. Mindezt kiegészítve, A sónak egyszerű szövegébe tördelt festményen a szomszédos testek egymásba hajlanak, nyúlnak, csuklanak. (40–41.) Van a képen erotika, a meztelenség ugyanakkor lemeztelenítettség, kiszolgáltatottság is. A megtört perspektíva úgy fordítja egymásba a testeket, hogy azok be is szorulnak az így bezárult közös térbe, egymás testébe. A ember(i sors) mások(é)hoz láncoltsága és a test testre utaltsága gyönyörűen megmutatkozik Antalnál (csakúgy, mint Terék szövegeiben). Az említett képen szintén egymásra néznek az alakok: itt is nyomasztó, ahogy a tekintetek kölcsönös ellenőrzésének perspektívájából egyikük sem tud kinézni vagy kilépni.
Néhol egy-egy arc mintha koporsóban (szarkofágban?) feküdne. Ebben a vonatkozásban a legkonkrétabb az utolsó kép, melyen egy térdelő-imádkozó alak magasodik egy koporsóban fekvő szakállas férfi fölé. (105.) A kötet végén egyre gyakoribbak a feloldódásra, a gyászmunka elvégzettségére vagy az abban való szintlépésre vonatkozó explicit utalások. A Reggel című záróvers még sebesülten, de már a nap felé fordulva kezdődik: „Felhorzsolt bőrrel állok, / arccal a napnak, / és búcsúztatom az időt / meg az ég alá csúszott apámat.”
A versbeszélő számára elérkezik egyfajta feloldódás a kötet végére: „belemosódtam az életbe, amikor megtudtam / hogy apám meghalt” (A sár fölött). Ez feloldozást jelent az apa – „uram” egyik olvasat-alteregója – számára is, aki már „a tekintetemet várta, / hogy megtaláljam a szemét, / és végre eloldjam magamtól” (A sónak egyszerű). A gyászmunkát, mondhatni, elvégzi a szöveg: „Egyszerre szabadultunk meg” (A sár fölött). Ráadásul ez a vers tartalmaz egy monológot, amely a többi szövegegységtől eltérő betűtípussal van szedve, és a „mit mondanék apámnak?” kérdés után kezdődik el. Itt a versbeszélő már közvetlenül az apához szól, tegeződve: a hozzá-eltalálás mégis-sikerültségére utalva. A halott apa párbeszédre bírása az Istennel való megbékélést is valószínűsíti, amennyiben az ő megszólítását a gyászmunka részeként fogjuk fel. A zárlatban meglelt megnyugvást látszik erősíteni a bibliai mottó is: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 49., 16.)
Az utolsó három szöveg nagyon erősen fókuszál a harmadik megszólítottra, a férfira. Elmarad az „uram” megszólítás, a versnyelv tegező viszonyra vált. A zárlat konkretizálja az alakot: a Szabolcs nevet kapja, és egyértelművé válik, hogy a versek szakítást követő helyzetben szólalnak meg. A véget ért szerelem kudarca ugyan párhuzamban áll az apa által okozott traumákkal, de ezzel a komplex problémakör egyszerű szerelmi veszteséggé alakul, melyet ismert narratívák mentén tár elénk a lírai én. Ezzel a beszűküléssel – meglátásom szerint – túlzottan is a vallomásos irodalomba vált a kötet, elfeledkezve arról a távolságról, melyet személyes tárgyától mindaddig fenntartott. (A váltás még zavaróbb élessége, ritmustalansága miatt.)
A kötet nagyobb része a megszólítottak közti őrlődést, a harmónia megtalálásának lehetetlenségét, a „hármastermészetű” hiányt állandó elbizonytalanítással, kizökkentéssel ábrázolja. A kötet elején úgy tűnik, hogy a Háttal a napnak az említett három viszony, szerep, hiánytapasztalat összefűzését, egyként való megszólaltatását emeli tétjévé. Az egybegyúrás alapeszköze és a kötet legelemibb szervezőeleme a megszólító beszédmód, mely az „uram” szóban összpontosul. Ebben a megszólításban egyszerre áll a versbeszélővel szemben az Isten és hiánya, az apa és hiánya, a férfi és hiánya. Ez a hiánytermészetűség, az egymásra találás sikerületlensége, a vágytárgyakká váló személyszerűségek elérhetetlensége képes egy egyedi, erős és emlékezetes szövegvilágot megalkotni.
A Háttal a napnak voltaképpen egyetlen nagymonológ, melynek legnagyobb problémája maga a címzett. Így a megszólalás legfőbb célja eleve a megszólított(ak) megértése, megszólaltatása és megalkotása (nem pedig valaminek az elmondása). A monológ dialógussá akar válni – de minduntalan visszafordul önmagába. A magány feloldására, az apa, az Isten és a vágyott férfi párbeszédbe hozására tett kísérlet nem is sikerülhet. A három szerepkör összeírása és e sziszüphoszi vágy ábrázolása nagyon izgalmas törekvések. Mindkét kísérlet magában hordozza a kudarcot, ám költői tétjüket ez nem csökkenti, hiszen nyelvi értelemben sikeressé válhatnak. A lírai sikerültség mértékét tehát éppen a feloldhatatlan fel nem oldottként való megtartása biztosíthatná. Mintha ezt a feloldatlanságot végül nem merné a kötet eléggé kimunkálni. A befejező szövegekhez eljutva fokozatosan csökken a problémakör természetére való reflektáltság, és így bejáratott, ismert viszonyrendszerekre finomodik az addig mindig megújuló, a versolvasót nyugvópontra jutni nem hagyó, újra és újra kibillentő szövegvilág.
(Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest, 2020)